Az uralkodó osztály tagja (4) Negyedik fejezet: Kozák Pali felesége

A kép illusztráció

Negyedik fejezet: Kozák Pali felesége

Kozák Pali körül, ezt már a legelső napokban észrevettem, tüsténkedett egy termetes hölgy.
- Ki ez az égi tünemény? - kérdeztem nyomban – mert félek, ha még sokat idejár, úgy zúdulnak fel bennem az érzelmek, mint a Niagara, és akkor szégyen szemre a kommunista erkölcsöm jóvátehetetlenül bajba kerül.
- Ez egy külön szám, világosít fel Fülöp Lajcsi, tizennyolc esztendős okítóm a gilotin rejtelmeiben -  azt kérem, az egész gyár ismeri. Itt volt nálunk a présműhelyben, de mindenkivel összeveszett Kozák miatt. Általában szívesen kurvázta le a családanyákat, és azok nem kedvelték ezt különösebben.
- Hagyja el, Lajcsi, eljön még az idő, amikor megtiszteltetésnek veszik, és dicsekszenek vele.
- Nagymama korukban?
- Valahol arrafelé.
- És a munkásnők meg akarták verni.
- Így, ahogy elnézem, meg is értem, hogy példás egységben, és lehetőleg szakszervezeti alapon akarták tenni.
- De aztán mégse verték meg.
- Miért, ő verte el őket?
- Nem, a nagy zúgolódásra elhelyezték.
- Nehogy megmondja, Lajcsi, hogy hova, mert tudom. Őt szokták elküldeni, mint mozgó kiállítást, amikor tehetséges ifjú kollégáim ide érkeztek néhány percre azokért a gyönyörű riportokért, amiket röhögve olvastunk a hallatlan élvezetből, mert mindig jó magunkról, munkásokról olvasni, hogy olyan marha lelkesek vagyunk, és állandóan idézzük, így egymás között, a vezércikkeket. Erről jut eszembe, milyen jó olvasni azt is, hogy mi vagyunk a megye új gépipara. Tényleg, fontos gyár vagyunk, senki se mondja, és tényleg egy csomó ember megkeresi itt azt az egyelőre nem elviselhetetlenül vastag kenyeret, és ráadásul szakmát tanul is, az se kutya.  De állandóan nevetőgörcsöket kapok, ha látom ezeket az általunk gyártott hatalmas gépeket. Legnagyobb termékünk az autóduda. Azt is tudom, hogy nem állnak itt tízliteres demizsonokkal sorban az eladási osztályunk előtt a fél ország beszerzői, fenntartva munkájukban a drága, -és nyilván nélkülözhetetlen – kereskedő honatyákat azzal, hogy adnának el nekik valami dudácskákat. Éppen a tegnap mondta itt valamelyik olajos úriember, hogy a legfelsőbb helyről tudja, mert neki ott rendszeres tájékoztatást adnak, hogy Sepsiszentgyörgyön megkezdték az ajtói villanycsengők helyett az autódudák szerelését, és nagyon jól beváltak. Főleg, amikor vagy egyszerre tíz helyen tesznek a vendégek egy alig várt látogatást. És hogy nagy az öröm a gyerekek között, akik ugyebár a jövő, s hosszú sorokban gyerekek állnak hosszú sorokban azok előtt a blokkok előtt, ahova már bevezették, és most legújabban már könyveket ajánlanak megvételre, hogy legyen valami ürügyük, amiért egy kicsit klaxonálhatnak, és mondotta továbbá az olajos úriember, milyen szép is ez így, amikor ilyen rohamléptekkel terjed a kultúra a dolgozó tömegek között.
- Úgy mesélik itt a táskás úriemberek, amikor egy lélegzetnyi szünetre tesznek szert abban az izzasztó munkamenetben, hogy még vagy három gyár ontja a drága árut, nemcsak a mienk. És még valami szövetkezet is.
- Gondolom, mezőgazdasági, nem?
-  Majd megkérdezem. Én János úrért mindent megteszek. De nem tetszett befejezni, hogy miért küldik oda Kozák Pali feleségét?...
- Értem, tehát ismét mellébeszélek. Tudja, Lajcsi, ez az én hajdanán űzött szakmámban meglehetősen divatban volt, és úgy látszik, rám ragadt. Szakmai deformáció. De látom már, jön is a tünemény. Hát nézze meg ezt a ragyogó munkaköpenyt. Ha megszemléljük, felfedezzük rajta a román iparban használatos hazai és külföldi festékek teljes árumintáját. Mit gondol, Lajcsi, lehet rajta vagy két kiló?
- Hűha, az közvagyon, János úr.
- Lajcsi, nem kellene már elkezdeni azt a hasznos munkát? Maga a főnök, de szerintem letelt a pipaszünet.
- János úr, túlságosan sokat akar dolgozni. Egész nap cipeltük azt a rohadt membránanyagot, mázsákat emelgettünk. Én mára teljesítettem a szocializmus építéséből rám jutó részt. Csak szólni merjen egy kukkot is Plugor!
A mester jön, én tisztelettudó vagyok, mintha  egy becsületben megrokkant öreg falusi lelkésszel beszélnék, akitől éppen meg akarom kérni a lánya kezét, Lajcsi pattog, felesel. Hm, hm. Itt nekem még tanulni kell.
- Egész nap hordtuk azokat a koszos tekercseket. Két mázsás is volt közte. Nem a mi dolgunk lenne. Tönkre vagyunk menve. Mára elég volt.
- De ugyan ki hordta volna be, Lajcsi, ugyan ki hordta volna be? Veronka?  Vagy hívtuk volna az irodából Bartók Ibolykát? Sok dolga volt ma...
- Nem csinálok semmit, mester úr, mára, nem bírok.
- Lajcsi, csak azt a kevéske textolitot kellene felvenni még, meg ezt a csöppecske bronzot.
  Figyelem a vita alakulását. Dagadozik a mellem a munkás öntudattól. Ha egyszer uralkodó osztály, akkor uralkodó osztály.
A mester továbbra is udvariasan könyörög, hogy csak szednünk kellene a raktáról az a kevés kis anyagot. Máskor nem így szokott beszélni, de nyilván most nagy szüksége van ránk. Lajcsi dúl-fúl, csattog, tüntetőn, nagy zajjal beveri a fiókba a szerszámait, belerúg a gilotin oldalába, és rettenetesen ssok baja van az Istennel, kifejti abbeli véleményét, hogy bánnak itt a munkásokkal, és hogy tulajdonképpen úgyis Kézdivásárhelyre akart menni, és nem tudja, hogy a francba volt ezt képes elfelejteni.
Látom, hogy Plugorban is már szépen szaladgál felfele tartó irányban az a bizonyos cukor, de türtőzteti magát. Pokolian kell az a nyavalyás anyag, mert valami apró karikákat nem csináltunk meg, elfelejtette ideadni a bonokat [a munkalapokat], meg a rajzot, és éppen az imént volt egy kedves beszélgetése a fejesekkel, ahol fontos értesüléseket szerzett, nem az utolsó sorban azt, hogy ha min nem csináljuk meg azt a vacakot, a montázsban leáll a munka, és esetleg elvárnak tőle is majd egy kis anyagi áldozatot. Hosszas pszichológiai, és főleg a gyakorlatban szerzett  előtanulmányaim nyomán látom, hogy itt most elszántan a küzdőtérre kell vetnem magam.
- Lajcsi, hagyja már abba. Elhozzuk azt az anyagot, és kész. És le fogjuk vágni. Nem szúrhatunk ki a munkatársainkkal: A mester úr is segített már rajtunk, és még segíthet is, mi sem fogjuk most benne hagyni a szarban. Vagy azt akarja, hogy szexuális felvilágosító előadást tartsak a montázsbeli lányoknak, mivel nincs mit csináljanak? Én megtartom szívesen, kedvenc témámról van szó, de az ilyesmit nem fizetik. Még nekem sem. Esetleg természetben kaphatok valamit, de nem hiszem, hogy hálaadó misét tartana érte a feleségem, és minden bizonnyal lelkendező  méltatások sem jelennének meg a Tükörben, ahová mély bölcsességű cikkeimet eregetem.
Lajcsi sértődötten elhallgat. De velem nem akar feleselni.
Plugor azzal foglalatoskodik, hogy elkönyveljen  magában egy jó pontot nekem, és megkönnyebbülten tolat, hogy szóljon a gépbeállítóknak, tegyék fel azt a pár darab koszos matricát.
- Okos embernem veszik össze a mesterével – mondom Lajcsinak csendesen. - Mert ugyebár például, amikor a múltkor kiborultam, és nagyon kezdtem vigasztalódni a raktár háta mögött a munkásszolidaritás szép példájával behozott üveggel,  és ti eléggé nem dicsérhető előrelátással, hogy úgy mondjam, rábeszéltetek, hogy Kis bácsinál, hátul a raktárban jótékony álomra hajtsam  a fejem, és Plugor rám talált, és elmosolyodott, és nem szólt semmit.
- Magával nem mert – János úr.
- Nem úgy van az, Lajcsi. Mit gondolt, én nagy élvezettel olvasgattam volna azt a referátumot, amit bő részletességgel, és festői fantáziával összeállítva, beadott volna az igazgatóságra? Mit gondol, csámcsogtak volna rajta egy csöppet a munkában magukat halálra gyötrő tisztviselő társaink, akik erre az alkalomra azér szakítottak volna egy kis időt?
Megyünk az anyagért. Amikor visszafelé jövünk, Lajcsi már fütyörészik, és boldogságában ezt-azt rugdos, a munka ifjabb tündérei kitüntető figyelmükkel árasztották el. Különben Lajcsinál elpárolog a harag egykettőre. Mint az én zsebemből a pénz.
Kozák feldúlt arcú felesége száguld el mellettünk.
- Valami nagyon nem tetszhetett a hölgynek - mondom Lajcsinak.
- Jujj, ezt kár volt kihagyni, a fene ette volna meg.
- Miért, mi van?
- Biztosan valami nem sikerült Kozáknak, és ilyenkor ideges, és ma már nagyon unta a tizedik szukkot [hűsítőt], amit az asszony reggeltől odavitt neki. Egész nap, ha valahogy el tud szelelni,jön, és mindenfélét hordoz neki a büféből, ás etetgeti. És akkor Kozák rákiált. Nem tudom, hogy nem hallottuk. Állítólag itt többen esküsznek rá. Jó időben az állomásig is elhallatszik. Nagy ritkán, szerencsésebb alkalmakkor  egy-egy pofont is látni lehet. És még ebben a hónapban  pofon nem volt, és mi már nagyon esedékesnek tartottuk. Éppen ma tárgyaltuk, a fene ette volna meg.
Később, ahogy jobban megismertem az embereket, jobban megismertem ezt az asszonyt is. Nagyon megszerettem Kozákot, és megtanultam tisztelni szakmai tudását, és azt a vad iramú munkáját, amit időnként megszakít ugyebár, hogy szépen fogalmazzak. De elnézik neki, mert van, hogy huszonnégy, negyvennyolc órát is egyfolytában végighúz, ha valamelyik gép nem megy, és ezt senki sem csinálja meg.      
Aztán, amikor együtt ült a törzsgárda a munkaelosztóban, vagyis a tapasztalatlan feleségek szerint az állomásinak vagy "Rapid"-nak nevezett vendéglőben, láttam, milyen szemekkel nézi és hallgatja Kozákot a felesége, és belém sajdult valami.
- Te, az istenit, Pali, azt hiszem, nem lehet rossz, ha az embert ennyire szeretik.
- Ragyogó asszony ez, Jancsi fiam, és nagyon jó anya. Én is nagyon szeretem, öregfiú, csak néha az ember idegesebb. Egy baja van, tudod, hogy borzasztóan féltékeny, de hát mit csináljuk.
Az egyik nap aztán Kozák olyan képpel nézett be, hogy meglepetten kérdeztem.
- Mi történt veled, öregem? Valamelyik kocsmába  mititejt [kolbászfajta, román nemzeti étel] akart csinálni egy részeg szakács az arcodból, és már nagyon előrehaladt a munkában, amikor a látványba belefelejtkezett közönség lefogta?
- Öregem, az este folytattam még, amikor te hazamentél. Éz aztán valahogy úgy esett, hogy az egyik oldalon felmásztam a biciklire, a másikon  pedig fejre estem. És, mert egy kicsit makacs voltam, és mégis minden alkalommal fenn akartam maradni, hát többször estem fejre, öregem.
De egy ilyen lelkes magyart nem lehet csak úgy lebeszélni az újabb kocsma felkeresésétől, hát én a jó technikai érzékemmel folytattam az utat, olyantán, hogy taszítottam azt a kurva biciglit. Aztán még mindig emlékszem a következő kocsma bejáratára is: És aztán emlékszem, milyen jó érzéssel ébredtem a tiszta ágyban, pizsamában, megmosdatva, levetkőztetve.
- A kerékpár megvan?
- Persze.
- Na, azt szívesen elnézegettem volna, hogyan vitted haza a jó technikai érzékeddel.
- Nem én vittem haza.
- Milyen megnyugtató, ha rendes emberekkel piál az ember.
- Az asszony hozta haza, öregem.
- Hogyhogy az asszony? Hát nem volt velünk....
- Nem jöttem haza, és már aggódott. És akkor végigjárta a kocsmákat. És a kocsmákban sem talált, és erre már ideges lett.
- Azt hitte, nőnél voltál?
- Világosabb pillanataiban tudja, hogy én ilyesmivel nem foglalkozok. Aztán mindenütt keresett. És a pakban megtalált, aludtam az egyik padon. A bicikli nekem dűtve.
Elnevettem magam.
- Tudtad te, amit tudtál, és választottál magadnak egy súlydobói alkatú fehérnépet.
De azután nagyon csendes lettem.
- Te, Pali, engem a jó modorú, diplomás feleségem nem keresett volna meg, és körülbelül a következő szöveggel búcsúzott volna tőlem, ha véletlenül mégis belém botlik, hogy dögöljek meg, ha leszoptam magam, mint egy disznó, és nem tudok parancsolni magamnak... Hát, hogy is mondjam csak, ... nagyon zokon vennéd, ha megcsókolnám a feleséged kezét?
- Én is megcsókoltam, öregfiú.
 MATEKOVICS JÁNOS

[Ez a fejezet kéziratban maradt, sehol sem jelent meg]

Az uralkodó osztály tagja (3) Harmadik fejezet: Áron bácsi, a hős

Harmadik fejezet: Áron bácsi, a hős

Imets, a munkavédelmis a világ és az emberiség sorsáért aggódó, nagyon kétségbeesett arckifejezéssel rohant, mint rendesen, és valami irtózatosan fontos papírlapokat lobogtatott, az átlag halandók számára felfoghatatlanul fontos felhívásokkal, melyeket egyéves tapasztalataim alapján esküszöm rá, soha senki sem nézegetett. Megragadtam a karját. Több mázsás súlyokkal dolgoztunk, lehet, hogy nem a francia illemkódex előírásai szerint.
 – Mi van veled? – kérdezte meglepetten – Így nem szoktak megállítani egy embert.
 – Figyelj ide, Gabi, haragszom rád! És nem csak úgy képletesen.
Kövérkés, jó modorú szelíd ember. Tudom róla, hogy a családi életében voltak bonyodalmak, de ezért ő még jó fiú.
 – Nem értem, miért haragudhatsz rám – mondja még jobban meglepődve – Semmit sem szóban, sem írásban nem ártottam neked. Akivel rólad beszéltem, annak a legmelegebben emlegettelek. Elég sok emberrel beszéltem pedig rólad, nyilván, mert itt olyan csodabogár-féle vagy, nem értik az emberek, mi a francot keresel itt a pipáddal újságíróként, egyetemi diplomával, amikor látják, hogy mindenkit ismersz, a saját fejeseinket is beleértve.
– Ezt most hagyjuk. Ki dolgozik a sepsiszentgyörgyi autóvillamossági, még alakulóban levő új gyárban, hogy pontosan határoljam körül a helyszínt, ha esetleg elfelejtetted volna, a legnehezebb munkahelyen?
– Te, meg akik veled vannak.
– Szíves figyelmedbe ajánlanám az előírásos, gondolom, így nevezitek valahogy a papírjaitokban, munkaruhám. Tetszik?
  – Hogy is mondjam csak. A nadrágja kicsit rövid. És bő. És te nem vagy olyan elviselhetetlenül magas. Nem tetszik. És aztán rengeteg helyen elszakadt.
– Mélységesen leköteleznél, ha ezeknek a már említett szakadásoknak nagyobb figyelmet szentelnél. Mit látsz, munkavédelmi felelős elvtárs?
 – Lyukakat. Nem tetszenek.
 – Én sem ezeket szemlélgetem otthon, kedvenc időtöltésből, amikor a jól végzett munka örömétől áthatottan pihenek.
– Most már egy idő után nem bánnám, ha elmondanád, hogy te hova akarsz kilyukadni?
 – Szék kell, asztal. Nem akarok itt veled maratoni futást játszani.
 – Ott sokan vannak.
– Persze, hogy sokan vannak, de nem üvöltözni kívánok: És egyelőre nagyon jó kilátásaid vannak azzal kapcsolatban is, hogy megverni se foglak.
 – Hát akkor te nem is haragszol olyan nagyon!
– Ezt majd az asztalnál részletezzük.
Leülünk. Mutatom a lyukakat.
 – Ezek az éles pléhektől vannak, amiket vágunk. És nem fosztalak meg annak az élvezetétől sem, munkavédelmi felelős elvtárs, hogy a karomat megszemléld. Most nagyon bizalmas leszek veled, és vallok. Nem a rossz bicskámmal való felelőtlen csintalankodásokból származnak. Hanem a rossz pléhek vágták, munkavédelmi felelős elvtárs: És ezt, úgy egy kicsit, maga követte el!
– Marhaságokat ne beszélj! Hogy követhettem volna én el őket?
– Úgy, hogy nem adtad meg, ami nekünk törvényesen jár, munkavédelmi felelős elvtárs!
 – Nem sikerülne vajon egy csöppet ezt a titulatúra-játékot abbahagyni?
 – Megpróbálhatjuk. Még egy ilyen apró részletet a figyelmedbe ajánlanék. Szocialista államban élünk, ahol a munkásosztály uralkodó osztály, és vannak bizonyos jogai. Szívesen venném, ha ideadnád az idevágó törvényeket.
 – Hol a csodából szedném elő most ezeket?
 – Megtalálod a te ragyogó tehetségeddel.
Keres. Hát persze, hogy simán meglel mindent.
 – Nesze, tessék.
– Tudogatsz románul, mi?
– Persze, hogy tudok, ne hülyéskedj.
– Mielőtt ezt a szöveget itt la, értelmezgetnénk, lenne néhány röpke kis kérdésecském, lelki vigaszul, és ha jobban megnézem, van itt valami zsarolás-félecske is még tartalékban. De abból kiindulva, hogy az én karom, az Áron bácsi karja, a Péter, a Gelu, és a Gyuri karja sebesek amiatt, mert te nem teljesítetted a kötelességed, gondolom ebben a mondathelyzetben nem ragaszkodsz a titulushoz – és nem a te karod sebes miattuk, és nem a te hasad sem miattuk sebes, mert ezt a nagy számot mostanra hagytam, a hasamat, öregfiú. Nem foszthatlak meg attól a mennyei élvezettől, hogy a hasamat lásd a pléh-sebekkel. Miért ne gondolkozzunk egy csöppet. Nem miattuk sebes a te hasad, hanem a miénk sebes miattad, aztán ugye nem te kapartad ki tonna számra a jeges és lefagyott lemezeket dideregve az egy szál munkavédelmi, vagy mi az isten ruhában, vagy akár ázottan, a hó alól, és nem ment fel a lázad sem emiatt, ha jól emlékszem, mintha velünk történt volna meg ez a kis letyepetye. Ez a szó nincs az értelmező szótárban, ne keresd. Szóval akkor megkérdezném tőled, fiú, a következőket. Egy: Írtam-e én a gyári körülményekről leleplező riportot? Bizony isten, előfordulhatott volna, hogy írok, állandóan körülöttem lebzselt az ihlet. Az olyan, az ihlet. De én nem harcolni jöttem ide. Ez éppen most jutott az eszembe. A riportkönyvemben majd, amit biztosan megírok, előfordulhat, hogy ezt-azt ki kell mondanom, icipici kellemetlenségeket is itteni nagyon felelős elvtársról. De villogó szemű határozottsággal hadakozom majd azért önmagammal, hogy ne nevezzem teljes nevén azt az egy-két disznót, illetve sertést, ugye, így finomabban hangzik, akivel a sorsom tapintatosan összehozott: Becsület szavamra, itt a gyárban nagyon kevéssel találkoztam: Nem írtam meg annak a nyamvadt kollégámnak az ügyét sem, ugyebár, aki levágta az ujjait, és te megbüntetted, hálából, mert figyelmetlen volt. Éz azután nekem azt mondtad bizalmasan, hogy ez így könnyebb volt, mint megbüntetni a gép tervezőjét, a gyár igazgatóját, főmérnökét, meg mit tudom én. Valami teljesen érthetetlen megsejtés itt állandóan azt suttogja nekem, hogy te egy, a gyári munkavédelemmel kapcsolatos, és az én konkrét ismereteimmel unalmasított riportocskát nem nagyon kívánnál a délutáni sziesztádhoz. Valamiért én sem hadakozom azért, hogy megírjam. Tudom, hogy olyan ennivalóan megértő vagy. Például láthatod itt, ebben a nem kalandregénynek számító gyűjteményben, hogy jár nekünk a pocakunk elé egy bőrkötő. Meg ilyen apróság, hogy az anyaghordáshoz vattázott kabát. És csuklyás esőköpeny. És aztán nem rossz ez a búr karvédő sem. Meg egy pár apróság itt még. A száztonnás prés zajához a szocialista törvénykezés előírta füldugaszokat a legvehemensebb tiltakozásod ellenére is visszautasítjuk, nyilván a megfelelő méltósággal. Különben te már láttál ilyeneket? Én még nem... De mit tegyünk, ha te olyan kitartóan követeled, hogy az egyebeket elfogadjuk, sőt most azzal fenyegetőzöl itt nekem, hogy ha a kért dolgok nincsenek raktáron, azonnal személyesen utazol el, és egyáltalán nem értesz meg engem, amiért az igazgatóhoz vagy a főmérnökhöz akarok menni, hogy erről lebeszéljelek.
 – Van minden raktáron, megkapjátok.
 – Fizetéskor van egy rumod, öregfiú a lelkesedésedért.
– Hagyj a francba. Gyere, csináltassuk meg a formaságokat.
Amikor a csoportomhoz érkezem, harsonák szólnak és potyognak azok a híres hálakönnyek. Áron bácsi rettenetesen csodálkozik: hogy lehetett ezt a nagyszerűséget megcsinálni, János úr? Hogy lehetett? Maga egy valóságos jótevő!
– Dehogy vagyok, dehogy vagyok. És azt hiszem, most éppen a szünethez csengettek. Éhes vagyok, mint a farkas. Siessünk, mert megint rohangálnak itt a fő elvtársak, hogy vége van.
  Áron bácsi és Gyuri, a cigány valahová külön-külön elvonul. Megértő dühvel, mint rendesen, követem az ügyet. Gelu és Péter kipakolják a kaját, én is nagy buzgalommal serénykedem. Péternek kolbásza van, meg valami tojása. Gelu nyilván a túrók körül ügyködik. Én szállítom a príma minőségű fött tojásokat. Meg valami, nem annyira príma szalámit. De van ott valami vinette [padlizsánkrém] is. Ránézek a srácokra.
– Rendezünk valami szellemi torna-szerű gyakorlatot. Ha fiatalabb koromból jól emlékszem, így nevezik. Kezdjük akkor. Mit mond Plugor mester úr akkor, ha engem elszólítanak beszédet, faliújságcikket, vagy a szocialista tudatot hevesen erősítő egyéb terméket megfogalmazni?
– Hogy elengedi János urat, de két embert küldjenek a helyettesítésére.
– Pompás. Tovább megyünk. Itt ugye, úgy néha, látogatjuk, ki mennyit, hogy emeli a drága árut. Ha emlékezetem nem csal, általában úgy szoktuk vinni, hogy én fogom az egyik oldalon, ti ketten a másik oldalon, vagy memória-zavarban szenvednék?
– Mit akar tőlünk, János úr, hogy ennyire körülményes?
– Nem erről beszélünk most. A tiszteletért hála. De azt kérdem, lenne kedvetek verekedni velem, ha nem tisztelnétek?
– Nem nagyon.
– Hát ketten – egy ellen?
– Úgy jobban boldogulnánk, de nem tetszik nekem a dolog, mert János úr bizonyára nagyokat üt.
– Ez a gyöngeségem megvan. Azt hiszem, meséltem nektek az életemről azt a néhány derűs epizódot, amikor egyszer el kezdtek verni a milicisták. [a rendőrök] Nem segítettem, hogy feltegyék őket az autóba, amely elvitte őket, pedig kellett volna. És egyszer egy mérnök kezdett verni. Nem tudtam lebeszélni, pedig próbáltam. Aztán nagyon felháborodtam. Három hétig gyógyult utána a kórházban. Nos ezeket azért említem fel, mert nagyon unom, hogy Áron bácsi meg Gyuri nincs velünk.
– Itt egyen velünk a cigány?
 – Ja igen, ezt az apróságot majdnem elfelejtettem. Aki még egyszer cigánynak nevezi, azt én kedélyesen úgy elverem, hogy személyes rekordomat az izgága mérnök úrral fényesen túlszárnyalja. Különben is, Péter, Gelu, általános figyelem: Megdolgozza-e azt Gyuri, amit mi dolgozunk?
– Megdolgozza.
– Ugyanaz-e a sorsa és szeretett főnökeink által is rögzíthető munkateljesítménye, mint a miénk?
– Igen.
 – Hát Áron bácsi?
 – Ő gyengébb, de ő is becsületesen dolgozik.
– Na, most még szeretném így hirtelenében megérdeklődni tőletek, hány osztályotok van? Mert én úgy emlékszem, hogy az elemi utáni szakiskola.
– Annyi van, János úr. Miért emlegeti?
 – Na, nekem valamivel több van. Ötéves egyetemet végeztem, bevallom nem is gyenge eredménnyel. Ezzel különben kétnaponként szoktam dicsekedni, emlékeztek. Mindkettőtöket már régen taníthattam volna. És ha nagyon erősen töprengek, arra a következtetésre jutok, hogy tudogatok annyit, mint ti. Ebben még az a kellemes körülmény is segít, hogy valamivel többet értem meg, mint ti. Úgy mellékesen szólva, ezen kellemes körülményeket számotokra nem kívánom. Nem tudom, miért ilyen irigy a természetem. Valamikor, valamiben viselkedtem-e úgy veletek, hogy úgy érezzétek: lenézlek benneteket, vagy valamiért különb embernek tartanám magamat?
  – Hogy is gondol ilyesmire, János úr?! Maga olyan ember, hogy csodálkozunk...
–  Ezt így abbahagyni. Van-e majd minden nap veszekedés azért, hogy tegezzetek?
– Most akkor a lényeg: Áron bácsi mit evett tegnap? Te láttad, Péter.
– Kenyeret és szalonnát.
– Egy párszor láttad mostanában. Mit evett?
 – Mindig kenyeret és szalonnát
– Mit gondolsz, szereti-e a kolbászt?
– Biztosan.
– Na, ezt most rögtön tudni fogjuk. Azonnal felugrani, a főnök beszél. Odamentek ketten Áron bácsihoz, és kettesben Gyurihoz is. A szöveg a következő: A főnök azt mondta, hogy azonnal odahozni az elemózsiát, és tessék közösen enni velünk. Egy. Kettő: Ezután mindig így lesz. Akármelyikük ellenkezik ettől a rohadt pillanattól nincs a csoportban. Azt mondta a főnök,- folytatjátok-, hogy ezt nagy nehezen elintézi majd, és ezt ők bizonyára el fogják hinni neki.
– Ezt komolyan mondja, János úr?
 – Most fáradt vagyok, és nem viccelek.
A fiúk kissé meglepetten elsietnek. A két meghívott hökkent képpel nyomakodik, hozzák az elemózsiát. A csoportból senki sem akar elkerülni. És valahonnan sejtik, nem viccelek.
Áron bácsi nagyon restelkedve bontogatja a szegényes csomagocskát.
– Nekem csak ez van, János úr. Nekem másom, finom ételem nincsen, János úr. És nagyon meg is zavar ez a megtiszteltetés... Nekem nincsen többem, János úr.
– Egyszer egyikünknek van pénze, máskor a másikunknak. De a sorsunk, munkánk egy. Péter roppant ügyességgel öt, szigorúan egyforma darabra szeleteli azt a vacak kolbászt. Na nézzük csak, srácok, hogy a fenébe lehet ezt a három tojást pontosan öt egyenlő részre elosztani. A túrót Gelu, látom, ügyesen csomagolgatja máris. Na, most, Áron bácsi, pucolja azt a hagymát?
- Teccik a hagymából is enni, János úr?..., hogy ez a megtiszteltetés, … ez a nagy megtiszteltetés...
- Megtiszteltetés a francot. Szeretem a hagymát. Vágja már, vagy nem vágja? Sajnálja tőlem?!
- Hogy is gondolhat ilyet?! Azonnal kész vagyok.
Ezután együtt étkeztünk. Volt, hogy időlegesen más került a csoporthoz. Az is hamar megszokta a csoportban uralkodó törvényt. Áron bácsi és Gyuri hálás szemmel ugrottak teljesíteni minden rendelkezésemet. Gelu és Péter sem akarták a fejbe verést. A "cigányból" becsületesen Gyuri lett. Néha el-elszólták még magukat, de gyorsan a szájukra ütöttek. Különösen Áron bácsit érte ez a határozat boldogan. Nem szokta meg.
Áron bácsit, amikor hozzánk került, a mester úgy hozta hozzám:
- János úr, itt van egy ember. Nem a maguk nehéz munkájára való, idős is, beteges is, de máshova nem tehetem. Ki kellene dobni, mert sokat hiányzott, és jött már be italosan is. De sajnálom az öreget, és a maga csoportjába kell az ember. És maga igazán jól tudja, hogyan szorongatnak bennünket az emberek, hogy ehhez a bűn-nehéz gilotinhoz kerüljenek. Mindenki tudja, hogy ez a legnehezebb munka a gyárban, itt emelgetni kell. Mondom, az öreg nem valami profi bokszoló, de máshova nem tehetem. Az első kihágásnál döntsön úgy a helyzete felől, ahogy akar!
- Piál az öregúr?
- Elég erősen iszik. Az iskolában, ahol fogatos volt, az asszony tépte fel a dohányát.
- Ha piál, akkor szót fogunk érteni. Mondtam már magának, hogy minden italos ember a testvérem. Az emberek túlnyomó többsége nem azért iszik, mert alkoholista. Mert valami nagyon elviselhetetlenül fáj.
 - Nono, János úr, azért egy kicsit szeretgetik is az alkoholt azok, akikkel ez a baj.
- Persze, hogy szeretgetik. Maga is szereti, én is. De megpróbálok minden emberileg lehetőt, hogy Áron bácsinak ne legyen szüksége italba menekülnie. De megértem, ha az öregúr a maga két-három osztályával, nem tudom pontosan, mennyije van, nem az én kedvenc költőimhez vagy Beethoven Sors-szimfóniájához menekül egy kis enyhületért. Ebben a műfajban meglehetősen jártas vagyok. Jobban, mint az orvosaim, akik a betegben a pácienst látják, és nem a sorstársat, aki egy-két dolgot a maga bőrén tapasztalt.
- Remélem, nem fogja megbánni, János úr, hogy segít neki.
- Azt sohasem szabad megbánni, ha segítünk valakinek. Legfeljebb fáj, ha hiába és eredménytelenül segítünk.
- Filozofikus hangulatban van, János úr.
- Nem, csak elnézegetem ezt a nyomorult, szerencsétlen öreget, akit, azt hiszem, Gelu a maga tizennyolc évével elküldhet cigarettáért, mert elmegy, és mert megszokta, hogy rúgnak belé. És így, ahogy elnézem hajlott, kiszikkadt alakját, nem vagyok meggyőződve róla, hogy olyan nagyon málladoznának utána a szexuális örömöket kifejezetten kedvelő hölgyek.
- Baj van vele,. Azt hiszem, a felesége is kitette otthonról.
Néhány napig dolgoztunk, figyelgettem az öreget. Becsületesen dolgozott, bár látszott, hogy helyenként a munka nagyon nehéz neji. Megbeszéltem a fiúkkal, hogy ott, ahol lehet, kímélgessük. Nekünk mégis könnyebb.
Rettenetes, alázatos tisztelettel bánt velem. Tanár urazott, meg szerkesztő urazott. Leszidtam érte. Mondtam, hogy János vagyok, megtisztelne, ha egyszerűen így hívna, vagy akár Jancsinak. A Janit nem kedvelem.
Nagy nehezen vettem rá, hogy legalább János urazzon, mert mindenkit úrnak szólítottunk a gyárban, ha nem tud egyszerűen, szimplán a keresztnevemen szólítani.
Lassacskán az öreg felengedett. Akkor beszélgetni kell, gondoltam.
- Áron bácsi, miért nem lakik otthon?
Súlyos csend lett. Küszködött magával, megbántani nem akart, de mégis beszélnie kellett.
- Ne tessék erről beszélni, János úr,. Nagyon nehéz erről nekem beszélni, János úr.  Én az életemet is odaadnám magáért, de erről nagyon nehéz nekem beszélnem, János úr.
- Áron bácsi, én nem akarok magának fájdalmat okozni. De könnyítsen a lelkén. Hátha tudok valamit segíteni. Keressem fel őt, a munkahelyét?!
- Csak azt ne, azt a világért se tegye, János úr.
- Akkor nincs mese, beszélnie kell. Félreb...?
- Igen, sajnos, igen, János úr.
- És maga mégis szereti?
- Senki másom sincs, János úr.
- Ő tette ki magát?
- Igen, ő tett ki, János úr.
- Maga elfogta valakivel?
- Sajnos, igen, János úr. Nem engedtek be, pedig mondták a szomszédok, hogy éppen most mentek be ketten. És mondták sokan nekem jóemberek meg rosszemberek, hogy megcsal engem, János úr,. Ez azután volt, hogy visszajöttem a torjai szanatóriumból. Akkor romlott el az én fiatal, szép feleségem.
- Miért nem keres mást, Áron bácsi? Gyerekük nincs, úgy könnyebb, bár elismerem, egy válóper nem éppen földközi-tengeri luxuskirándulás Onassis valamelyik jachtjának a fedélzetén.
- Ki áll szóba egy ilyen csúnya öregemberrel, mint én, János úr?!
 - Még gondolkozunk ezen az ügyön, Áron bácsi. Meg kell nekem is fontolnom, mit tehetek. Meglehetősen hülye helyzet. De vissza kellene mennie a lakásba. Ha jól tudom, egy rokonával, egyetlen kis szobában lakik a poliklinikán [járó beteg rendelőben]
- Ott lakom, János úr.
- Van ott valamije, úgy értem rádió, televízió, meg ilyesmi?
- Nincsen, János úr. Minden otthon van, János úr. Otthon, a régi lakásunkban, a feleségemnél.
- Magának vissza kell oda mennie, Áron bácsi.
- Csak ne tegyen semmit, könyörgöm, ne tegyen semmit, János úr. Nagyon szépen kérem, mint az istent, ne tegyen semmit, János úr.
Néhány hétig aztán nem beszélgettünk erről. Általában azzal szórakoztunk, hogy meséltem az élményeimből. De az igazság kedvéért: a többiek is beszéltek. Lajcsi, például, tizennyolc éves, korábbi oktatóm a mesterségben (lásd a Megyei Tükörben közölt, A főmérnök bejött az öltözőbe című fejezetet) De a legbelső dolgokról nehezebben nyilatkoztak a kolléga urak. A parasztból lett munkásember szép tapintata volt ez, amely megköveteli, hogy az ember magának tartogassa az otthoni dolgokat, ne terigesse [teregesse] ki a szennyesét. Nekem könnyebben, mondhatnám rutinosabban ment a dolog.  Az én életem az embertársaimé, ha lesz erőm a tanulságait elmondani. Ezt egymás közt úgy mondogattuk: ez olyan kupleráj-élet.  Az író az életéből él. Annak keservesen gyűjtött tanulságait mondogatja, ha nem történik meg vele, hogy a keserves tanulságok szorgalmas gyűjtögetése közben kinyíródik. Volt példa arra, hogy kinyíródik. Nekem elhihetik. Kipróbálva.
Aztán néhányszor hiányzott Áron bácsi. És amikor bejött, italos volt. Elrejtettük Kis bácsi raktárába.
- Szőr van, Áron bácsi?
- Szőr van, János úr.
- Nagyon nehéz?
- Nagyon nehéz, János úr.
- Kéne valahonnan szerezni valami erőt, Áron bácsi. Ki kell bírni ezt a kurva életet.
- Össze fogom szedni az erőmet, János úr. De most egy kicsit gyenge lettem. Alázatos tisztelettel kérem, segítsen rajtam, János úr. Hova mehetek, ha innen kirúgnak, János úr?! Csak ahhoz értek, hogy hajtsam azt a lovat. És azt mindenki elhajthatja. Semmihez sem értek, János úr. Már az erőm sem a régi, János úr. Az a rossz betegség kiszívta, János úr.
Plugor mérges.
- Az öreg megint nem jött be. Most már elég.
- Figyeljen ide, mester úr.
- Figyelem, János úr. Tudja, hogy magára mindig odafigyelek.
- Mester úr, ugyebár én szedem ki az egész vállalatnak szükséges anyagot, és ez az olló vág fel minden présgépnek szükséges anyagot, a 750 lejjel taksált külföldi bronztól  addig az átkozott ötmilliméteres vörösrézig.
- Ezt mindenki tudja, miért kérdezi, János úr?
- Azért, mert szeretném megkérdezni, hogy volt-e fennakadás. Volt-e olyan helyzet, hogy miattunk akármelyik présgép megállt.
- Nem volt, János úr. De most már mondja meg azért, mit akar, mert mennem kell.
- Mester úr, nem felhányásból mondom,. De előfordult-e, hogy ön nem jött be, nem tudom, nem érdekel, miért, ha maga, aki öntudatos munkásember nem jön be valamiért, akkor annak oka kellett, hogy legyen. Nem érdekel, ha ivott, vagy az a feltűnően cigarettázó, és prostitúcióért több ízben elítélt szőke démon volt az ok a raktárból, aki annyira lesajnál bennünket, egyszerű munkásokat. Ezt különben nem hiszem, és nem láttam még hölgyekkel. De azt szeretném kérdezni, mit mondtam én a fejeseknek, amikor magát keresték?
- Hogy elmentem anyagért.
- Na és, felvettem-e, aláírattam-e az összes bonokat [munkalapokat], amiket maga nem adott ide, és felvágtam-e az anyagot? Volt-e a termelésben fennakadás?
- Egy kicsit rosszul esik, hogy erről beszél, de úgy volt, ahogy mondja, maga tényleg mindent megcsinált. Én ezért magának mindig hálás leszek. Meg is mondtam a kollégáinak a [Megyei] Tükörtől, amikor azt a lapszámot csinálták az új gyárról, hogy még négy-öt ilyen munkásom lenne, mint maga...
- Köszönöm az elismerést. De itt most konkrét dologról van szó. Áron bácsi egyedül van, és úgy él, mint egy kutya. Biztosan piál az öreg. Nem tudom. De mikor itt van, úgy végzi ezt a baromi munkát, amitől az egészséges fiatalok menekülnek, ahogy azt kell. Én a fiúkkal beszéltem. Minden munkáját az öregnek elvégezzük. Ha  nem boldogulunk simán túlórázunk. Van benne gyakorlatuk. De Áron bácsi itt van. Nem tudom világosan beszéltem-e?
- Hogy olyasmit írjak be, hogy itt van?! Kockázatos.
- Választhat a nyílt konfliktus, és néhány ember közvetlen, és a gyakorlatban, a nagyobb célnak, a termelésnek is használó hálája között. Mert ugye, például, elmehetünk a bíráskodási bizottsághoz, egy kis hasznos tereferére, hogy nem vagyunk hajlandóak ötmilliméteres lemezt vágni a négy milliméteres gépen. Ebből apró konfliktuska támadhatna, mert ötmilliméteres gép nincs. Vagy például ezeket a túlórákat, amiket a kutya sem fizet ki, nem is kértük, a munkatársainkért tesszük és a termelésért, ha nem vágunk nekik laskákat [itt: csíkokat]a présgépekhez, nem tudnak keresni, szóval ezeket szóba hozhatjuk, elemlegethetjük a megfelelő helyeken, ugyebár, ha tehát nem érti meg ennek a nem madrigálok csembalózásával foglalkozó kis kórusnak az egyhangú kérését, magának és nekünk se lesz könnyű: Hangsúlyozom, magának sem. Kinek használ ez?
- Nyilván, Áron bácsi ma dolgozott, János úr.
- Örülök, hogy ilyen szépen elbeszélgettünk, mester úr.
Aztán valamelyik nap berohant Áron bácsi. Sápadt volt, és enyhén italos. Két kézzel ragadott meg.
-  János úr, úgy kérem, mint az Istent, segítsen rajtam. Megbolondultam, nem bírtam tovább. Hazamentem, és botrányt csaptam. Összetörtem a televíziót. Aztán mást is. Aztán a feleségem hívta a milíciát [a rendőrséget]. Elvette a buletinemet  [személyazonossági igazolványomat]. Száz lejre büntetett. Azért csak ennyire, mert ismer az ember, falumbeli. És nekem nincs száz lejem. Úgy kérem, mint az Istent, adjon száz lejt, János úr.
- Nézze, Áron bácsi, nekem öt lejem van. De szaladgál itt néhány mérnök barátom munka néven, azoktól szerezhetek. Fizetésig?
- Igen, János úr. De hát maga előtt veszem fel. Ha akarja, írásba adom.
- Áron bácsi, ne beszéljen így velem. Miért akar megbántani?
- Dehogy akarom én, János úr. Mint az istent, úgy tisztelem, János úr. Nagyon-nagyon köszönöm, János úr.
- Megértem magát, Áron bácsi, ezért a kis békés családi idillért. De nem így kellene valahogy. Saját magának árt vele. Kihasználhatja a tisztelt hölgy maga ellen.
- Értem én, János úr, értem én jól. De mit csináljak, ha megbolondította az agyamat az ital?...
Fizetéskor ragyog az öreg. Odalép hozzánk.
- János úr, tiszteljenek meg. Nagyon megtisztelnének vele, ha meginnának velem egy pohárkával.
- Nagyon szívesen, Áron bácsi. Ez nekünk megtiszteltetés.
Az öreg most császár.
- Mit iszik, János úr? Mit iszik, Kozák úr. Mit isztok, fiúk? Mindent én fizetek. Abszolút mindent. Amit akartok, azt egyetek.  János úr, egyen velőt. Vagy mit akar, János úr? Flekkent akar? Egyen flekkent, János úr. Mi van magával, Kozák Pali úr, miért nem iszik? Magának inni kell nyugodtan. Segített bennünket, magának inni kell itt Kozák Pali úr.
Pali, furcsán nézek rá, valahogy nincs a saját vizeiben [restelli magát]. Ágrólszakadtnak tudja Áron bácsit, és valahogy restelli az ő kontójára inni. Én tudom, hogy Áron bácsinak ez, hogy mi elfogadjuk az ő fizetését, amikor mindannyiunk zsebében ott ficánkol a garas, nagy élmény. Fontosnak érezheti magát, és érezheti, , hogy adhat. Áldott jó ember, aki ha tehetné, mindig ilyen lenne. Nyilván, egyikőnk sem segíthet ebben neki. Persze, egyikőnk se fogadja el az ételt.
- Össze akar veszíteni az asszonnyal? - kérdem tréfa szerint. Úgyis éppen elég baja van velem.
Aztán, az egyik következő nap, nem túl sokára, Áron bácsi megint berohan, és két kézzel szorongat.
- Ismét, Áron bácsi, ismét az asszony?
- Igen, János úr. Igen. Megint megbolondultam. Nagyon szépen kérem, ne haragudjék, hogy ilyen gyakran csinálom. De megint ittam, és megint elmentem oda, és megint összetörtem mindent. És megint jött a milicista, János úr. De most csak ötven lejre bírságolt meg, János úr. Úgy kérem, mint az Istent, segítsen nekem, János úr.
- Áron bácsi, nekem most a feleségem gondos számlálásában az autóbuszpénzem van meg. De azok a mérnökök még mindig ott szaladgálnak, és van hitelünk, mert a múltkor pontosan megadtuk a pénzt. Várjon egy csöppet.
Áron bácsinak fájt a munkában, ha őt kíméli valaki. Ezért nagyon tapintatosan csináltuk. A fiúkkal megbeszéltük, hogy senki sem csúfolódik vele. Megmondtam, hogy aki azt teszi, az velem csúfolódik. És én olyankor, ha csúfolódnak velem, meglehetősen ideges vagyok. És idegességemben nem mindig tudom egészen pontosan, mi a helyes tennivaló.
Persze, több mázsás fémszalag-kötegeket is hordtunk. Áron bácsi erősen szenvedett ilyenkor, és mindig hallgatag volt, és ingerlékenyebb. De nem hagyta magát. A munkáját elvégezte úgy, mint egy egészséges fiatal, becsülettel.
Egyik nap hallgatagon, és nagyon elkeseredten jött be a munkába. Egy darabig fel se vette a kőkorszakból gondosan átmentett munkaruháját, amilyen színű és szabású több a gyárban nem volt. Magán hagyta a ruháját. Soha sem láttuk, csak abban a kopottas, de tisztán tartott szürkében, és a megfelelő, nagyon régi módi, de makulátlan kalapban.
- Áron bácsi, magával van valami!
- Van, János úr, van. Nagy baj van, János úr.
- Mi az a nagy baj, Áron bácsi? Megint az asszony?
- Nem, János úr, de nincs hova menjek. Mert eddig a rokonommal voltam. De nem lesz hova menjek, mert azt a szobát ott felszámolták. Épült egy új poliklinika. És most már nem kell a réginél a portás. És most már nem kell a portásnak járó szoba. És nekem nem lesz hova mennem, János úr. És azt fontolgatom, János úr, hogy nekem ott van a feleségemnél a bejelentett lakásom. És nem igazság az, hogy amikor nekem, a törvényes férjnek bejelentett lakásom van ott, két szobával, akkor nekem ne legyen hova lehajtanom a fejemet. Megírna nekem egy hivatalos panaszt ebben az ügyben, János úr?
- Persze, hogy megírom, Áron bácsi. Olyan embereknek is szerkesztettem beadványokat itt a gyárban, akikkel életemben nem beszéltem. Hogy ne segítenék akkor magán. Csak itt van egy kicsi baj. Mindjárt feljegyzem a személyi adatokat. Csak az jár az eszemben, hogy nem lesz könnyű dolgunk, Áron bácsi. Maga ott túlságosan legénykedett. A bíróságon nem fogják szeretni a részeg duhajkodásnak jelzett, apró, milicista segédletével lebonyolított kis konfliktusokat. Maga ott összetörte a televíziót, a bútorokat, és talált még néhány konkrét módot arra, hogy kifejezze a felesége hűtlensége feletti, máskülönben teljesen jogos felháborodását.
- Dehogy törtem én össze a bútorokat, János úr. Dehogy törtem én össze a televíziót, János úr. Nem duhajkodtam én semmit, János úr. Lehet, hogy azt kellett volna, de nem mertem én azt, János úr.
Nem gyakran szoktam meglepődni. Azt is megszokja az ember némi gyakorlattal, hogy nem lepődik meg. Valami képzelt okokért engem váratlanul felhívó, hozzám közel álló embernek, aki azt közölte, hogy nem ismer többé, teljesen nyugodt hangon feleletem: Van még számomra még más örvendetes híred is?
De most eltátottam a szám. Lehet, hogy nem csak képletesen.
- Inni akartam csak, János úr, És nem volt miből. És nem volt kihez menjek, János úr. És naagyon restelltem magam maga előtt, János úr. És most is restellem magam nagyon. Bocsásson meg, ha meg lehet bocsátani, János úr.
Itt, ennél a mondatnál lett ez kis csend.
- Na igen, Áron bácsi. Ez egy kicsit számomra is új. De így a beadvány ügyében nyertebb ügyünk van.
- Ugye, szépen megírja, János úr?
- Igyekezni fogok, Áron bácsi. De egy ilyen beadványban, szerintem mindent el kell mondani.
- Hát mondjon el mindent. Maga mindent ismer, János úr.
Papírt teszek a gépbe, írom, magától jön, nem jut időm jogászati, okozati fejtegetésekre.
„Tisztelt Elvtársak! Alulírott (…) Áron, 49 éves segédmunkás, szomorú szívvel határoztam el magam, hogy megzavarjam Önöket az én bajaim kiteregetésével, s hogy nagy tisztelettel megkérem Önöket, ha tehetik, segítsenek kétségbeesett helyzetemen.
Tizennégy esztendeje, hogy házasságot kötöttem az én feleségemmel, a nálamnál 11 évvel fiatalabb... született... Rózával, aki jelenleg a textilgyárban dolgozik, a szövőgép mellett. 1973-ig K...-n éltünk, úgy ahogy, kisebb-nagyobb összezörrenésekkel, mint ahogy az minden házasságban előfordul, amikor is megegyeztünk abban, hogy felköltözünk Sepsiszentgyörgyre, a jobb megélhetés meg a nyugdíj végett. Özvegy Kovácsnénál a ….utca 11 szám alatt laktunk egy kétszobás lakásban, közös háztartásban vagy kilenc hónapot. Jól meglettünk volna, és elég szépen kerestünk, a feleségem a textilgyárban kapott fizetést, én a szövetkezeti iskolában, ahol fogatos voltam.
Ekkor ütött be a baj, súlyosan megbetegedtem, tüdőgyulladásban, két hétig nyomtam az ágyat, és utána még egy egész hónapot töltöttem a torjai szanatóriumban. Legyengültem, de örömmel, gyógyulófélben jöttem haza, de akkor kiderült, hogy most már nincs hova mennem, az én 11 évvel fiatalabb feleségemnek......, született..... Rózának a terhére vagyok. Összepakolták, és az utcára dobták a holmimat.
Sohasem tagadtam, hogy egyszer-másszor én is betévedtem a kocsmába, és az is megesett, akármennyire is restellem most bevallani, hogy lerészegedtem. De a feleségemhez nem volt szokásomban hozzá ütni, és tanú lehet rá a szövetkezeti iskolában könyvelő, pénztáros, mindenki, hogy a fizetésemet a feleségem vette fel, és hogy a fizetésemet én mindig rendesen hazaadtam.
De amikor a szanatóriumból hazajöttem, akkor már nem mehettem vissza a szövetkezeti iskolába, a hat hét alatt, amíg hiányoztam a betegség miatt, a helyembe mást állítottak, a lónak a hat hét alatt is enni kellett, szállítani való is minden nap akadt. Meg kellett értenem,, hogy nem várhattak rám, és hogy hát nem is vártak.
A feleségemnek a város, láttam én azt, már korábban is a fejébe szállt. Sok mindent pletykáltak nekem róla, de én a szennyes beszédeknek nem adtam hitelt. De aztán volt úgy is, hogy nem tudtam bemenni a lakásba, mert az ajtót belülről bezárták a feleségem és egy kovártélyos [albérlő] fiatalember, akik kinevettek engem, és azt mondták, hogy vicc volt az egész. De én békességet szerettem volna, és reméltem, hogy minden rendbe jön, hiszen annyi esztendei közös élet, gondoltam én, nem lehetséges, hogy elmúlt volna nyomtalanul. És aztán láttam azt is, hogy a mi háziasszonyunk, özvegy Kovácsné tüzeli ellenem az én feleségemet., és ő jelentette ki, hogy ha nem dob ki engem, akkor neki is el kell költöznie, és bíztam benne, hogy minden rendbe jön. Meghúzódtam az unokabátyámnál, aki testi hibás, és portás a poliklinikán, egy kicsi szobácskában, de azért, nagy keserűségemben elmentem az elvtársakhoz, a pártbizottsághoz, és az elvtársak telefonáltak a milíciához,  [a rendőrségre] és a milícia kivizsgálta a helyzetet, és azt mondták, hogy nekem törvényes jogom, hogy ott lakjak... 11. szám alatt, ahol két szoba van, és a buletinom [a személyim]is oda szól. De én nem akartam így visszamenni, milíciával, én a békességet szeretem, és nagyon bíztam benne, hogy minden rendbe jön.
De most az unokabátyámnak el kell menni abból a szobácskából, és akkor nekem nem lesz hova menni, és ha nem akarok az állomáson aludni, leromlott egészségű 49 éves ember, aki hatvanat mutatok.
Kérem tehát Önöket tisztelettel, hogy idézzék meg a feleségemet, s beszéljenek vele,  én a békességet szeretem, és azt kívánom, hogy álljon helyre a családi béke, úgy, ahogy volt  azelőtt.
Ha pedig a feleségemmel már nem lehetne beszélni, tessék akkor hozzásegíteni, hogy költözhessek vissza az egyik szobába, mert az én törvényes feleségemnek nincsen joga ahhoz, hogy két szobában lakjék akkor, amikor a törvényes férjének nincs hova lehajtania a fejét.
Volt úgy, hogy az én nagy keserűségemet megpróbáltam italba fojtani, de hát az ital is csak néhány órára segít, és csak elront mindent.
Szeretném rendezni az életemet, és nagy reménységet vetek az Önök megértésébe, emberségébe, igazságosságába: kérem, segítsenek!
Sepsiszentgyörgy, 1974. augusztus 30.
                                                                          …......Áron.”
- Olvassa fel, János úr, ha lesz olyan kedves. Úgy jobban értem.
- Áron bácsi, itt én igyekeztem őszintén mindent megírni. Ahogy tudtam a beszélgetésekből, és ahogy éreztem, és ahogy gondoltam, hogy maga érezheti.
- Olvassa fel, kérem, János úr, úgy jobban értem.
 Olvasom.
Zokogva, fuldokolva, sír.
Én is sírok. Az istenit!
Mentettem már meg olyan elveszettnek hitt embert, akit a kirúgás veszélye fenyegetett a tanügyből is. Rettenetes kockázatokkal én nagy harcokkal tettem, de megmentettem. A riportom megjelent. Az az ember ma magas politikai tisztséget tölt be.
De soha így nem éreztem annak a felelősségét és örömét, hogy a gyötrődő, önmagát és környezetét pusztító embernek mindent megér az, hogy elmondhatja, mert el tudja mondani, amit éreznek azok a nagyszerű, egyszerű munkás emberek, akik csak érzik azokat a rettenetes nagy érzéseket, de nem tudják őket szavakba önteni.
Ne vicceljünk, tudom, hogy ez az írás nem egy remekmű sem irodalmilag sem jogilag. De én mégse vagyok büszkébb más írásomra egyetlen egyre sem.
Az öreg különben sírva mondott köszönetet, amikor megnyerte a pert.
- János úr, a bíró elvtárs nem is nagyon hagyta a feleségemet beszélni. Azt mondta, hogy nekem van igazam. És nyertem, János úr. Nyertem.
- Örülök, Áron bácsi.
- úgy meghívnám egy pohárra, János úr, úgy meghívnám egy pohárra, János úr. De nincsen semmi pénzem, János úr. Semmi pénzem nincs.
- Nekem se nagyon van, Áron bácsi, de jöjjön fel hozzám, aztán majd csak csinálunk valamit. Legfeljebb összeszedjük és kimossuk az üres üvegeket.
Nem tudtam rávenni, hogy jöjjön.
Kíváncsiságból, most a napokban, belelapoztam a dossziéba. A feleség vadul, könyörtelenül vádol. Az 1088/1974-es dossziéban elolvashatni, az asszony kemény lelkű érveit. Nem hajlandó a férjét visszafogadni. A férj állandóan részeges. Állandóan kínozta és verte őt. Voltak, akik a tárgyaláson voltak, s látták a nőt, akik megismerték. Azt mondták nevetve, hogy legalább két Áron bácsit vert volna meg. Én nem ismerem Áron bácsi feleségét. De nem is akarom megismerni. Nem érdekel, hogy mit tudna mondani nekem. Jól ismerem audiatur et altera pars  [hallgattassak meg a másik fél is]törvényét. Újságírói gyakorlatomban magam is alkalmazom. De az Áron bácsi felesége nem érdekel.
Aztán úgy hozta a helyzet, hogy az új gyárnak pénzügyi nehézségei támadtak. Az iskolázási pénzből fizetni tudtak. Így mindenkinek tanulni kellett. Alá kellett írni egy szerződést, hogy a mesterség elsajátítása után még öt évig hűségesen szolgáljuk a szocialista termelés érdekeit a sepsiszentgyörgyi autóvillamossági gyár óhaja – szerintünk – kénye szerint. Vakartam a fejemet. Nem a mesterség tanulása zavart, hanem a szerződés. De aztán a feleségem mélységes ellenérzései ellenére is belementem. Meséltem neki egy paragrafusról, amit nekem megmutattak. E szerint a paragrafus szerint a gyakorlati munka során végzett termelés ellenértékét a visszafizetési összegből leszámítják. És én tudtam, hogy ugyanazt dolgozzuk, pontosan olyan munkarendben, mint azelőtt. Engem például a menetvágók és a fúrók tanfolyamára osztottak be, mert ott volt hely. Volt közöttünk a festődében dolgozó ifjú melós, aki délelőtt kizárólagosan csak a festődében dolgozott, s ha nem csalódom, most is ugyanott maradt. Persze, nem mondom azt,  mert alávalóság lenne, hogy a tanfolyam után nem maradtunk semmivel. Remélem, hogy az életemben nem leszek fúró (semmilyen értelemben), és a menetvágás sem boldogít. De akárhogyan is vesszük, megtanultam például a műszaki rajzot.  Tanultam például munkavédelmet, és egy csomó mindent, amit hasznosnak tartok.
Volt a délutáni tanfolyamok után egy olyan periódus, ha jól emlékszem, úgy hat hetes lehetett, amikor „kiemeltek” bennünket, és egész napórákat kellett hallgatnunk. Én nem nagyon tüntettem a jelenlétemmel. Rettenetesen untattak az előadások, mert az előadóknak olyan tanítványai is voltak, akik a négy számtani alapművelettel ismerkedtek, rettentő kínok árán. Az előadók többsége velem tegező viszonyba levő fiatal mérnök volt. Nagyjából mindannyiukkal ilyesformán beszéltem:
- Öregfiúk, bevallom nektek, hogy meglehetősen jól tudok összeadni és kivonni. Pokolian unom itt magamat. Nem akarlak benneteket megbántani, és hangulatot sem akarok teremteni azzal, hogy itt ülök, és rátok köpve, pléhpofával olvasok.  Nem lenne ígéretes példa. Hanem van ezzel szemben egy, szerényen szólva, zseniális javaslatom. Ti szépen beírogatjátok, hogy itt töröm magam a tudományokkal. Néha ide dugom a pofám, nyilván, hogy mégis csak ismerjenek. Nem akarok kitolni veletek. Én melózom otthon vagy iszom, ez most mindegy. A vége felé viszont ti szépen ideadogatjátok nekem a könyveket, amelyek alapján dolgoztok. Én felkészülök és állok minden komisszió [bizottság] elé. Azt hiszem, becsületesek vagyunk, mint egy aggszűz-egylet. Persze ez már ambíció és becsület és géppisztoly kérdése, a gyárral, a munkával szemben is, hogy felkészüljek, és becsületesen vizsgáztassatok. Nyugodtak lehettek, bárki előtt felelek, van hozzá pszichológiám. Ne úgy vizsgáztassatok, mint a barátotokat. Nem fizetek rumot.
Mindannyian elfogadták a javaslatomat. Keményen vizsgáztattak, az tény. Nem féltem tőle. Ha jól emlékszem (ez most nem egészen lényeges), 9.60-as általánossal tündököltem öntudat –bálványként, és a tanfolyamon a legjobban jöttem ki. Ha lenne valaki nálamnál jobb általánossal, elnézését kérem, hogy megrövidítem. De nekem azt mondták a megértő oktatók.
Már napokkal előbb terveztük, hogy ki mit csinál az egészen jól jött „szabad időben”, amikor tudtuk, hogy nagy szigorúság nem lesz,  valahogy elviseljük majd, de a mesterséget meg kell tanulni, meg kell tanulni, már egyszerűen becsületből is. És aki nem ismeri a szakmáját, az keresni se keres úgy, ahogy kellene. Minket persze, a pénz nem érdekel, ugyebár. Mégis itt jut eszembe, nagyon meghatott, hogy a legfelkészületlenebb ember is igyekezett jól megtanulni a szakmát. Nálunk, munkások körében nem becsülik a locsogókat. Lehetsz különben a legragyogóbb segítőtárs, minden embert segíthetsz, hordozhatsz egy talicska mirtuszkoszorút - ha nem tudod a szakmádat rendesen, semmi tekintélyed nincs. Ezt nem árt a munkásoktól megtanulni.
Mondom, készültünk a „szabad időre.”Áron bácsi nem találta a helyét, nyűgölődött, idegeskedett.
 - Ha elmegy innen, János úr, én is elmegyek. Meglátja, János úr, ha elmegy innen, én is elmegyek. – Ne beszéljen butaságokat, Áron bácsi. Jól tudja, hogy visszajövök.
- Énnekem mér nagyon sok az a hat hét, János úr. Ha János úr elmegy, én is elmegyek.
- Áron bácsi, mondtam magának, hogy bármikor, éjjel is felkereshet. Telefonom is van.  Találkozhatunk, ha van valami szőr. És időnként a gyárba is bejövök. Nem az Antarktiszra megyek, Áron bácsi.
-  Nekem nagyon sok lesz ez a hat hét egyedül, János úr.
Megkezdtük a tanfolyamot. A nagy, új szabadság eufóriájában elfelejtettem az öregfiút.
És most lehajtom a fejem, és önök előtt restelkedve, de egyedül becsületesnek elfogadható, gyötrő őszinteséggel mondom el, hogy nekem nehézségeim támadtak, és gyengeségeim jöttek elő, és még mi minden, és én cserbenhagytam Áron bácsit, a hőst. Erre mentségem nincs.
Meghallottam nagy sokára, hogy a torjai szanatóriumban kezelik.
Kétszer telefonáltam neki. Hivattam, de nem volt ott. Mindig közbejött valami.
Azóta nem tudok róla semmit a világon.
Nem kerestem a poliklinikán.
Nem kerestem abban a vitatott lakásban sem.
Ő sem jött el hozzám soha. Soha se jött el hozzám.
Ugye, el kellett volna jönnie? Ugye, el kellett volna jönnie?
Nem, nem, nem! NEM!
Azóta különben soha sem mondott nekem róla senki semmit, és soha sem találkoztam vele. Most már nem is mehetek. Most már nem is mehetek.
Az úristenit ennek a kurva életnek.
Áron bácsi, hol vagy? Élsz még? Mi van veled?
Gyere el, Áron bácsi, szerzünk valami vacak rumot. Gyere el, ha még szóba állsz velem.  Gyere el, ha még szóba állsz velem.
MATEKOVICS JÁNOS

A szerző megjegyzése:

Alulírott, Matekovics János természetesen vállalom az írás egész emberi és jogi felelősségét hazánk törvényei és bárki előtt. Az általam felsorolt tények valóban tények. Az általam bemutatott beszélgetések  valóban ilyesformán estek meg, de nyilván, ennyi esztendő távlatából nem idézhetem őket szó szerint. Lehet, hogy például Plugor szájába, adok olyan kifejezést –lásd például: „nem valami profi bokszoló”- amit ő soha sem használt. De a beszélgetések, ha ilyen apró részleteiben nem is találnak, megestek, ismétlem: felelősségüket vállalom. Ha pedig támadna valakinek olyan kedve, hogy kétségbe vonja például a tanfolyamokról mondottak hitelességét, ha kell, törvényszék előtt is legalább ötven tanút tudok állítani. Egy apróságot ne felejtsünk el: munkásokról van szó. És a munkás tudja, hogy nem rohangálnak olyan őrült sebességgel, azon halandó társaink, akik a szalag mellett látják kiteljesedni ifjúkoruk legszebb, szinte már betegesen titkolt álmait.


Matekovics János

[Ez a fejezet kéziratban maradt, sehol sem jelent meg]

Az uralkodó osztály tagja (1) Első fejezet: Kozák Pali odalép

1974-ben Matek egy merész riportregényt kezdett írni a munkásokról. Az uralkodó osztály tagja címmel. Mától fejezetenként közöljük itt a regényt: 

                                  
         A párt fővezérének látogatása Kovászna megyében 1967- ben
                                                          Forrás: http://fototeca.iiccr.ro

MATEKOVICS JÁNOS:

AZ URALKODÓ OSZTÁLY TAGJA

– riportregény –

Egy kis bájcsevegés az olvasóval

            Ez a könyv nem udvariaskodik. Munkásokról szól és egy munkás írta. Aki azt mondja, hogy nem vagyok munkás, mert egyetemi diplomám van, és vagy húsz esztendeje gyakorló, és nem címzetes újságíró, azt én egyszerűen kupán verem. Címemet megkapja a könyvben. Első sorban munkás és paraszt testvéreimhez szólok. És azokhoz, akik, ha nem is munkások, és nem is parasztok, de dolgozó emberek, és őszintén vonzódnak a sorsukhoz.

            Ezeket az olvasóimat a szívemhez ölelem. Nekik tártam ki a lelkem, olyannak, amilyen. A munkások tudni fogják, hogy igazat írok. Más gyárakban is tudni fogják. Ha ők akarnak kupán verni engem, mert hazudok, tessék, már említettem, hogy a címem a könyvben megtalálható.

            Persze, nem mondom, hogy egy régi, olajozottan dolgozó, hagyományos nagyüzemben is pont ilyenek a viszonyok, vagy hogy minden igazgató csak annyit lát meg a munkahelyen, amennyit meglátott a miénk, ez alávaló rágalom lenne. De mi ilyenek voltunk. Mi, akik a nagyobb méretű szocialista iparosítás első lépcsőjében kínnal-keservesen, de mégis teljesítettük a kötelességünket itt Sepsiszentgyörgy új ipari zónájában. A gyerek is hasra esik párszor, és az orrát is betöri, amíg úgy jár, ahogy járnak az emberek.

            A könyvem kivált majd egy csomó indulatot, fanyalgást. Ez a dolog már saját otthonomban mgkezdődött. Állok elébük.

            Munkás-operetteket írjon más. Akinek van pofája megírni azt, hogy minden olyan jó, semmi sem kerül nehézségekbe, az emberek mind angyalok, meg ilyesmi. Az nem állít mást, minthogy a szocializmus építése valami olyasmi, mint a szüreti bál, szól a zene, a kondérban a láncon a szabad ég alatt fő a borjúpaprikás, kürtőskalácsot sütnek nagy igyekezettel a nénikék, és csak fel kell nyúlni a zamatos fürtökért. Ha van egy kis ideje, nem ártana, ha a pártfőtitkár néhány beszédébe. Adjak bibliográfiát. Tessék.

            De tulajdonképpen nem kívánom megbántani az embereket, azokat sem, akik gyengék, és azokat sem, akik saját kispolgári közhelyrendszerükből azt hiszik, hogy minden elkölcsi törvény és magatartásforma felülbírálatának a letéteményesei. Nem ajánlom nekik a könyvemet. A feleségem se olvassa el. Kétféle magatartásforma  kínos egybehangolása sokszor felemészti az erőnket. De mégis a feleségem, a nevemet viseli, és anyja kisebbik gyermekemnek. Becsületes ember, de a legteljesebb pánikban kapaszkodik abba a meggyőződésbe, hogy az ő közhelyrendszerének igaza van. Kitűnő tanárnő, fantasztikus odaadással végzi ezt a munkát, ezt tanítványai százai igazolhatják. Sokat szenved mellettem, és egyáltalán nem érti, hogy mi az isten állata lehet az, aki én vagyok.

            Azért tartottam ezt szükségesnek elmondani, mert a könyvben többször nem a leghízelgően hivatkozom rá, és nem szeretném, ha ezt valaki félreértené. Más emberrel boldogabb lehetne, azzal, aki ugyanolyan, mint ő. Szerinte rettenetesen gusztustalan, hogy a könyvben a dolgokat mindannyian, munkások nevén nevezzük, és ha Gelu zoknijai büdösek voltak, akkor én elmondom,  ez mekkora bonyodalmakat okozott nekünk.

            Rejtő Jenő, remélem, elnézi nekem odalenn, a pokolban, ahol úgyis megbeszéljük ezt hamarosan, személyesen, és remélem, valami vacak pia ott is kerül, hogy a stílusom emlékeztetne az övére. El fogom magyarázni neki, hogy nem én vagyok a fő hibás. Ő követte el azokat a könyveket, amelyeket a legnagyobb példányban olvasnak az emberek ( a munkások is!) , és hogy magyar nyelv- és irodalom tanári diplomát kapnék itt a szobában, ha egyszer befejezném a rendezést, és valamit konyítok a műfajhoz – az egész magyar társalgási nyelvet (a köznyelvet is) hihetetlen mértékben befolyásolta. És én nekem vissza kellett adnom azt, ahogy beszéltünk, és ahogy nevettünk. Persze, nem magnetofonnal dolgoztam, és nem tudtam pontosan visszaadni mindenkinek a beszédjellegzetességét. Áron bácsinál más – ő pontosan úgy beszélt. Az igazgató is, meg még jónéhányan. A többi személyek egy kicsit mind úgy beszéltek, mint én, az én stílusomban, ez elkerülhetetlen.

            A különböző fejezeteket a személyek közössége, és nyilván, az első személyes élménybeszámoló folytán is, az én személyem, és személyes tapasztalataim kötik össze. Ugyanazokat az embereket ismerik meg, majd minden fejezetben bővülhet a róla alkotott képük egy-két vonással, de a fejezetek stílusa nem egységes. Vannak vidám, és kevésbé vidám fejezetek. Áron bácsira visszaemlékezve kiborultam. Nyilván nem úgy beszélek benne, mint amikor  leírom a konténer-ügyet. Az ember másként szóldogál a feleségének is a nászéjszakán, mint mikor 1 lejen összevesznek. Hazugnak tartottam volna szerkesztgetni is, erővonalakat, konfliktus-csúcsokat, oldásokat is, meg ilyesmi. Valamit konyítok hozzá, drámákat is írtam, és még írni fogok.  De itt másról van szó ebben a könyvben. Ebben a könyvben az igazság fontos rólunk, akik szereplünk benne, és ami nyilván sokat el kell mondjon azokról a munkástestvéreinkről is, akik becsületes és hozzáértő mestereik, mérnökeik, technikusaik vezetésével, a párt szava szerint megteremtik, – legyek most egy kicsit pátoszos: – a jövőnket, a szocialista Románia iparát. Ha elolvassák a könyvet, megértik, miét hangsúlyoztam a „becsületes és hozzáértő” kifejezéseket. A tisztviselőket sem akartam mind megbántani – olvassák el az idevágó fejezetet. Csakhogy a munkás nagyon zabos, mert tudja ő, mit dolgozik, és mi függ tőle ebben az országban, és akkor az elegáns irodában, ahova ő olajosan beállít, a kávét főzicskéző, a dobozból kivett eleganciájú, nálánál szebb, pihentebb, fiatalabb lányok, fiúk, akik éppen elégedetten viháncolnak valami jóízű pletyka nyomán, úgy kezelik őt, mint a kutyát. Rettenetesen sok lesz ilyenkor az ember szívében a keserűség, az úristenit ennek a kurva világnak!

            Na, most még a hitelesség kérdéséről. A könyv minden epizódja megesett. De nyilván a részletek nem mind pontosak. Az időrenddel is vannak differenciák. Lehet, hogy egy bizonyos párbeszéd nem pont akkor esett meg, hanem máskor. Ez elkerülhetetlen, és nem tartom lényegesnek. A napjaink meglehetősen egybefolytak, és mindannyiunkban az emberek, és a velük történtek maradtak meg. Olyan tök mindegy, hogy a konténeres buli volt elébb, vagy pedig a beszélgetés a filozófiánkról. A munkavédelmissel folytatott beszélgetésem sem lehetett szó szerint pont ilyen. Nem emlékeztem minden mondatra. De tény az, hogy nagyon dühösen beszéltünk, tehát a könyvbeli stílusban megmutattam a ruhámat, a karomat, a hasamat, és tisztességesen megzsaroltam, és akkor vittem az egész felszerelést.

            Mégiscsak riportregényt írok, nem napi riportot a Megyei Tükörbe. Megjegyezném, hogy meglehetősen jól ismerem a hazai törvényeket, jogaimat és felelősségemet. Ha valaki olyan hülye lesz, hogy sajtópert indít ellenem, tapasztalni fogja ezt.

            Ez a könyv a munkásoké. Higgyék el, hogy például ott lesz Kozák polcán is, pedig, őszintén szólva, ott nem tolongnak emberfeletti mennyiségben az irományok. És még a fiainak a fiai is olvasni fogják, akik nagyot röhögnek majd, hogy hogyan mentek nálunk a dolgok, és ők már az iskolában, lehet, hogy az elemi iskolában is, legalább úgy fogják ismerni például a mikrométert, ami Gelunak olyan nagy szenzáció volt a kétesztendei szakiskola után, mint mi magunk.

            Még valamit. 1974. június első napjaitól 1975. június 1-ig dolgoztam a sepsiszentgyörgyi  Autóvillamossági gyárban, aztán rettenetes idegkiborulás jött közbe, betegszabadságra mentem, és nem mentem vissza többé. Fojtogatta a torkomat annak a szükségessége, hogy most már az élményeimet mondjam el. A gyárban bizony nem igen tudtam többet írni egy-egy cikkecskénél a Tükörbe. Amikor hazajöttem, nemegyszer elaludtam az asztalnál, amíg a feleségem elment a második fogásért. Egyszer, kiszámoltam, tizenhat tonna fém ment át a kezemen. Nem tollaslabdákat  adogattunk. Egy hónap múlva, anélkül hogy valaki felhívott volna telefonon, értesített volna, a konténeres igazgató-zseni a 130 i alapján felbontotta a munkaszerződésemet. Gondoltam, tiltakozom majd. De aztán elröhögtem: elkéstél, szépfiú. Ha már ennyire félsz az igazságtól, az első napon, ha valamivel okosabb vagy, be se eresztel. Elkéstél, öregfiú. Játszadozzál a munkakönyvemmel, ha akarod, neked adom. Én nem úgy élek, hogy élvezzem a nyugdíjaskor örömeit. Addig én simán felfordulok. Állok elébe. Csak egyet szeretnék, az úristenit: elmondani társaimnak, játszott (ne fejtegessük, miért húzom alá!) drámákban, kiadott (ne fejtegessük, miért húzom alá!) könyvekben, amit ez a kutya-sorsú, de mégis sok örömet hozó életem összeszedett.  Most a harmincnyolcadik évem felé tartok, 1939. szeptember 3-án születtem. Volt néhány nagyon szép évem.

            Például amikor 1969 decemberétől, amikor a párt, személyesen Nicolae Ceauşescu elvtárs rendelkezése nyomán megnyílt a fővárosi Petőfi Sándor Művelődési Ház elsőnek kinevezett igazgatójaként, nagyszerű román és magyar személyiségek támogatásával kialakítottam a Petőfi Ház profilját, megcsináltam a szükséges átalakításokat, például azt, hogy berendeztem ott  kiállítási csarnokot, stb. stb. Szép volt az is, amikor az Ifjúmunkás szerkesztőjeként, kiötöltem, megszerveztem, és levezettem az Ifjúmunkás Művelődési Versenyét, vagy amikor kiötöltem, elképzeltem, és számos barátom segítségével megszerveztem az első hat Ifjúmunkás-matinét.

            De a leginkább magamhoz való társakat, a legőszintébb embereket a munkások között kaptam meg. És ha elvégeztem a munkámat, azt le lehetett mérőműszerekkel mérni, és nem kezdhettek ki, mint máshol, vagy nem tulajdoníthatták el tőlem az általam becsületesen elvégezteket. Köszönöm, fiúk! Ez a könyv a hála érte.

            Ezt a könyvet, fáradt, korán öregedett, beteg Édesanyámnak ajánlom, fájdalmas, tiszta és szomorú szeretettel, Édesanyámnak ott Simonyifalván, Arad megyében, aki kisírta már a Fekete Kőrös vizét is értem, és azért, hogy hihessen nekem.

Sepsiszentgyörgy, 1977.április 26.

Matekovics János

[Ez a rész még nem jelent meg.]                      

Naplójegyzetek egy készülő riportregényhez[1]

            Tavaly júniustól dolgozom a sepsiszentgyörgyi  Villamos Autóműszerek gyárában, előbb szakképzetlen, most legutóbb pedig szakképzett munkásként. Ezt a históriát majd a riportkönyvben  részletesebben is elmesélem, most csak annyit, hogy nem azért, mintha más választásom nem lett volna: ötesztendős egyetemet végeztem. Saját jószántomból jöttem ide tehát, mintegy húszesztendei újságírói gyakorlat és legalább száz, a gyárról és munkásokról írt cikk után, többek között azért, hogy nézzük csak meg ezt a dolgot egy kicsit belülről is. És a gyár, a gyári munka, őszintén bevallom, idebentről, hivatalos delegáció nélkül, ezzel szemben a gép mellől kissé másmilyen. Nagyon megszerettem ezeket az embereket, akikkel dolgozom, és soha sem csináltam titkot abból, hogy elsősorban azokat az egyszerű munkásokat szerettem meg, akiknek a sorsában, tudásom és egészségem, hivatásom korlátai között, úgy érzem, becsületesen osztozom. Azokat a melósokat szerettem meg, akik előbb a csodabogarat látták bennem, egyrészt, hogy mi a fenének kell egy újságírónak a gyár talán legnehezebb gépét magának kiválasztania, ha már idejött, de a szinte mindig az agyaraim között lógó pipa miatt is. De aztán, amikor látták, hogy nem játszom az urat, a diplomást, s a munkát, a keserűséget, az örömöt, az elégtételt és a dühöngést egyformán osztjuk meg, és ugyanakkor a fizetésnapon magam sem restellek beülni az állomás melletti „munkaelosztóba”, amit a finnyásabb ízlésű egyének gyakran Rapid vendéglőnek is neveznek, megnyílt előttem a szívük (ne értsük félre egymást: az enyém is az övék előtt!) a maguk közül valónak tekintettek, és ez nem az újságírónak játszott szerep volt, kitűnő érzékem van az ilyesmihez, hanem a munkatársnak nyújtott baráti kéz, aki tudatában van annak, hogy ő is csak egy a többiek közül. Mert hej, mennyire észreveszik a munkások azt, ha valaki csak be akarja hízelegni magát, vagy nem egyenes ember, lógós, hitvány lelkület! Megszerettem ezt a sajátos világot, amelynek a hangulatát, igazi képét szeretném visszaadni készülő könyvemben. Az alább közölt részletek – s ezt nyomatékosan hangsúlyozom: –  nem a már elkészült, nyomdába adható kéziratból kiragadott részletek. Fésületlen naplójegyzetek csupán, friss, tehát nyers formájukban; az ember csak ül az írógépe mellett, és egész arcán, lelkén szétterülő mosollyal emlékezik,  felidézi ezeket a tényanyagukban nem mindig egyértelműen szívderítő emlékeket, amelyek összességükben viszont mégis részei annak a leírhatatlanul nagyszerű műnek, hogy a párt arányos iparfejlesztési politikája elhozta hozzánk is a gépgyártó ipart, s százak, ezrek, tízezrek életében kezd kibomlani valami egészen új, ismeretlen perspektíva, mert nemcsak ennek a városnak az arculata változott meg, amelybe én nem születtem bele, de amit húzódozva, kelletlenül, de lassan mégis egyre inkább az otthonomnak érzek, hanem megváltoztunk mi is, vegyek egy lélegzetet, s írjam le: mi, sepsiszentgyörgyiek. Én most nem a gyár hangzatos sikereiről írok, és nyilván, néhány kiragadott részletben arra sem lehetek tekintettel, hogy a szerkesztés hosszas gyakorlatában kialakult méltányos arányérzékkel a valóságnak megfelelően adagoljam az ún. pozitív és negatív tényeket, emberi megnyilatkozásokat. A gyárunk, munkaközösségünk sikereiről önök sokat elolvashattak a lap hasábjain. Valahogy úgy jött nekem, hogy a munka ünnepén  azokról a néha dohogó , néha talán elfogult , máskor közömbös vagy bizalmatlan, és mégis annyira rokonszenves, lelkemből sarjadtnak érzett emberek egyáltalán nem látványos hétköznapjairól írjak, akik mégis felépítették ezt a gyárat, és néha bizony szinte elviselhetetlen körülmények között mesterséget, sorsot tanultak és tanulnak, és az általuk életre keltett, mifelénk sohasem látott gépek, felszerelések

 segítségével ők lesznek azok, akik kézzelfogható valósággá gyúrják minden tervmutatószámunkat, ünnepi felajánlásunkat, s akik teljesíteni fogják azt az egyáltalán nem jelentéktelen vagy  könnyű kötelességet is, amit pártunk főtitkárának emlékezetes szavaiból mindenki egyértelműen kiolvashatott. Ideíróm szó szerint, mit mondott NICOLAE CEAUŞESCU elvtárs tavaly szeptember 18-án, Kovászna megyei munkalátogatása során, a Román Katona Emlékművének leleplezése alkalmával rendezett népgyűlésen az autóvillamossági gyártól néhány száz méternyire: „A megye első titkára kérte, hagyjuk jóvá Sepsiszentgyörgy municípiummá alakítását. Láttam, hogy ez sok sepsiszentgyörgyi lakos kívánsága, én azonban két feltételt támasztottam, s amennyiben a sepsiszentgyörgyiek egyetértenek majd velem, kívánságuk hamar teljesülhet. AZ EGYIK FELTÉTEL AZ, HOGY AZ AUTÓVILLAMOSSÁGI VÁLLALAT MIELŐBB FELFUSSON... Ezt az első, általam ennyire kiemelt feltételt azoknak a munkásoknak, kommunistáknak, KISZ-tagoknak, és szakszervezeti tagoknak kell teljesítenie, akiknek tiszta szívű, becsületes közösségében – szent meggyőződésem – életre szóló élményekkel, tanulságokkal gyarapodtam, s akik közül több nagyszerű emberkitartó, segítő, őszinte és egyenes barátságát sikerült elnyernem.

Ellenőrzött tényekről beszélek.

            Még valami az alább közölt részletekkel kapcsolatosan: ez az írás egy – szándékaiban legalább – irodalmi igényű riportnak nyersanyaga- Ne ütközzön meg tehát senki, ha nem emelkedett hangvételben, nem pátosszal szólok a mindennapjainkról. Nem szoktak azok olyanok lenni. Remélem, könyvem sem lesz olyan. S mi, melósok, magunk között nem szoktuk felsorolni az összes munkahelyi besoroláshoz dukáló titulusokat. Így lesz a művezető mesterből  egyszerűen Gyuszi, az igazgató elvtárból pedig: a diri. Ez nem jelenti azt, hogy hivatalos érintkezésben így forduljunk hozzájuk: Na, Gyuszikám, vagy: na, dirikém! Mi mindenkinek megadjuk, ha megérdemli, a tiszteletet.

M. J.

 [Megjelent: Megyei Tükör VIII. évf. (1975. május 1.) 1302. szám, 7. oldal.] 

Első fejezet:

Kozák Pali odalép

            Amikor észrevettük Plugort, milyen gunyoros mosolyt görget felénk, ráadásul azt a bibliányi mennyiségű bont lobogó extraköpenye oldalán, tudtuk, megint mehetünk anyagért. Nem is akármilyen anyagért, és nem is akármennyiért. Akkor nem élvezne így a mester, ha egy kis vacak textolitot hoznánk, vagy pár tekercs sárgarézszalagot a hónunk alatt Kiss bácsitól. Ebből, uraim, akárki meglássa, kettő és feles lesz, lemezenként kerek negyven kiló, aki felrakott már belőle vagy százat-százötvenet, megérti, miért nem borult tizenkilenc esztendős főnököm, Fülöp Lajcsi a Plugor nyakába. De az is lehet, hogy másfelest hozunk tekercstámasztéknak, az se kutya. Persze, amikor tekercstámasztékot mondok, így, magyarul, megütődve merednek rám, egyik-másik mérnök is gondolkodóba esik, de aztán végül mégis csak mindig kiderül, miről van szó, néha úgy, hogy szabad a gazda: megfejtem én a talányt. Hát suport bobina”, úgy már világosabb?

 – Fülöp, vörösrezet hoztok! Ötöst meg négy és felest.

            Rosszabb, mint gondoltuk. Lajcsinak még visszaszájalni sincs ereje. Nagy dolog. Az arckifejezésével kisebb hordó káposztát lehetne megsavanyítani. Borzalmas ez a lemez: kétszer egyméteres, súlya kilencven kiló körül mozog. A raktárban is a leglehetetlenebb kuckóba gyömöszölik, drága a nyavalyás, azt szoktam mondogatni Kiss bácsinak, hogy egy ilyen tábláért szívesen lemondanék a havi fizetésemről, akár kettőről is. Aztán vágni is rettenetes, nem sima, mint különben is sokkal könnyebb vas- vagy acéllemezek. Ráadásul a gilotin is négy milliméteres, ha nem egyenesítjük ki, nem fér be a tapadók alá. Úgy hát ugrálunk rajta, ütjük-verjük, mindennel, ami a kezünkbe kerül, feszítjük, nyögünk, folyik róluk a veríték, káromkodunk, mint a kocsisok, és aztán oldalozva, lökdösve, gerendával kalapálva, betaszigáljuk valahogy, ellenőrizzük az ütközőn, hogy mindkét oldalon beér-e teljesen, a csodának van kedve félre vágni, ebből az istenostorából egyetlen csík is valóságos vagyonba kerül.

            … Alig szeleteltünk le néhány csíkot, amikor látom, hogy arca eltorzul:

–  Hamar egy feszítővasat!

             Rendelés teljesítve, Lajcsi elváltozott, sírós hangon lamentál, és egyáltalán nem káromkodik, én is megijedek, mi a francot csináltunk már megint?

 – Beszorult! Beszorult a lemez a kések közé, istenem, minek kellett nekem ehhez az istenverte géphez jönni, nem tudtam megmaradni a présnél, most aztán fizethetek, megint fizethetek!

-        Mennyi, Lajcsi? – kérdem tárgyilagosan.

-        Vagy hatezer! Hatezer lej, hatezer lej!... Mikor fogom kifizetni, katonának megyek, hatezer lejt mikor fogok én kifizetni?

-        Tehát koponyaként három – mondom higgadtan – valahogy majd legomboljuk, ha kell. De nem hiszem, hogy kellene.

Lajcsi teljesen megkergült, ijesztő iramban rohangál a gép körül ide-oda, csavarokat húz meg, aztán gyorsan megereszti ugyanazokat, teljes pánikban, vállon ragadom:

-        Ide figyeljen, Lajcsi! Nem fizetünk semmit! Mi szabályszerűen dolgoztunk, nem tehetünk róla, hogy öt milliméteres anyagot adnak! Szóltunk már ezért? Szóltunk, nem is egyszer! Hát akkor nyugodjon meg, mert nyakon verem!

 Nem használ, szédületes iramban elrohan, mestert riasztani, hívni a karbantartókat, a mérnököket, mindenkit, azt hiszem, legszívesebben a dirinek is szólna, erősen begyulladt a fiú. Én is elindulok, hogy felkutassam valahol Kozák Palit. Tudom, hogy mit teszek.

-        Palikám, ránk szakadt a mennyezet. Beadta a kulcsot a gilotin!

-        Beszorult a rézkések közé, mi? És nem lehet kivenni semmi pénzért, ez az?

-        Veszélyes a dolog?

-        Gyere, menjünk.

Ekkor már ott zsibong az olló körül az egész munkavezetőség, mérnökök tanakodnak izgatottan, , legalább nyolc-tíz karbantartó piszkál a gépen, a lemez marad. Noszogatom Kozákot, látom, a szeme mosolyog

-        Ne hülyéskedj, gyere már, öregem, mert Lajcsi frászt kap, nem látod, hogy mit csinál?

-        Hagyjad, gyilkolják még egy kicsit!

Kozákot a nagy sürgés-forgásban észre sem veszik. Tisztes távolban állunk, Pali fölényesen, huncutul mosolyogva, nekem nincs kedvem huncutkodni. A gép körüli morajban lassan kiveszem a  szólót: Ennek vége!, és szomorúan lecsatlakoznak hozzá a többiek. Lajcsi a delírium határán. A főnökök arca: mint temetésen a közeli hozzátartozók. Ha a gép leáll, napokon, órákon belül a présműhely  szabadságra engedheti a munkásait. – a gépeket a mi Ivanocskánk látja el. Vagy pedig mehetünk cigánykodni Szecsele városba az Electropreciziához, felrakjuk a teherkocsira az anyagot, ott lerakjuk, behordjuk vagy száz méterre, az ollóhoz, levágjuk, összeszedjük, kihordjuk és felpakoljuk a teherkocsira, hazajövünk, lerakjuk és becipeljük a raktárba – költséges história. De miért olyan nyugodt ez a Pali? Most komótosan odalép, úgy csinálnak neki helyet, mint amikor a gyakorlatozó medikusok közé a betegágyhoz érkezett a híres orvosprofesszor.

-        Ha megengedi a mérnök úr, én is megnézném!

Lehajol, nyúlkál egy cseppet, átmegy a gép túlsó felére. Előbújik és halkan odaszól az egyik lakatosnak:

-        Egy huszonötös kulcsot, légy szíves. – Pillanatok múlva mindenki dolgozik. Kozák higgadtan rendelkezik: ereszd meg vagy három milliméterre, sok, visszább egy csöppet.! Most amazt is! Na, most egyszerre! Megállni! Azt az anyát vegyétek le teljesen. Körülbelül nyolc-tíz perc telik egy így, senki sem szól, nem ellenkezik, csak Kozák hangját, szabatos rendelkezéseit hallani. Megállni! – mondja, és aztán odaszól az egyik fiúnak: gyere fogjuk meg most itt ezt a lemezt. Mozdítanak egyet rajta, és simán kiszedik. Halk csodálat, sóhajok a kórus felől. Aztán Kozák odalép, rendelkezik, megszorítanak, eresztenek, taszítanak, ahogy mondja, aztán feláll, és kezét törölgetve odaszól nekem:

-        Jancsi, hozz egy ív papírt! Nálad biztosan van a táskában

Hozom a papírt és a golyóstollat, nyújtom oda: fogalmam sincs, mit akarhat vele. Csak a papírt veszi el, odalép az ollóhoz, és a kétméteres kések hosszúságában több helyen is lenyes egy-egy szalagot a papírból. Káprázatos! Az elébb öt milliméteres lemezt se vágott el! Kacag a szeme, amikor bohókás hivatalossággal felém fordul:

-        Nos, Matekovics elvtárs, meg van elégedve?

-        Egy pillanat, csak várja meg, kérem, hogy szedjem össze az államat innen a földről. Leesett...

A többiek lassan elkullogtak, ketten maradtunk. Lajcsi is lelépett valahová, valószínűleg madarat fogatnak vele a munka ifjabb tündérei, képtelen lenne most egy helyben ülni. Letelepszünk az egyik lemezrakásra Palival, előszedi a cigarettáját, én is jól megtömködöm a pipámat, megengedjük magunknak ezt a kis lazítást. Azon gondolkodom, hogy az igazgató az egyik éjszaka autóval hozta be, amikor a száztonnást nem tudták megindítani a többiek.

 –  Meddig dolgoztál tegnap a száztonnáson? – jut eszembe hirtelen. – Ma már egész nap döngetett.

 –  Késő este értünk haza. Az asszony is itt megvárt. Minden kocsmát bejárt, azt mondta, fogalma se volt, hol lehetek. Dühös voltam, az istennek se indult, azt mondtam, hogy nem teszem ki a lábomat a gyárból, amíg el nem indul. – Ne gyilkold azt a matricát, te! – kiabál oda sz egyik gépbeállítónak dühösen, mint mindig, ha szerencsétlenkednek a gép körül.

 – Hány túlórád van? – kérdeztem.

 – Ugyan, ki tartja azt számon?! Fizetni száznyolcvanat lehet, azt már régen ledolgoztam. Van, amikor kiveszem szabadnapban, de csak bejövök, mi a csodát csináljak én otthon? Ha az olvasást, rádiózást megunom, a kocsmába menjek? Azt se lehet mindig...

            Komótosan felemelkedik, hórihorgas alakján lötyög a nadrágtartóval felfogott munkanadrág.  Nyilván már Brassóban a Steaagul Roşu[Vörös Zászló]ban is ez lehetett rajta műszak idején, s ugyanez a szakadozott, a nadrágból hanyagul kilógó, eredetileg talán sárga-kockás ing. Másfélmétereseket aprózva megindul a fiókja felé. Kulcsokat szed elő, valami van a hatvantonnással, kihagy. Én észre se vettem.

(1974)

Matekovics János

[Megjelent: Megyei Tükör VIII. évf. (1975. május 1.) 1302. szám, 7. oldal.] 

---

[1]     A riportregény első, sajtóban közölt részlete. (Szerk)