Az uralkodó osztály tagja (5) Ötödik fejezet: Gelu nadrágja, avagy mivel tűnik ki az ember

Ötödik fejezet:  Gelu nadrágja, avagy mivel tűnik ki az ember

A kép illusztráció

            A Gelu [ejtsd: Dzselu] nadrágja ragyogó darab volt, kávébarna, rettenetesen széles mandzsettával; fey szinte repedt szét a fenekén, de lent bő volt, mint egy mosófazék. Az övtartó vászondarabok is szélesek voltak, mert az öv sem volt azért éppen cipőpertli szélességű, no, és mi éppen azt nézegettük, hogy olyan széles, hogy nyugodtan be lehet takarni vele azt a nyavalyás féllitereres rumosüveget.

            Gelu  életét hónapokig foglalkoztatta ez a nadrág, mert gondos előtanulmányokat végzett. Erre több okból is sort kellett keríteni. Nem utolsó sorban azért, mert azt a vacak pénzt is össze kellett gyűjteni. Akkor még a megemelés előtti, ha nem tévedek, úgy ezer-háromszáz lejes havi fixből, miből lejött az adó is, nem igen lehetett négy-ötszáz lejes szövetből minden  hónap utolsó vasárnapjára új cuccot varratni. Mert ugye ott volt az a finom lakás, leírását megkapod egy másik fejezetben, az öt ággyal, a veder vízzel, és nyáron, a mozgás biztosítása végett kicipelt kályhával, a földes, de újságpapírral nagy demokratikussággal lent, fent, körbe-körbe gondos aránnyal beborított falával, ahonnan Gelu a legfrissebb politikai értesüléseit szerezte,amíg nem kezdte olvasni nálam az újságokat. Ennek a lakásnak a csinosításához a későbbiek során magam is jelentősen hozzájárultam, hogy megengedtem egyre csábosabb hölgyek, harci repülőgépek, és filmszínészek nagy színes képeinek a kivágásához.

Nahát ez a kéjlak is belekerült koponyaként százötvenbe, behordani nőnemű lényeket még gondos sorban – tehát hogy egyszer te, egyszer én – a kirúgás veszélye mellett sem lehetett bevezetgetni, mert éber szemmel, és ami még rosszabb, éber álommal őrködött a jóhiszemű és jószívű, elkölcsökre felügyelő házi cerberus[1], aki szigorú utasításnak és a palotateremnek, és az értékes felszerelésnek az állapotára ügyelenedő napi ellenőrzéseket is bevezetett. Na, akkor reggelizni, uzsonnázni, ebédelni és vacsorázni is kellett azért, mert egyrészt a tizennyolcéves, egészséges jó markú munkásgyerek attól a híres jaurttól [joghurttól]nem fogja nagyon lelkesen cipelni a többmázsás tekercseket. Na, és akkor ott volt az egyetlen szórakozás, a kalandfilm, oda sem azért eresztik be az embert, mert ő olyan jópofa gyermek.

Na és a táncnál is be kell fizetni, és azért a belül dobogtó tizennyolcéves férfi öntudat érdekében vásárolt Snagovnak [román cigarettamárka] is ára van, és mivel meglehetősen jártas vagyok a rumok fajai, fokai, csomagolási módjai világában, azt sem adják ingyen, és ha ugyebár az ember bevonul, ugyancsak királyi közérzet érdekében a montázsról azzal az édes székely vagy román kislánnyal a bárba, mert már nagyon unja a sétát a hölgy, akkor ott sem limonádét rendel egy mér komoly, önálló keresettel bíró férfiú, hanem kávét, mert az olyan elegáns, és ráadásul hamar rá is szokik az ember, (édesanyám parasztleány volt, és nem kergették leánykorában őt sem az asztal körül, hogy nem itta meg azt a feketekávét, és a legjobb esetben én is tejes kávét fogyasztottam a háborús éveket követő gyermekéveimben, szóval most édesanyámnak is ez lett az egyetlen szenvedélye – nálam szokta meg), és utána legalább egy kis konyakot hígításnak, ahogy Rejtő Jenő  kolléga nevezte volna (emlékeznek a híres bemondására: kérek két deci bort három deci rummal hígítva), szóval az ilyesmi mind-mind tetemes pénzbe kerül. 

             És aztán ugyebár  egy tizennyolc éves munkásember, aki éppen most került ki az iskola és az internátus nyűgéből, és önálló ember számba veszik, ás maga keres, bevallom őszintén, tapasztalataim szerint nem Hegeltől bújta  A szellem fenomenológiáját, (én is akkor veszem elő, amikor aludni akarok, már vagy tíz esztendeje, és most már túl is haladtam a tizedik lapot), hanem például kicsípve, bömböltetett táskarádióval, vagy aminek még nagyobb tekintélye van mostanában, egy kazettafonnal grasszál[2] le-föl az ugyancsak grasszáló, és öreg fejjel egyre nehezebben érthető hévvel és kedvvel tárgyalják, ellesett nagyoskodó biztonsággal a világ nyilván legfontosabb dolgait, s aztán másnap jöjjön az a kedves munkanap, miközben az élménycsere mellett szervezi meg a következő délután és estefele rendkívüli izgalmú dolgait.

            Egy ilyen buliba nyilván az embernek a lehető legeredetibb szerelés kell, mert csak úgy érheti el az ember a hölgyek ámulatát, és a kollégák kissé irigykedő elismerését. Tehát, mint említettem, Gelu körültekintő tanulmányokat végzett a csodanadrág érdekében. Először is jól kinyitotta, hogy milyen van a korzó sztárjain. Aztán gondosan válogatva, többször megfelelő filmeket (őszintén bevallva, nemcsak a szocialista országban készülteket). Na mármost gondosan tanulmányozott hazai és külföldi folyóiratokat. Azt egy kicsit megtanácskoztuk közösen. Gelu rajzokat készített. Megszervezte a pénzgyűjtést olyasformán, hogy egy-egy százast nekem havonta kölcsönadott, hogy ne költse el, ez a szokása, mellékesen szólva, nagyon a kedvemre volt. Volt olyan film, amit többször is megnézett, mert abban egy ragyogó nadrágminta volt. Ezt nézte meg, és, -ha volt -bunyót. Másnap aztán lelkesen mesélte nekünk, hogy akkor aztán olyan horgot vagy balesetet akasztott be neki, hogy elpuhult, mint a tyúkhús a levesben, amikor ebéd közben többször felhívják, egy kis baráti tereferére a feleségemet. Pokolian értette a dolgokat, és nyilván mindent be is mutatott. Tudtommal viszont egyetlenegyszer sem használt fel egyet sem, békés természetű gyerek volt.

            Aztán meglett az anyag. Azt hetekig, pontosabban elszámolásig csodáltuk, amikor megvolt az kis dohány, hogy az ember a szabóhoz is elviheti.

Gelu hetekig érdeklődött már korábban, kit érjen az a felelősségteljes megtiszteltetés, hogy a remekművet elkészítse. Hosszas töprengés után kiderült, hogy a legszebb nadrágokat – Gelu megbízható információi szerint – egy szakiskolás tanuló varrja, olyan áron, hogy idősebb szabómesterek is belesápadnának az árba. De a rendtartás végett fel kellett jó előre, hetekkel azelőtt iratkozni, mert túlterhelt volt munkával, és az ilyen fontos termékeknél nem lehet csak úgy az ilyesmit elhülyéskedni. Amikor aztán a nadrág elkészült, Gelu előbb a gyárban járatta meg. Nem vagyok valami nagy ruhaszakértő, és általában csak azért szoktam néha valamivel jobban felöltözni, mert egy nagyon régi illemkódexben úgy olvastam, hogy úriember kerüli a feltűnést, és jól, feleségi, anyósi, és egyéb kemény ellenérzésekkel dacoló szakállamat is azért vágattam le, mert mindenki úgy bámult rám az utcán, mintha most érkeztem volna egy fegyenctelepről, ahol gutaütést kapott minden borbély. De olyan volt az a Gelu nadrágja, olyan jól szabott és jól elmunkált, hogy mindannyian elbámultuk. Az erre az alkalomra tartogatott magasnyakú pulóvert, és nagyon jól mutató, de készruhaként vásárolt kabátot felöltve, nyilván dög melegben is, tényleg olyan elegánsnak hatott, és olyan fess gyermek volt,  hogy a mindig fontos dolgokban a montázs mellett sétáló Gelut leánysóhajok simogatták, és a főtéren, a színház előtt sétálgató galerinek napokig egy hőse volt, Gelu, és főleg a nadrág, a remek szerelés mellett, amit Gelu viselt. Aztán nagyon sokszor jött be Gelu a csodanadrággal, és akármennyire is vigyázott rá, egy olajos műhelyben nem szoktak szűzi menyasszonyi ruhát és fátyolt tartalékolni. És aztán nem  volt hol kezet mosni, és az öltözőben kicsi olaj meg ilyesmi akadt a munkaruhák közelében, ezt el akarom mondani. Úgy, hogy előbb egy kicsi folt, aztán még egy, mértani haladványban, ellepte a hírneves ruhadarabot. Gelu vigasztalan volt. Aztán hamarosan, amikor már úgyis mindegy volt, befogta munkanadrágnak. A formáját nem vesztette el, és mert nálunk nem volt olyan szigorú  a ruha külcsínje, mint az amerikai nagykövet fogadóestjén a függetlenségi évforduló alkalmával, és mert mi azért inkább társunknak éreztük az olajt, nem készítette ki lelkünket a megolajosodott ünnepi lábravaló. Aztán Gelu szerelme az isteni nadrág iránt fokozatosan kimúlt. Most már az az új terv foglalkoztatta: a kazettafon. Erősen tetszett neki az én kis japán masinám. Interjúkat mondott bele, meg vicceket, és néha énekelt. De azt a másik szobában, mert soha az életben nem tanácsolta még neki, hogy népdal- avagy könnyűzene-énekesnek menjen, és ebben valami szerepe a hangjának is lehetett. Egyszer-kétszer, szorongó szívvel kölcsön is adtam neki. Semmi baja sem lett. Naponta legfeljebb négyszer-ötször kapacitált, hogy adjam el neki, és ő majd kifizeti havi kétszáz lejes részletekben.

- Gelu, eladnád valakinek, ha tied volna, a jó subleredet?[3]

- Hogy adhatnám el a legfontosabb műszeremet? Viccelődik, János úr? Itt nem mérhetek colstokkal[4], maga mondja, aki megtanított a gép kezelésére?

- Nézd, öregem, nekem ez a magnó szerszámom. Az írógép, a könyvek mellett a legfontosabb szerszámom. Egy magnetofonnal fél óra alatt felvehet egy interjút, ha jól beszél, esetleg annyi se kell. Ha körmölök, nem tudok úgy odafigyelni a lényegre, és nem tudom úgy visszaadni a saját szófordulatait, akkor egy kicsit minden szereplő úgy beszél,  - különben a híres szerénységemmel - én meglehetősen jónak tartom a stílusomat, de töredelmesen bevallom, hogy amikor egyik-másik székely parasztbácsika elkezd mesélni, a sárga irigység fog el, hogy milyen színesen, képgazdagon fogalmaz. Öregem, én annak a a visszaadásához  magnó nélkül hozzá se fogok, érted-e? Csináltam már, és székelykedtem, és mégis olyan halvány mása lett az öreg beszédjének, mintha a Cuvântul Nou-ba [Új szó, román nyelvű Kovászna megyei napilap, a diktatúra idején] vagy a Megyei Tükörben leközölték rossz papírra, fekete-fehérben – hogy neked is egy ismerősebb példát mondjak - Grigorescutól[5] a Parasztlányát.

- Megértettem, János úr.

Utána alig kérte az üzlet nyélbeütését naponta egyszer.

- Nem is azért mondom, megértettem. Csak olyan nagyon tetszik nekem. És annyira szeretnék egyet, hogy majd megbolondulok.

            A nyelvről is valamit. Ha ketten beszéltünk, mindig románul beszéltünk, úgy mindkettőnknek kényelmesebb, és valamivel érthetőbb volt az a közölt híres információ. A gyárban, ha a többiek is ott voltak, ha én automatikusan románra fordítottam, ő magyarul válaszolt. Mondta, hogy tanulni akar, másrészt pedig Áron bácsi a munkaidő végén már biztosan értené a negyedik szót. Lajcsi se olyan nagy nyelvtudós, de neki megy. Gyurinak, Péternek valamivel nehezebben. Hamarosan már mindent értett, amit mondtak neki, mert, mint több ízben is említettem, a hölgyek is segítettek neki. Aztán beszélni kezdett: A csapat a térdét csapkodta, úgy röhögött. Fájt neki.

– Mit gondoltok, ti olyan ennivalóan mondjátok a román szavakat?

– Geluban szép jóindulat van, hogy megtanulja az anyanyelvünket, és gondoljatok csak bele, ebben tiszteletét fejezi ki velünk szemben. Máskülönben szokott-e röhögni Gelu, ha Áron bácsi előteremti jó székelyes románsággal a legújabb csodamondatot. Nem, Áron bácsi, hanem kétségbeesetten próbálja megérteni, ami, tudjuk, nem mindig sikerül neki. Néha el-elmosolyodik, de hát emberek vagyunk. Ha valaki röhög itt ilyenkor, az inkább én vagyok  – Ne vedd rossz néven, tőlünk Gelu, csak magyarul mást jelent, amit te mondtál. Egy disznóságot. Önkéntelenül robbant ki belőlünk ez a hülye röhögés. Lehet, hogy néha majd gúnyolódni fognak veled, gazemberekkel, és érzéketlen emberekkel minden népet megáldott az a jóságos Úristen. De a rendes emberek tudni fogják, hogy ez tisztelet irányukban, és ők segíteni fognak, és hálásak lesznek neked. És tudd meg, hogy nem árt több nyelvet tudni. Ide figyelj, az angol világnyelv, az amerikai technológia feljövetelével, és az amerikai életforma, életstílus háború utáni elterjedése, na meg a te néhány kedvenc filmed és tévéműsorod is belejátszott, az egész világ népei egy csomó angol kifejezést vettek át. Gondolom, nem próbáltam még, de itt hirtelenében fel tudnék sorolni vagy ötvenet. Na most én találkoztam egy angol ommal [emberrel] és a nejével. Elegánsnak voltak, kedvesek. Angolul szóltak hozzám, és angolul talán úgy tanulnék meg, ha bezárnának egy cellába, és addig nem engednének el. Nincs hozzá nyelvérzékem, nagyon idegesít, hogy majd mindent másként olvasnak ki, pedig nagyon tudni angolul. Tehát a pasasomnak franciául felelek. Néz rám hülyén. Nem tudnak. Aztán sorra kipróbáltuk az oroszt, a románt, a magyart. Még a latint is. Aztán az én világrengető angol nyelvtudásommal, amelybe több testrészem is élénken bekapcsolódott, meghallottam tőlük, hogy ők csak az angolt beszélik. Mert azzal mindenhova el lehet menni. No, mondom, nézze, ezek román lapok. Ezek magyarok. Ezek itt franciák. Gondolom, a Le Monde- t, a Le Figaro-t, a l'Humanité-t ismeri. Ez három nappal ezelőtt még Párizsban volt. Ezek itt oroszok. Tudják, mi mindent lehet tanulni, vagy milyen élvezet nekem például elgyönyörködni a román nyelv képszerűségében, a francia találékonyságában, s mindezt összeveti a sajátommal? Pokoli öröm például egy jó idegen nyelvű szöveget lefordítani a magaméra.... Sajnálom magukat. Meg kell mondanom, hogy keményen restelkedtek. Úgy, hogy ne törődj te a mosolyokkal, nyomjad a szöveget, mert itt beszélni kell. Én rendszeresen olvasok franciául, de amikor egy eredeti franciával összekerülök, akkor szarom össze magam, csak hebegek, hogy meg tudom-e magamat értetni, mert beszélgetni franciául egyáltalán nem beszélgetek.

            Többet nem volt aztán ezzel baj, és Gelu szépen haladt, persze a hangsúly az hangsúly marad, de Áron bácsival kitűnően értekeztek már, az öreg is derekasan igyekezett.

            Gelu aztán egy csodálatos télikabátot látott az egyik barátján. És belebetegedett félig, hogy az üzletből elkapkodták, mire ő valahogy összeszedte a szükséges összeget. A szeme könnyes lett bele.

– Figyelj ide, Gelu – ezt már sokszor meg akartam mondani neked. Én megértem, hogy szereted a szép holmit, igazad van, fiatal is vagy, a lányoknál is nagyobb a sikered, mondom, megértelek. A kitűnés, a hír, a dicsőség utáni ősi emberi vágy is természetes. De a külsőséggel való dicsőség és feltűnés a legkevésbé rokonszenves, és a legkönnyebben elérhető, és valahol egy kicsit hamis is. Tudod, jó dolog egy autó, de az a pincérlegény, aki könnyen keresett, kialázkodott, kisvindlizett pénzéből hatalmas személyautó száguldozik, és úgy néz ki ránk, az egyszerű gyalogosokra, mint alantas, és az ő fenséges száguldozását szüntelenül kellemetlenségekkel fékező balfékekre, nos az a pasas feltűnt, de értelmesebb ember, aki ismeri, az esetleg – gondolatban – utána köp. Nem azt mondom neked, hogy a pincér szakma egy megvetni való szakma. Lehet azt is becsületesen csinálni. Egyik-másik pincér olyan otthonossá, kellemesebbé teszi a körülötted tanúsított figyelmességével a légkört, hogy amikor kijössz, másmilyen ember lettél. Nem úgy értem, hogy Kozák Palival, meg velem olykor, meg mondjuk Áron bácsival esik meg olykor. Tűnj ki a kitűnő munkáddal, a szakértelmeddel. Legyen olyan ambíciód, hogy nálad nélkül ne szedjenek szét egy gépet, és ha valamit egy másik üzemben módosítani kell, akkor téged hívnak el, mert szakmai körökben már tudják, hogy van ott a Jajában[6] egy moldvai srác, aki nem ismer lehetetlent. Olvass szakkönyveket, újíts. Mondtam neked, miért nem felvételizel az estibe? A feleségem is megígérte, hogy a matematikát átveszi veled. Történelemből, politikából foglalkozom én veled. Ahelyett, hogy állandóan korzózol, inkább tanulhatnál egy csöppet. Mondtam, a könyveket is megkapod, mindent, ami kell. Még egy jó szót is szólunk az érdekedben. Szerintem a fejeddel mérnök is lehetsz. Tanulj meg például angolul. Akkor kitűnsz, tényleg, és az igazi feltűnés lesz és becsületes. És az ilyen kitűnés anyagilag is jobban kijön. Mert a te havi 1300-al úgysem tud lépést tartani azzal a bárlegénnyel, aki vidámabb napokon egyetlen nap alatt annyit keres. És az okosabb csajok is akkor felfedezik azt a nagyszerű embert, akihez érdemes odakötni ezt a szaros életet, mert rád építeni kell. Ne irigyeld te azokat a lepkéket, akik rajzanak az öntelt, autós pasas mellett, csak azért, mert autója van. Lehet, hogy trippert adnak neki. És kívánom, hogy olyan felesége legyen neki, amilyent megérdemel.

– Ma filozofikusabb hangulatban voltam, ne szidjatok. De nem mondtam hülyeségeket. Amit Gelunak mondtam, azt nektek sem ártott meghallgatni, és jó lenne úgy megrágni, öregfiúk. Persze, most nem fogom minden reggel hattól-fél hétig, akkor, ama kellemes buszozások nyomában egy kissé harapósabbak vagyunk, rágni a fejét azzal a remek mérnöknek, hogy kezdje meg a sürgős előkészületeket, mert elektrotechnikai szakembernek kell kitanulnia, és meg ne lássam egy nap itt a gép körül, ha nincs a kezében a Secolul 20 vagy a Korunk[7] Áron bácsi kevés iskolát járt, amikor ú volt fiatal, el kell árulnom nektek, az ilyesmi valamivel még nehezebb volt. Áron bácsi mással érdemelte ki a tiszteletünket. A becsületességével, az egyéniségének megnyerő, szívélyes voltával, tisztaságával, és azzal az alázatos szerénységével, amit tőle a legkitartóbban irigyelek, mert bennem nincs meg, és aminek következtében bizonyos fokig erőszakos természetemmel, néha a legjobb szándékaim ellenére, megbántom az embereket.

Gyertek, taszigáljunk még az Ivánuskába[8] valamit, vágjuk fel ezt a kis csomó másfelest. Éppen eleget pihentünk mára, és Plugor már erősen figyelget, biztosan kell neki ez a vacak, csak nem akar szólni, mert annyit cipeltünk mi, az én falumban az egyetlen pár bivaly, nálunk az alföldön ökör se igen volt, csak lovak. Azt a fél falu leste, hogy ha megunták a melót, nyomultak be a vályogosba, a nagy vízbe, kocsival egyetemben.

És az istenért nem volt szabad rájuk ütni, mert megharagudtak. Judik Gyuri bácsi[9] egy kicsit káromkodott, de aztán hamar megtanulta, hogy jobb őket csalogatni. Mert máskülönben iszonyúan sokat húztak, és olyan barázdát szántottak, hogy megnézhetted az abba vetett búzát azután. Persze, azért is, mennyire gazos, mert hát, hogy őszinték legyünk, egy kicsit kényelmes volt a család. Na Péter, Gelu, beállítani a gépet. A rajz itt van már rég. Aztán ellenőrzöm, mert, megbízom bennetek, és merlek ellenőrizni. Nyomás!

Matekovics János

[Ez a fejezet kéziratban maradt, sehol sem jelent meg]

---

[1]         Az alvilág kapujának őre Cerberus (más néven Hádész kutyája, görögösen Kerberosz). egy többfejű (a későbbi művészetben állandóan háromfejű) kutya, mely Typhaontól és Echidnától származott. "Ugatása érczhangú, egész valója rettenetes, farka és sörénye kigyókból áll."

[2]     Hetykén, kihívóan vagy gyanús módon járkál.

[3]     Tolómérő vagy tolómérce

[4]     Többnyire fából készült mérővessző, egyik oldalán centiméter-, másik oldalán colbeosztással

[5]     Lucian Grigorescu (e. Lucsián Grigoreszku) (1894-1965) román posztimpersszionista festő

[6]     Betűszó, helyesen IAIAME autóalkatrészeket és motorokat gyártó vállalat Sepsiszentgyörgyön

[7]     Irodalmi folyóiratok.

[8]     Gyári gép, olló

[9]     Judik Gyuri bácsi apám szülőfalujában, Simonyifalván  volt a szembe-szomszéd.   

Az uralkodó osztály tagja (3) Harmadik fejezet: Áron bácsi, a hős

Harmadik fejezet: Áron bácsi, a hős

Imets, a munkavédelmis a világ és az emberiség sorsáért aggódó, nagyon kétségbeesett arckifejezéssel rohant, mint rendesen, és valami irtózatosan fontos papírlapokat lobogtatott, az átlag halandók számára felfoghatatlanul fontos felhívásokkal, melyeket egyéves tapasztalataim alapján esküszöm rá, soha senki sem nézegetett. Megragadtam a karját. Több mázsás súlyokkal dolgoztunk, lehet, hogy nem a francia illemkódex előírásai szerint.
 – Mi van veled? – kérdezte meglepetten – Így nem szoktak megállítani egy embert.
 – Figyelj ide, Gabi, haragszom rád! És nem csak úgy képletesen.
Kövérkés, jó modorú szelíd ember. Tudom róla, hogy a családi életében voltak bonyodalmak, de ezért ő még jó fiú.
 – Nem értem, miért haragudhatsz rám – mondja még jobban meglepődve – Semmit sem szóban, sem írásban nem ártottam neked. Akivel rólad beszéltem, annak a legmelegebben emlegettelek. Elég sok emberrel beszéltem pedig rólad, nyilván, mert itt olyan csodabogár-féle vagy, nem értik az emberek, mi a francot keresel itt a pipáddal újságíróként, egyetemi diplomával, amikor látják, hogy mindenkit ismersz, a saját fejeseinket is beleértve.
– Ezt most hagyjuk. Ki dolgozik a sepsiszentgyörgyi autóvillamossági, még alakulóban levő új gyárban, hogy pontosan határoljam körül a helyszínt, ha esetleg elfelejtetted volna, a legnehezebb munkahelyen?
– Te, meg akik veled vannak.
– Szíves figyelmedbe ajánlanám az előírásos, gondolom, így nevezitek valahogy a papírjaitokban, munkaruhám. Tetszik?
  – Hogy is mondjam csak. A nadrágja kicsit rövid. És bő. És te nem vagy olyan elviselhetetlenül magas. Nem tetszik. És aztán rengeteg helyen elszakadt.
– Mélységesen leköteleznél, ha ezeknek a már említett szakadásoknak nagyobb figyelmet szentelnél. Mit látsz, munkavédelmi felelős elvtárs?
 – Lyukakat. Nem tetszenek.
 – Én sem ezeket szemlélgetem otthon, kedvenc időtöltésből, amikor a jól végzett munka örömétől áthatottan pihenek.
– Most már egy idő után nem bánnám, ha elmondanád, hogy te hova akarsz kilyukadni?
 – Szék kell, asztal. Nem akarok itt veled maratoni futást játszani.
 – Ott sokan vannak.
– Persze, hogy sokan vannak, de nem üvöltözni kívánok: És egyelőre nagyon jó kilátásaid vannak azzal kapcsolatban is, hogy megverni se foglak.
 – Hát akkor te nem is haragszol olyan nagyon!
– Ezt majd az asztalnál részletezzük.
Leülünk. Mutatom a lyukakat.
 – Ezek az éles pléhektől vannak, amiket vágunk. És nem fosztalak meg annak az élvezetétől sem, munkavédelmi felelős elvtárs, hogy a karomat megszemléld. Most nagyon bizalmas leszek veled, és vallok. Nem a rossz bicskámmal való felelőtlen csintalankodásokból származnak. Hanem a rossz pléhek vágták, munkavédelmi felelős elvtárs: És ezt, úgy egy kicsit, maga követte el!
– Marhaságokat ne beszélj! Hogy követhettem volna én el őket?
– Úgy, hogy nem adtad meg, ami nekünk törvényesen jár, munkavédelmi felelős elvtárs!
 – Nem sikerülne vajon egy csöppet ezt a titulatúra-játékot abbahagyni?
 – Megpróbálhatjuk. Még egy ilyen apró részletet a figyelmedbe ajánlanék. Szocialista államban élünk, ahol a munkásosztály uralkodó osztály, és vannak bizonyos jogai. Szívesen venném, ha ideadnád az idevágó törvényeket.
 – Hol a csodából szedném elő most ezeket?
 – Megtalálod a te ragyogó tehetségeddel.
Keres. Hát persze, hogy simán meglel mindent.
 – Nesze, tessék.
– Tudogatsz románul, mi?
– Persze, hogy tudok, ne hülyéskedj.
– Mielőtt ezt a szöveget itt la, értelmezgetnénk, lenne néhány röpke kis kérdésecském, lelki vigaszul, és ha jobban megnézem, van itt valami zsarolás-félecske is még tartalékban. De abból kiindulva, hogy az én karom, az Áron bácsi karja, a Péter, a Gelu, és a Gyuri karja sebesek amiatt, mert te nem teljesítetted a kötelességed, gondolom ebben a mondathelyzetben nem ragaszkodsz a titulushoz – és nem a te karod sebes miattuk, és nem a te hasad sem miattuk sebes, mert ezt a nagy számot mostanra hagytam, a hasamat, öregfiú. Nem foszthatlak meg attól a mennyei élvezettől, hogy a hasamat lásd a pléh-sebekkel. Miért ne gondolkozzunk egy csöppet. Nem miattuk sebes a te hasad, hanem a miénk sebes miattad, aztán ugye nem te kapartad ki tonna számra a jeges és lefagyott lemezeket dideregve az egy szál munkavédelmi, vagy mi az isten ruhában, vagy akár ázottan, a hó alól, és nem ment fel a lázad sem emiatt, ha jól emlékszem, mintha velünk történt volna meg ez a kis letyepetye. Ez a szó nincs az értelmező szótárban, ne keresd. Szóval akkor megkérdezném tőled, fiú, a következőket. Egy: Írtam-e én a gyári körülményekről leleplező riportot? Bizony isten, előfordulhatott volna, hogy írok, állandóan körülöttem lebzselt az ihlet. Az olyan, az ihlet. De én nem harcolni jöttem ide. Ez éppen most jutott az eszembe. A riportkönyvemben majd, amit biztosan megírok, előfordulhat, hogy ezt-azt ki kell mondanom, icipici kellemetlenségeket is itteni nagyon felelős elvtársról. De villogó szemű határozottsággal hadakozom majd azért önmagammal, hogy ne nevezzem teljes nevén azt az egy-két disznót, illetve sertést, ugye, így finomabban hangzik, akivel a sorsom tapintatosan összehozott: Becsület szavamra, itt a gyárban nagyon kevéssel találkoztam: Nem írtam meg annak a nyamvadt kollégámnak az ügyét sem, ugyebár, aki levágta az ujjait, és te megbüntetted, hálából, mert figyelmetlen volt. Éz azután nekem azt mondtad bizalmasan, hogy ez így könnyebb volt, mint megbüntetni a gép tervezőjét, a gyár igazgatóját, főmérnökét, meg mit tudom én. Valami teljesen érthetetlen megsejtés itt állandóan azt suttogja nekem, hogy te egy, a gyári munkavédelemmel kapcsolatos, és az én konkrét ismereteimmel unalmasított riportocskát nem nagyon kívánnál a délutáni sziesztádhoz. Valamiért én sem hadakozom azért, hogy megírjam. Tudom, hogy olyan ennivalóan megértő vagy. Például láthatod itt, ebben a nem kalandregénynek számító gyűjteményben, hogy jár nekünk a pocakunk elé egy bőrkötő. Meg ilyen apróság, hogy az anyaghordáshoz vattázott kabát. És csuklyás esőköpeny. És aztán nem rossz ez a búr karvédő sem. Meg egy pár apróság itt még. A száztonnás prés zajához a szocialista törvénykezés előírta füldugaszokat a legvehemensebb tiltakozásod ellenére is visszautasítjuk, nyilván a megfelelő méltósággal. Különben te már láttál ilyeneket? Én még nem... De mit tegyünk, ha te olyan kitartóan követeled, hogy az egyebeket elfogadjuk, sőt most azzal fenyegetőzöl itt nekem, hogy ha a kért dolgok nincsenek raktáron, azonnal személyesen utazol el, és egyáltalán nem értesz meg engem, amiért az igazgatóhoz vagy a főmérnökhöz akarok menni, hogy erről lebeszéljelek.
 – Van minden raktáron, megkapjátok.
 – Fizetéskor van egy rumod, öregfiú a lelkesedésedért.
– Hagyj a francba. Gyere, csináltassuk meg a formaságokat.
Amikor a csoportomhoz érkezem, harsonák szólnak és potyognak azok a híres hálakönnyek. Áron bácsi rettenetesen csodálkozik: hogy lehetett ezt a nagyszerűséget megcsinálni, János úr? Hogy lehetett? Maga egy valóságos jótevő!
– Dehogy vagyok, dehogy vagyok. És azt hiszem, most éppen a szünethez csengettek. Éhes vagyok, mint a farkas. Siessünk, mert megint rohangálnak itt a fő elvtársak, hogy vége van.
  Áron bácsi és Gyuri, a cigány valahová külön-külön elvonul. Megértő dühvel, mint rendesen, követem az ügyet. Gelu és Péter kipakolják a kaját, én is nagy buzgalommal serénykedem. Péternek kolbásza van, meg valami tojása. Gelu nyilván a túrók körül ügyködik. Én szállítom a príma minőségű fött tojásokat. Meg valami, nem annyira príma szalámit. De van ott valami vinette [padlizsánkrém] is. Ránézek a srácokra.
– Rendezünk valami szellemi torna-szerű gyakorlatot. Ha fiatalabb koromból jól emlékszem, így nevezik. Kezdjük akkor. Mit mond Plugor mester úr akkor, ha engem elszólítanak beszédet, faliújságcikket, vagy a szocialista tudatot hevesen erősítő egyéb terméket megfogalmazni?
– Hogy elengedi János urat, de két embert küldjenek a helyettesítésére.
– Pompás. Tovább megyünk. Itt ugye, úgy néha, látogatjuk, ki mennyit, hogy emeli a drága árut. Ha emlékezetem nem csal, általában úgy szoktuk vinni, hogy én fogom az egyik oldalon, ti ketten a másik oldalon, vagy memória-zavarban szenvednék?
– Mit akar tőlünk, János úr, hogy ennyire körülményes?
– Nem erről beszélünk most. A tiszteletért hála. De azt kérdem, lenne kedvetek verekedni velem, ha nem tisztelnétek?
– Nem nagyon.
– Hát ketten – egy ellen?
– Úgy jobban boldogulnánk, de nem tetszik nekem a dolog, mert János úr bizonyára nagyokat üt.
– Ez a gyöngeségem megvan. Azt hiszem, meséltem nektek az életemről azt a néhány derűs epizódot, amikor egyszer el kezdtek verni a milicisták. [a rendőrök] Nem segítettem, hogy feltegyék őket az autóba, amely elvitte őket, pedig kellett volna. És egyszer egy mérnök kezdett verni. Nem tudtam lebeszélni, pedig próbáltam. Aztán nagyon felháborodtam. Három hétig gyógyult utána a kórházban. Nos ezeket azért említem fel, mert nagyon unom, hogy Áron bácsi meg Gyuri nincs velünk.
– Itt egyen velünk a cigány?
 – Ja igen, ezt az apróságot majdnem elfelejtettem. Aki még egyszer cigánynak nevezi, azt én kedélyesen úgy elverem, hogy személyes rekordomat az izgága mérnök úrral fényesen túlszárnyalja. Különben is, Péter, Gelu, általános figyelem: Megdolgozza-e azt Gyuri, amit mi dolgozunk?
– Megdolgozza.
– Ugyanaz-e a sorsa és szeretett főnökeink által is rögzíthető munkateljesítménye, mint a miénk?
– Igen.
 – Hát Áron bácsi?
 – Ő gyengébb, de ő is becsületesen dolgozik.
– Na, most még szeretném így hirtelenében megérdeklődni tőletek, hány osztályotok van? Mert én úgy emlékszem, hogy az elemi utáni szakiskola.
– Annyi van, János úr. Miért emlegeti?
 – Na, nekem valamivel több van. Ötéves egyetemet végeztem, bevallom nem is gyenge eredménnyel. Ezzel különben kétnaponként szoktam dicsekedni, emlékeztek. Mindkettőtöket már régen taníthattam volna. És ha nagyon erősen töprengek, arra a következtetésre jutok, hogy tudogatok annyit, mint ti. Ebben még az a kellemes körülmény is segít, hogy valamivel többet értem meg, mint ti. Úgy mellékesen szólva, ezen kellemes körülményeket számotokra nem kívánom. Nem tudom, miért ilyen irigy a természetem. Valamikor, valamiben viselkedtem-e úgy veletek, hogy úgy érezzétek: lenézlek benneteket, vagy valamiért különb embernek tartanám magamat?
  – Hogy is gondol ilyesmire, János úr?! Maga olyan ember, hogy csodálkozunk...
–  Ezt így abbahagyni. Van-e majd minden nap veszekedés azért, hogy tegezzetek?
– Most akkor a lényeg: Áron bácsi mit evett tegnap? Te láttad, Péter.
– Kenyeret és szalonnát.
– Egy párszor láttad mostanában. Mit evett?
 – Mindig kenyeret és szalonnát
– Mit gondolsz, szereti-e a kolbászt?
– Biztosan.
– Na, ezt most rögtön tudni fogjuk. Azonnal felugrani, a főnök beszél. Odamentek ketten Áron bácsihoz, és kettesben Gyurihoz is. A szöveg a következő: A főnök azt mondta, hogy azonnal odahozni az elemózsiát, és tessék közösen enni velünk. Egy. Kettő: Ezután mindig így lesz. Akármelyikük ellenkezik ettől a rohadt pillanattól nincs a csoportban. Azt mondta a főnök,- folytatjátok-, hogy ezt nagy nehezen elintézi majd, és ezt ők bizonyára el fogják hinni neki.
– Ezt komolyan mondja, János úr?
 – Most fáradt vagyok, és nem viccelek.
A fiúk kissé meglepetten elsietnek. A két meghívott hökkent képpel nyomakodik, hozzák az elemózsiát. A csoportból senki sem akar elkerülni. És valahonnan sejtik, nem viccelek.
Áron bácsi nagyon restelkedve bontogatja a szegényes csomagocskát.
– Nekem csak ez van, János úr. Nekem másom, finom ételem nincsen, János úr. És nagyon meg is zavar ez a megtiszteltetés... Nekem nincsen többem, János úr.
– Egyszer egyikünknek van pénze, máskor a másikunknak. De a sorsunk, munkánk egy. Péter roppant ügyességgel öt, szigorúan egyforma darabra szeleteli azt a vacak kolbászt. Na nézzük csak, srácok, hogy a fenébe lehet ezt a három tojást pontosan öt egyenlő részre elosztani. A túrót Gelu, látom, ügyesen csomagolgatja máris. Na, most, Áron bácsi, pucolja azt a hagymát?
- Teccik a hagymából is enni, János úr?..., hogy ez a megtiszteltetés, … ez a nagy megtiszteltetés...
- Megtiszteltetés a francot. Szeretem a hagymát. Vágja már, vagy nem vágja? Sajnálja tőlem?!
- Hogy is gondolhat ilyet?! Azonnal kész vagyok.
Ezután együtt étkeztünk. Volt, hogy időlegesen más került a csoporthoz. Az is hamar megszokta a csoportban uralkodó törvényt. Áron bácsi és Gyuri hálás szemmel ugrottak teljesíteni minden rendelkezésemet. Gelu és Péter sem akarták a fejbe verést. A "cigányból" becsületesen Gyuri lett. Néha el-elszólták még magukat, de gyorsan a szájukra ütöttek. Különösen Áron bácsit érte ez a határozat boldogan. Nem szokta meg.
Áron bácsit, amikor hozzánk került, a mester úgy hozta hozzám:
- János úr, itt van egy ember. Nem a maguk nehéz munkájára való, idős is, beteges is, de máshova nem tehetem. Ki kellene dobni, mert sokat hiányzott, és jött már be italosan is. De sajnálom az öreget, és a maga csoportjába kell az ember. És maga igazán jól tudja, hogyan szorongatnak bennünket az emberek, hogy ehhez a bűn-nehéz gilotinhoz kerüljenek. Mindenki tudja, hogy ez a legnehezebb munka a gyárban, itt emelgetni kell. Mondom, az öreg nem valami profi bokszoló, de máshova nem tehetem. Az első kihágásnál döntsön úgy a helyzete felől, ahogy akar!
- Piál az öregúr?
- Elég erősen iszik. Az iskolában, ahol fogatos volt, az asszony tépte fel a dohányát.
- Ha piál, akkor szót fogunk érteni. Mondtam már magának, hogy minden italos ember a testvérem. Az emberek túlnyomó többsége nem azért iszik, mert alkoholista. Mert valami nagyon elviselhetetlenül fáj.
 - Nono, János úr, azért egy kicsit szeretgetik is az alkoholt azok, akikkel ez a baj.
- Persze, hogy szeretgetik. Maga is szereti, én is. De megpróbálok minden emberileg lehetőt, hogy Áron bácsinak ne legyen szüksége italba menekülnie. De megértem, ha az öregúr a maga két-három osztályával, nem tudom pontosan, mennyije van, nem az én kedvenc költőimhez vagy Beethoven Sors-szimfóniájához menekül egy kis enyhületért. Ebben a műfajban meglehetősen jártas vagyok. Jobban, mint az orvosaim, akik a betegben a pácienst látják, és nem a sorstársat, aki egy-két dolgot a maga bőrén tapasztalt.
- Remélem, nem fogja megbánni, János úr, hogy segít neki.
- Azt sohasem szabad megbánni, ha segítünk valakinek. Legfeljebb fáj, ha hiába és eredménytelenül segítünk.
- Filozofikus hangulatban van, János úr.
- Nem, csak elnézegetem ezt a nyomorult, szerencsétlen öreget, akit, azt hiszem, Gelu a maga tizennyolc évével elküldhet cigarettáért, mert elmegy, és mert megszokta, hogy rúgnak belé. És így, ahogy elnézem hajlott, kiszikkadt alakját, nem vagyok meggyőződve róla, hogy olyan nagyon málladoznának utána a szexuális örömöket kifejezetten kedvelő hölgyek.
- Baj van vele,. Azt hiszem, a felesége is kitette otthonról.
Néhány napig dolgoztunk, figyelgettem az öreget. Becsületesen dolgozott, bár látszott, hogy helyenként a munka nagyon nehéz neji. Megbeszéltem a fiúkkal, hogy ott, ahol lehet, kímélgessük. Nekünk mégis könnyebb.
Rettenetes, alázatos tisztelettel bánt velem. Tanár urazott, meg szerkesztő urazott. Leszidtam érte. Mondtam, hogy János vagyok, megtisztelne, ha egyszerűen így hívna, vagy akár Jancsinak. A Janit nem kedvelem.
Nagy nehezen vettem rá, hogy legalább János urazzon, mert mindenkit úrnak szólítottunk a gyárban, ha nem tud egyszerűen, szimplán a keresztnevemen szólítani.
Lassacskán az öreg felengedett. Akkor beszélgetni kell, gondoltam.
- Áron bácsi, miért nem lakik otthon?
Súlyos csend lett. Küszködött magával, megbántani nem akart, de mégis beszélnie kellett.
- Ne tessék erről beszélni, János úr,. Nagyon nehéz erről nekem beszélni, János úr.  Én az életemet is odaadnám magáért, de erről nagyon nehéz nekem beszélnem, János úr.
- Áron bácsi, én nem akarok magának fájdalmat okozni. De könnyítsen a lelkén. Hátha tudok valamit segíteni. Keressem fel őt, a munkahelyét?!
- Csak azt ne, azt a világért se tegye, János úr.
- Akkor nincs mese, beszélnie kell. Félreb...?
- Igen, sajnos, igen, János úr.
- És maga mégis szereti?
- Senki másom sincs, János úr.
- Ő tette ki magát?
- Igen, ő tett ki, János úr.
- Maga elfogta valakivel?
- Sajnos, igen, János úr. Nem engedtek be, pedig mondták a szomszédok, hogy éppen most mentek be ketten. És mondták sokan nekem jóemberek meg rosszemberek, hogy megcsal engem, János úr,. Ez azután volt, hogy visszajöttem a torjai szanatóriumból. Akkor romlott el az én fiatal, szép feleségem.
- Miért nem keres mást, Áron bácsi? Gyerekük nincs, úgy könnyebb, bár elismerem, egy válóper nem éppen földközi-tengeri luxuskirándulás Onassis valamelyik jachtjának a fedélzetén.
- Ki áll szóba egy ilyen csúnya öregemberrel, mint én, János úr?!
 - Még gondolkozunk ezen az ügyön, Áron bácsi. Meg kell nekem is fontolnom, mit tehetek. Meglehetősen hülye helyzet. De vissza kellene mennie a lakásba. Ha jól tudom, egy rokonával, egyetlen kis szobában lakik a poliklinikán [járó beteg rendelőben]
- Ott lakom, János úr.
- Van ott valamije, úgy értem rádió, televízió, meg ilyesmi?
- Nincsen, János úr. Minden otthon van, János úr. Otthon, a régi lakásunkban, a feleségemnél.
- Magának vissza kell oda mennie, Áron bácsi.
- Csak ne tegyen semmit, könyörgöm, ne tegyen semmit, János úr. Nagyon szépen kérem, mint az istent, ne tegyen semmit, János úr.
Néhány hétig aztán nem beszélgettünk erről. Általában azzal szórakoztunk, hogy meséltem az élményeimből. De az igazság kedvéért: a többiek is beszéltek. Lajcsi, például, tizennyolc éves, korábbi oktatóm a mesterségben (lásd a Megyei Tükörben közölt, A főmérnök bejött az öltözőbe című fejezetet) De a legbelső dolgokról nehezebben nyilatkoztak a kolléga urak. A parasztból lett munkásember szép tapintata volt ez, amely megköveteli, hogy az ember magának tartogassa az otthoni dolgokat, ne terigesse [teregesse] ki a szennyesét. Nekem könnyebben, mondhatnám rutinosabban ment a dolog.  Az én életem az embertársaimé, ha lesz erőm a tanulságait elmondani. Ezt egymás közt úgy mondogattuk: ez olyan kupleráj-élet.  Az író az életéből él. Annak keservesen gyűjtött tanulságait mondogatja, ha nem történik meg vele, hogy a keserves tanulságok szorgalmas gyűjtögetése közben kinyíródik. Volt példa arra, hogy kinyíródik. Nekem elhihetik. Kipróbálva.
Aztán néhányszor hiányzott Áron bácsi. És amikor bejött, italos volt. Elrejtettük Kis bácsi raktárába.
- Szőr van, Áron bácsi?
- Szőr van, János úr.
- Nagyon nehéz?
- Nagyon nehéz, János úr.
- Kéne valahonnan szerezni valami erőt, Áron bácsi. Ki kell bírni ezt a kurva életet.
- Össze fogom szedni az erőmet, János úr. De most egy kicsit gyenge lettem. Alázatos tisztelettel kérem, segítsen rajtam, János úr. Hova mehetek, ha innen kirúgnak, János úr?! Csak ahhoz értek, hogy hajtsam azt a lovat. És azt mindenki elhajthatja. Semmihez sem értek, János úr. Már az erőm sem a régi, János úr. Az a rossz betegség kiszívta, János úr.
Plugor mérges.
- Az öreg megint nem jött be. Most már elég.
- Figyeljen ide, mester úr.
- Figyelem, János úr. Tudja, hogy magára mindig odafigyelek.
- Mester úr, ugyebár én szedem ki az egész vállalatnak szükséges anyagot, és ez az olló vág fel minden présgépnek szükséges anyagot, a 750 lejjel taksált külföldi bronztól  addig az átkozott ötmilliméteres vörösrézig.
- Ezt mindenki tudja, miért kérdezi, János úr?
- Azért, mert szeretném megkérdezni, hogy volt-e fennakadás. Volt-e olyan helyzet, hogy miattunk akármelyik présgép megállt.
- Nem volt, János úr. De most már mondja meg azért, mit akar, mert mennem kell.
- Mester úr, nem felhányásból mondom,. De előfordult-e, hogy ön nem jött be, nem tudom, nem érdekel, miért, ha maga, aki öntudatos munkásember nem jön be valamiért, akkor annak oka kellett, hogy legyen. Nem érdekel, ha ivott, vagy az a feltűnően cigarettázó, és prostitúcióért több ízben elítélt szőke démon volt az ok a raktárból, aki annyira lesajnál bennünket, egyszerű munkásokat. Ezt különben nem hiszem, és nem láttam még hölgyekkel. De azt szeretném kérdezni, mit mondtam én a fejeseknek, amikor magát keresték?
- Hogy elmentem anyagért.
- Na és, felvettem-e, aláírattam-e az összes bonokat [munkalapokat], amiket maga nem adott ide, és felvágtam-e az anyagot? Volt-e a termelésben fennakadás?
- Egy kicsit rosszul esik, hogy erről beszél, de úgy volt, ahogy mondja, maga tényleg mindent megcsinált. Én ezért magának mindig hálás leszek. Meg is mondtam a kollégáinak a [Megyei] Tükörtől, amikor azt a lapszámot csinálták az új gyárról, hogy még négy-öt ilyen munkásom lenne, mint maga...
- Köszönöm az elismerést. De itt most konkrét dologról van szó. Áron bácsi egyedül van, és úgy él, mint egy kutya. Biztosan piál az öreg. Nem tudom. De mikor itt van, úgy végzi ezt a baromi munkát, amitől az egészséges fiatalok menekülnek, ahogy azt kell. Én a fiúkkal beszéltem. Minden munkáját az öregnek elvégezzük. Ha  nem boldogulunk simán túlórázunk. Van benne gyakorlatuk. De Áron bácsi itt van. Nem tudom világosan beszéltem-e?
- Hogy olyasmit írjak be, hogy itt van?! Kockázatos.
- Választhat a nyílt konfliktus, és néhány ember közvetlen, és a gyakorlatban, a nagyobb célnak, a termelésnek is használó hálája között. Mert ugye, például, elmehetünk a bíráskodási bizottsághoz, egy kis hasznos tereferére, hogy nem vagyunk hajlandóak ötmilliméteres lemezt vágni a négy milliméteres gépen. Ebből apró konfliktuska támadhatna, mert ötmilliméteres gép nincs. Vagy például ezeket a túlórákat, amiket a kutya sem fizet ki, nem is kértük, a munkatársainkért tesszük és a termelésért, ha nem vágunk nekik laskákat [itt: csíkokat]a présgépekhez, nem tudnak keresni, szóval ezeket szóba hozhatjuk, elemlegethetjük a megfelelő helyeken, ugyebár, ha tehát nem érti meg ennek a nem madrigálok csembalózásával foglalkozó kis kórusnak az egyhangú kérését, magának és nekünk se lesz könnyű: Hangsúlyozom, magának sem. Kinek használ ez?
- Nyilván, Áron bácsi ma dolgozott, János úr.
- Örülök, hogy ilyen szépen elbeszélgettünk, mester úr.
Aztán valamelyik nap berohant Áron bácsi. Sápadt volt, és enyhén italos. Két kézzel ragadott meg.
-  János úr, úgy kérem, mint az Istent, segítsen rajtam. Megbolondultam, nem bírtam tovább. Hazamentem, és botrányt csaptam. Összetörtem a televíziót. Aztán mást is. Aztán a feleségem hívta a milíciát [a rendőrséget]. Elvette a buletinemet  [személyazonossági igazolványomat]. Száz lejre büntetett. Azért csak ennyire, mert ismer az ember, falumbeli. És nekem nincs száz lejem. Úgy kérem, mint az Istent, adjon száz lejt, János úr.
- Nézze, Áron bácsi, nekem öt lejem van. De szaladgál itt néhány mérnök barátom munka néven, azoktól szerezhetek. Fizetésig?
- Igen, János úr. De hát maga előtt veszem fel. Ha akarja, írásba adom.
- Áron bácsi, ne beszéljen így velem. Miért akar megbántani?
- Dehogy akarom én, János úr. Mint az istent, úgy tisztelem, János úr. Nagyon-nagyon köszönöm, János úr.
- Megértem magát, Áron bácsi, ezért a kis békés családi idillért. De nem így kellene valahogy. Saját magának árt vele. Kihasználhatja a tisztelt hölgy maga ellen.
- Értem én, János úr, értem én jól. De mit csináljak, ha megbolondította az agyamat az ital?...
Fizetéskor ragyog az öreg. Odalép hozzánk.
- János úr, tiszteljenek meg. Nagyon megtisztelnének vele, ha meginnának velem egy pohárkával.
- Nagyon szívesen, Áron bácsi. Ez nekünk megtiszteltetés.
Az öreg most császár.
- Mit iszik, János úr? Mit iszik, Kozák úr. Mit isztok, fiúk? Mindent én fizetek. Abszolút mindent. Amit akartok, azt egyetek.  János úr, egyen velőt. Vagy mit akar, János úr? Flekkent akar? Egyen flekkent, János úr. Mi van magával, Kozák Pali úr, miért nem iszik? Magának inni kell nyugodtan. Segített bennünket, magának inni kell itt Kozák Pali úr.
Pali, furcsán nézek rá, valahogy nincs a saját vizeiben [restelli magát]. Ágrólszakadtnak tudja Áron bácsit, és valahogy restelli az ő kontójára inni. Én tudom, hogy Áron bácsinak ez, hogy mi elfogadjuk az ő fizetését, amikor mindannyiunk zsebében ott ficánkol a garas, nagy élmény. Fontosnak érezheti magát, és érezheti, , hogy adhat. Áldott jó ember, aki ha tehetné, mindig ilyen lenne. Nyilván, egyikőnk sem segíthet ebben neki. Persze, egyikőnk se fogadja el az ételt.
- Össze akar veszíteni az asszonnyal? - kérdem tréfa szerint. Úgyis éppen elég baja van velem.
Aztán, az egyik következő nap, nem túl sokára, Áron bácsi megint berohan, és két kézzel szorongat.
- Ismét, Áron bácsi, ismét az asszony?
- Igen, János úr. Igen. Megint megbolondultam. Nagyon szépen kérem, ne haragudjék, hogy ilyen gyakran csinálom. De megint ittam, és megint elmentem oda, és megint összetörtem mindent. És megint jött a milicista, János úr. De most csak ötven lejre bírságolt meg, János úr. Úgy kérem, mint az Istent, segítsen nekem, János úr.
- Áron bácsi, nekem most a feleségem gondos számlálásában az autóbuszpénzem van meg. De azok a mérnökök még mindig ott szaladgálnak, és van hitelünk, mert a múltkor pontosan megadtuk a pénzt. Várjon egy csöppet.
Áron bácsinak fájt a munkában, ha őt kíméli valaki. Ezért nagyon tapintatosan csináltuk. A fiúkkal megbeszéltük, hogy senki sem csúfolódik vele. Megmondtam, hogy aki azt teszi, az velem csúfolódik. És én olyankor, ha csúfolódnak velem, meglehetősen ideges vagyok. És idegességemben nem mindig tudom egészen pontosan, mi a helyes tennivaló.
Persze, több mázsás fémszalag-kötegeket is hordtunk. Áron bácsi erősen szenvedett ilyenkor, és mindig hallgatag volt, és ingerlékenyebb. De nem hagyta magát. A munkáját elvégezte úgy, mint egy egészséges fiatal, becsülettel.
Egyik nap hallgatagon, és nagyon elkeseredten jött be a munkába. Egy darabig fel se vette a kőkorszakból gondosan átmentett munkaruháját, amilyen színű és szabású több a gyárban nem volt. Magán hagyta a ruháját. Soha sem láttuk, csak abban a kopottas, de tisztán tartott szürkében, és a megfelelő, nagyon régi módi, de makulátlan kalapban.
- Áron bácsi, magával van valami!
- Van, János úr, van. Nagy baj van, János úr.
- Mi az a nagy baj, Áron bácsi? Megint az asszony?
- Nem, János úr, de nincs hova menjek. Mert eddig a rokonommal voltam. De nem lesz hova menjek, mert azt a szobát ott felszámolták. Épült egy új poliklinika. És most már nem kell a réginél a portás. És most már nem kell a portásnak járó szoba. És nekem nem lesz hova mennem, János úr. És azt fontolgatom, János úr, hogy nekem ott van a feleségemnél a bejelentett lakásom. És nem igazság az, hogy amikor nekem, a törvényes férjnek bejelentett lakásom van ott, két szobával, akkor nekem ne legyen hova lehajtanom a fejemet. Megírna nekem egy hivatalos panaszt ebben az ügyben, János úr?
- Persze, hogy megírom, Áron bácsi. Olyan embereknek is szerkesztettem beadványokat itt a gyárban, akikkel életemben nem beszéltem. Hogy ne segítenék akkor magán. Csak itt van egy kicsi baj. Mindjárt feljegyzem a személyi adatokat. Csak az jár az eszemben, hogy nem lesz könnyű dolgunk, Áron bácsi. Maga ott túlságosan legénykedett. A bíróságon nem fogják szeretni a részeg duhajkodásnak jelzett, apró, milicista segédletével lebonyolított kis konfliktusokat. Maga ott összetörte a televíziót, a bútorokat, és talált még néhány konkrét módot arra, hogy kifejezze a felesége hűtlensége feletti, máskülönben teljesen jogos felháborodását.
- Dehogy törtem én össze a bútorokat, János úr. Dehogy törtem én össze a televíziót, János úr. Nem duhajkodtam én semmit, János úr. Lehet, hogy azt kellett volna, de nem mertem én azt, János úr.
Nem gyakran szoktam meglepődni. Azt is megszokja az ember némi gyakorlattal, hogy nem lepődik meg. Valami képzelt okokért engem váratlanul felhívó, hozzám közel álló embernek, aki azt közölte, hogy nem ismer többé, teljesen nyugodt hangon feleletem: Van még számomra még más örvendetes híred is?
De most eltátottam a szám. Lehet, hogy nem csak képletesen.
- Inni akartam csak, János úr, És nem volt miből. És nem volt kihez menjek, János úr. És naagyon restelltem magam maga előtt, János úr. És most is restellem magam nagyon. Bocsásson meg, ha meg lehet bocsátani, János úr.
Itt, ennél a mondatnál lett ez kis csend.
- Na igen, Áron bácsi. Ez egy kicsit számomra is új. De így a beadvány ügyében nyertebb ügyünk van.
- Ugye, szépen megírja, János úr?
- Igyekezni fogok, Áron bácsi. De egy ilyen beadványban, szerintem mindent el kell mondani.
- Hát mondjon el mindent. Maga mindent ismer, János úr.
Papírt teszek a gépbe, írom, magától jön, nem jut időm jogászati, okozati fejtegetésekre.
„Tisztelt Elvtársak! Alulírott (…) Áron, 49 éves segédmunkás, szomorú szívvel határoztam el magam, hogy megzavarjam Önöket az én bajaim kiteregetésével, s hogy nagy tisztelettel megkérem Önöket, ha tehetik, segítsenek kétségbeesett helyzetemen.
Tizennégy esztendeje, hogy házasságot kötöttem az én feleségemmel, a nálamnál 11 évvel fiatalabb... született... Rózával, aki jelenleg a textilgyárban dolgozik, a szövőgép mellett. 1973-ig K...-n éltünk, úgy ahogy, kisebb-nagyobb összezörrenésekkel, mint ahogy az minden házasságban előfordul, amikor is megegyeztünk abban, hogy felköltözünk Sepsiszentgyörgyre, a jobb megélhetés meg a nyugdíj végett. Özvegy Kovácsnénál a ….utca 11 szám alatt laktunk egy kétszobás lakásban, közös háztartásban vagy kilenc hónapot. Jól meglettünk volna, és elég szépen kerestünk, a feleségem a textilgyárban kapott fizetést, én a szövetkezeti iskolában, ahol fogatos voltam.
Ekkor ütött be a baj, súlyosan megbetegedtem, tüdőgyulladásban, két hétig nyomtam az ágyat, és utána még egy egész hónapot töltöttem a torjai szanatóriumban. Legyengültem, de örömmel, gyógyulófélben jöttem haza, de akkor kiderült, hogy most már nincs hova mennem, az én 11 évvel fiatalabb feleségemnek......, született..... Rózának a terhére vagyok. Összepakolták, és az utcára dobták a holmimat.
Sohasem tagadtam, hogy egyszer-másszor én is betévedtem a kocsmába, és az is megesett, akármennyire is restellem most bevallani, hogy lerészegedtem. De a feleségemhez nem volt szokásomban hozzá ütni, és tanú lehet rá a szövetkezeti iskolában könyvelő, pénztáros, mindenki, hogy a fizetésemet a feleségem vette fel, és hogy a fizetésemet én mindig rendesen hazaadtam.
De amikor a szanatóriumból hazajöttem, akkor már nem mehettem vissza a szövetkezeti iskolába, a hat hét alatt, amíg hiányoztam a betegség miatt, a helyembe mást állítottak, a lónak a hat hét alatt is enni kellett, szállítani való is minden nap akadt. Meg kellett értenem,, hogy nem várhattak rám, és hogy hát nem is vártak.
A feleségemnek a város, láttam én azt, már korábban is a fejébe szállt. Sok mindent pletykáltak nekem róla, de én a szennyes beszédeknek nem adtam hitelt. De aztán volt úgy is, hogy nem tudtam bemenni a lakásba, mert az ajtót belülről bezárták a feleségem és egy kovártélyos [albérlő] fiatalember, akik kinevettek engem, és azt mondták, hogy vicc volt az egész. De én békességet szerettem volna, és reméltem, hogy minden rendbe jön, hiszen annyi esztendei közös élet, gondoltam én, nem lehetséges, hogy elmúlt volna nyomtalanul. És aztán láttam azt is, hogy a mi háziasszonyunk, özvegy Kovácsné tüzeli ellenem az én feleségemet., és ő jelentette ki, hogy ha nem dob ki engem, akkor neki is el kell költöznie, és bíztam benne, hogy minden rendbe jön. Meghúzódtam az unokabátyámnál, aki testi hibás, és portás a poliklinikán, egy kicsi szobácskában, de azért, nagy keserűségemben elmentem az elvtársakhoz, a pártbizottsághoz, és az elvtársak telefonáltak a milíciához,  [a rendőrségre] és a milícia kivizsgálta a helyzetet, és azt mondták, hogy nekem törvényes jogom, hogy ott lakjak... 11. szám alatt, ahol két szoba van, és a buletinom [a személyim]is oda szól. De én nem akartam így visszamenni, milíciával, én a békességet szeretem, és nagyon bíztam benne, hogy minden rendbe jön.
De most az unokabátyámnak el kell menni abból a szobácskából, és akkor nekem nem lesz hova menni, és ha nem akarok az állomáson aludni, leromlott egészségű 49 éves ember, aki hatvanat mutatok.
Kérem tehát Önöket tisztelettel, hogy idézzék meg a feleségemet, s beszéljenek vele,  én a békességet szeretem, és azt kívánom, hogy álljon helyre a családi béke, úgy, ahogy volt  azelőtt.
Ha pedig a feleségemmel már nem lehetne beszélni, tessék akkor hozzásegíteni, hogy költözhessek vissza az egyik szobába, mert az én törvényes feleségemnek nincsen joga ahhoz, hogy két szobában lakjék akkor, amikor a törvényes férjének nincs hova lehajtania a fejét.
Volt úgy, hogy az én nagy keserűségemet megpróbáltam italba fojtani, de hát az ital is csak néhány órára segít, és csak elront mindent.
Szeretném rendezni az életemet, és nagy reménységet vetek az Önök megértésébe, emberségébe, igazságosságába: kérem, segítsenek!
Sepsiszentgyörgy, 1974. augusztus 30.
                                                                          …......Áron.”
- Olvassa fel, János úr, ha lesz olyan kedves. Úgy jobban értem.
- Áron bácsi, itt én igyekeztem őszintén mindent megírni. Ahogy tudtam a beszélgetésekből, és ahogy éreztem, és ahogy gondoltam, hogy maga érezheti.
- Olvassa fel, kérem, János úr, úgy jobban értem.
 Olvasom.
Zokogva, fuldokolva, sír.
Én is sírok. Az istenit!
Mentettem már meg olyan elveszettnek hitt embert, akit a kirúgás veszélye fenyegetett a tanügyből is. Rettenetes kockázatokkal én nagy harcokkal tettem, de megmentettem. A riportom megjelent. Az az ember ma magas politikai tisztséget tölt be.
De soha így nem éreztem annak a felelősségét és örömét, hogy a gyötrődő, önmagát és környezetét pusztító embernek mindent megér az, hogy elmondhatja, mert el tudja mondani, amit éreznek azok a nagyszerű, egyszerű munkás emberek, akik csak érzik azokat a rettenetes nagy érzéseket, de nem tudják őket szavakba önteni.
Ne vicceljünk, tudom, hogy ez az írás nem egy remekmű sem irodalmilag sem jogilag. De én mégse vagyok büszkébb más írásomra egyetlen egyre sem.
Az öreg különben sírva mondott köszönetet, amikor megnyerte a pert.
- János úr, a bíró elvtárs nem is nagyon hagyta a feleségemet beszélni. Azt mondta, hogy nekem van igazam. És nyertem, János úr. Nyertem.
- Örülök, Áron bácsi.
- úgy meghívnám egy pohárra, János úr, úgy meghívnám egy pohárra, János úr. De nincsen semmi pénzem, János úr. Semmi pénzem nincs.
- Nekem se nagyon van, Áron bácsi, de jöjjön fel hozzám, aztán majd csak csinálunk valamit. Legfeljebb összeszedjük és kimossuk az üres üvegeket.
Nem tudtam rávenni, hogy jöjjön.
Kíváncsiságból, most a napokban, belelapoztam a dossziéba. A feleség vadul, könyörtelenül vádol. Az 1088/1974-es dossziéban elolvashatni, az asszony kemény lelkű érveit. Nem hajlandó a férjét visszafogadni. A férj állandóan részeges. Állandóan kínozta és verte őt. Voltak, akik a tárgyaláson voltak, s látták a nőt, akik megismerték. Azt mondták nevetve, hogy legalább két Áron bácsit vert volna meg. Én nem ismerem Áron bácsi feleségét. De nem is akarom megismerni. Nem érdekel, hogy mit tudna mondani nekem. Jól ismerem audiatur et altera pars  [hallgattassak meg a másik fél is]törvényét. Újságírói gyakorlatomban magam is alkalmazom. De az Áron bácsi felesége nem érdekel.
Aztán úgy hozta a helyzet, hogy az új gyárnak pénzügyi nehézségei támadtak. Az iskolázási pénzből fizetni tudtak. Így mindenkinek tanulni kellett. Alá kellett írni egy szerződést, hogy a mesterség elsajátítása után még öt évig hűségesen szolgáljuk a szocialista termelés érdekeit a sepsiszentgyörgyi autóvillamossági gyár óhaja – szerintünk – kénye szerint. Vakartam a fejemet. Nem a mesterség tanulása zavart, hanem a szerződés. De aztán a feleségem mélységes ellenérzései ellenére is belementem. Meséltem neki egy paragrafusról, amit nekem megmutattak. E szerint a paragrafus szerint a gyakorlati munka során végzett termelés ellenértékét a visszafizetési összegből leszámítják. És én tudtam, hogy ugyanazt dolgozzuk, pontosan olyan munkarendben, mint azelőtt. Engem például a menetvágók és a fúrók tanfolyamára osztottak be, mert ott volt hely. Volt közöttünk a festődében dolgozó ifjú melós, aki délelőtt kizárólagosan csak a festődében dolgozott, s ha nem csalódom, most is ugyanott maradt. Persze, nem mondom azt,  mert alávalóság lenne, hogy a tanfolyam után nem maradtunk semmivel. Remélem, hogy az életemben nem leszek fúró (semmilyen értelemben), és a menetvágás sem boldogít. De akárhogyan is vesszük, megtanultam például a műszaki rajzot.  Tanultam például munkavédelmet, és egy csomó mindent, amit hasznosnak tartok.
Volt a délutáni tanfolyamok után egy olyan periódus, ha jól emlékszem, úgy hat hetes lehetett, amikor „kiemeltek” bennünket, és egész napórákat kellett hallgatnunk. Én nem nagyon tüntettem a jelenlétemmel. Rettenetesen untattak az előadások, mert az előadóknak olyan tanítványai is voltak, akik a négy számtani alapművelettel ismerkedtek, rettentő kínok árán. Az előadók többsége velem tegező viszonyba levő fiatal mérnök volt. Nagyjából mindannyiukkal ilyesformán beszéltem:
- Öregfiúk, bevallom nektek, hogy meglehetősen jól tudok összeadni és kivonni. Pokolian unom itt magamat. Nem akarlak benneteket megbántani, és hangulatot sem akarok teremteni azzal, hogy itt ülök, és rátok köpve, pléhpofával olvasok.  Nem lenne ígéretes példa. Hanem van ezzel szemben egy, szerényen szólva, zseniális javaslatom. Ti szépen beírogatjátok, hogy itt töröm magam a tudományokkal. Néha ide dugom a pofám, nyilván, hogy mégis csak ismerjenek. Nem akarok kitolni veletek. Én melózom otthon vagy iszom, ez most mindegy. A vége felé viszont ti szépen ideadogatjátok nekem a könyveket, amelyek alapján dolgoztok. Én felkészülök és állok minden komisszió [bizottság] elé. Azt hiszem, becsületesek vagyunk, mint egy aggszűz-egylet. Persze ez már ambíció és becsület és géppisztoly kérdése, a gyárral, a munkával szemben is, hogy felkészüljek, és becsületesen vizsgáztassatok. Nyugodtak lehettek, bárki előtt felelek, van hozzá pszichológiám. Ne úgy vizsgáztassatok, mint a barátotokat. Nem fizetek rumot.
Mindannyian elfogadták a javaslatomat. Keményen vizsgáztattak, az tény. Nem féltem tőle. Ha jól emlékszem (ez most nem egészen lényeges), 9.60-as általánossal tündököltem öntudat –bálványként, és a tanfolyamon a legjobban jöttem ki. Ha lenne valaki nálamnál jobb általánossal, elnézését kérem, hogy megrövidítem. De nekem azt mondták a megértő oktatók.
Már napokkal előbb terveztük, hogy ki mit csinál az egészen jól jött „szabad időben”, amikor tudtuk, hogy nagy szigorúság nem lesz,  valahogy elviseljük majd, de a mesterséget meg kell tanulni, meg kell tanulni, már egyszerűen becsületből is. És aki nem ismeri a szakmáját, az keresni se keres úgy, ahogy kellene. Minket persze, a pénz nem érdekel, ugyebár. Mégis itt jut eszembe, nagyon meghatott, hogy a legfelkészületlenebb ember is igyekezett jól megtanulni a szakmát. Nálunk, munkások körében nem becsülik a locsogókat. Lehetsz különben a legragyogóbb segítőtárs, minden embert segíthetsz, hordozhatsz egy talicska mirtuszkoszorút - ha nem tudod a szakmádat rendesen, semmi tekintélyed nincs. Ezt nem árt a munkásoktól megtanulni.
Mondom, készültünk a „szabad időre.”Áron bácsi nem találta a helyét, nyűgölődött, idegeskedett.
 - Ha elmegy innen, János úr, én is elmegyek. Meglátja, János úr, ha elmegy innen, én is elmegyek. – Ne beszéljen butaságokat, Áron bácsi. Jól tudja, hogy visszajövök.
- Énnekem mér nagyon sok az a hat hét, János úr. Ha János úr elmegy, én is elmegyek.
- Áron bácsi, mondtam magának, hogy bármikor, éjjel is felkereshet. Telefonom is van.  Találkozhatunk, ha van valami szőr. És időnként a gyárba is bejövök. Nem az Antarktiszra megyek, Áron bácsi.
-  Nekem nagyon sok lesz ez a hat hét egyedül, János úr.
Megkezdtük a tanfolyamot. A nagy, új szabadság eufóriájában elfelejtettem az öregfiút.
És most lehajtom a fejem, és önök előtt restelkedve, de egyedül becsületesnek elfogadható, gyötrő őszinteséggel mondom el, hogy nekem nehézségeim támadtak, és gyengeségeim jöttek elő, és még mi minden, és én cserbenhagytam Áron bácsit, a hőst. Erre mentségem nincs.
Meghallottam nagy sokára, hogy a torjai szanatóriumban kezelik.
Kétszer telefonáltam neki. Hivattam, de nem volt ott. Mindig közbejött valami.
Azóta nem tudok róla semmit a világon.
Nem kerestem a poliklinikán.
Nem kerestem abban a vitatott lakásban sem.
Ő sem jött el hozzám soha. Soha se jött el hozzám.
Ugye, el kellett volna jönnie? Ugye, el kellett volna jönnie?
Nem, nem, nem! NEM!
Azóta különben soha sem mondott nekem róla senki semmit, és soha sem találkoztam vele. Most már nem is mehetek. Most már nem is mehetek.
Az úristenit ennek a kurva életnek.
Áron bácsi, hol vagy? Élsz még? Mi van veled?
Gyere el, Áron bácsi, szerzünk valami vacak rumot. Gyere el, ha még szóba állsz velem.  Gyere el, ha még szóba állsz velem.
MATEKOVICS JÁNOS

A szerző megjegyzése:

Alulírott, Matekovics János természetesen vállalom az írás egész emberi és jogi felelősségét hazánk törvényei és bárki előtt. Az általam felsorolt tények valóban tények. Az általam bemutatott beszélgetések  valóban ilyesformán estek meg, de nyilván, ennyi esztendő távlatából nem idézhetem őket szó szerint. Lehet, hogy például Plugor szájába, adok olyan kifejezést –lásd például: „nem valami profi bokszoló”- amit ő soha sem használt. De a beszélgetések, ha ilyen apró részleteiben nem is találnak, megestek, ismétlem: felelősségüket vállalom. Ha pedig támadna valakinek olyan kedve, hogy kétségbe vonja például a tanfolyamokról mondottak hitelességét, ha kell, törvényszék előtt is legalább ötven tanút tudok állítani. Egy apróságot ne felejtsünk el: munkásokról van szó. És a munkás tudja, hogy nem rohangálnak olyan őrült sebességgel, azon halandó társaink, akik a szalag mellett látják kiteljesedni ifjúkoruk legszebb, szinte már betegesen titkolt álmait.


Matekovics János

[Ez a fejezet kéziratban maradt, sehol sem jelent meg]