Apám a 384-es számú szülői házban, Simonyifalván, 2002-ben
Apám egyik utolsó vállalkozása egy olyan könyvet kiadni, amelyben a házastársak bejegyezhetik az egymásnak tett jó cselekedeteket, szívességeket. Ebből csak kiadványtervezet lett: Íme:
Kiadványtervezet,
2006. június 8. – 2006. július 23.
TE MEG ÉN
- a mi békítő
emlékezetünk -
- 1 Mit meg nem érne nekem most, ha ez az ötlet harmincöt évvel eszembe jut…
Idestova
harmincöt esztendeje lesz, hogy jól rosszul elviseljük egymást a
feleségemmel. Talán, mert ha néha csak foszlányokban is, tart még
a humorunk. A harmincöt év, az ugyebár 12 775 – a kilenc
szökőévet is számítva – 12 784 napot jelent, vagyis 306 816
órát összesen. Atyaúristen, mi minden megesett a 12 784 nap,
vagyis a 306 816 óra alatt! Nem lenne bennem sok hajlandóság, hogy
újraéljem az egészet. Pedig rengeteg kellemesség is előfordult
benne, de már a jóravaló derűhöz is fáradt vagyok. Nemcsak
lehetetlen, de így, most utólag is röhejes lenne kupacokba
porciózni, hogy e tömérdek nap és óra közül körülbelül hány
százalék volt teljesen felhőtlen, mámoros, az egymáshoz
ragaszkodás élményétől duzzadó, és hány százalékot tett ki
a szinte elviselhetetlenül feszült, dühvel, vagy éppen
gyűlölettel elkevert másik véglet. Volt mind a kettőből elég,
és mindenféle átmenet is a két szélsőség között, rogyásig.
Ez nagyjából minden férfi és nő egybetűzött életében így
alakul. Jó, persze, az éppen elterpeszkedett hangulatok is
befolyásolják, hogy milyen történésekre, tényekre emlékezünk.
Egy valami viszont jó előre borítékolható: szinte mindig mást
emleget fel az asszony, és másra emlékezem én. Sokéves
tapasztalatom, hogy a feleségem rengeteg jó dologra, cselekedetre,
gesztusra emlékezik, amit az évek során önzetlenül és
nagylelkűen felszolgált nekem (köztük sok olyanra, amit csak úgy
úgy utólag beszélt be magának), de tőlem szinte csak azokat a
momentumokat őrzi és leltározza újra és újra jobb sorsra
érdemes buzgalommal, amikor ki voltam fordulva magamból, esetleg
érzéketlen, önző voltam, szemétkedtem. Nyilván ilyesmi is
előfordult, ha nem is vagyok rá nagyon büszke, de a másik
serpenyőbe százszor annyi epizódot lehetne dobni… ha nem
mosódtak volna bele az idő színehagyott iszapjába. Semmilyen
nyomuk nem maradt, sajnos, bennem sem, és csak elvétve,
meglepetésszerűen suhan bele az emlékezetembe, egy-egy homályos
mozzanat, életdarab, mintha meg sem történt volna, csak a
képzeletem incselkedik velem. És a minap, valamiért kiakadva a
feleségem – érezhetően teljes belső meggyőződéssel – azt
vágta a fejemhez, hogy: „Rád sohasem lehetett számítani”!
Elhűltem, ez olyan brutális méltánytalanság volt, hogy nem
tudtam, szokásom szerint, válaszra se méltatni, sorolni kezdtem
neki, idétlenül, azokat az egészen kivételes cselekedeteimet,
napjaimat, amikor vitathatatlanul és emlékezetesen, teljes mellel
és lélekkel mellette álltam – azt a párat, ami éppen eszembe
jutott. És akkor csapott meg a döbbenetes felismerés: tíz-tizenöt
alkalomnál többre magam se nagyon emlékszem. Pedig közel három
és fél évtized pergett el -, ahogy az elébb számoltam 12 784
nap, vagyis 306 816 óra. És ennek az időtartamnak, gondolom a
felében, együtt, vagy legalábbis egymás közelében pedáloztunk.
Ha
megmakacsolnám magam, és hosszasan, kitartóan gyötörném az
agyamat, össze tudnék hozni egy-két heti időtartamot, esetleg
valamivel többet, amikor – szerinte is! – kétségtelenül az ő
toronymagas elvárásainak mindenben megfelelő férj voltam. Két
hetet az 1826-ból. Őrület! Az együtt eltöltött idő nem egészen
0, 11 százalékát. Eszerint egy esztendőből nem egészen 10 órát
volt a szeretett nő maradéktalanul boldog velem. Marhaság! Az évi
tíz jó óra végett nem maradtunk volna együtt. Még a tíz jó
nap vagy tíz kifogástalan hét sem őrizte volna meg eddig együtt
a díszes párost. De hát honnan szedjem elő a 32. életévemtől a
67.-ig terjedő időszak köddé foszlott, mindennapi apró, de
mindenképpen valós és az együvétartozásunkat lebetonozó
történéseit? Ha lett volna egy ilyen Te meg én könyvünk
most, nemcsak a magunk, de akár az utódok okulására is,
belelapozgathatnánk. Istenem, ha ez a mostani megvilágosodás 35
évvel ezelőtt kólint nyakon…!
- 2. Megvilágosodás: az ötlet
Roppant egyszerű az ötlet,
éppen ezért nem jutott az eszünkbe egyikünknek sem eddig. Amikor
indultunk, az eufórikus napok mámorában senki sem aggályoskodott
olyképpen, hogy esetleg még hasznos, vagy éppen fontos, a közös
sorsunkra mentőöv lehetne az ilyesféle „papírmunka”. Szóval
nem tanácsolta senki, szüleink, nagyszüleink ilyesmivel nem
piszmogtak, az általunk megismert irodalmi hősöknek sem jutott
ilyesmi az eszébe, és nyilván mi sem voltunk sokkal okosabbak
náluknál. Pofonegyszerű pedig a dolog: fel kell jegyezni, meg kell
örökíteni azokat a momentumokat, amikor a társunknak, a
társunkért valami olyat tettünk, ami örömöt, jóérzést
keltett benne, amiből úgy érezte, hogy tényleg hozzá tartozunk,
fontos nekünk. Nehogy az istenért valami dagályos, napról-napra
újabb kínt hozó naplóírásra gondoljanak: az egyáltalán nem
működik! Akármilyen svunggal, s a legünnepélyesebb, legszebb
ígéretekkel, véres eltökéltséggel is ront neki az ember – a
kezdeti lendület úgyis hihetetlenül hamar lehűl -, ritkulnak és
rövidülnek a bejegyzések, és ezer naplóíró közül
kilencszázkilencvenkilenc végül teljesen abbahagyja. De ha
hihetetlen mázli nyomán közös életünk napról napra vezetett
naplója, krónikája rendelkezésünkre is állna, kinek lenne
türelme, kitartása esetünkben például átnyálazni a 12 784
bejegyzést, hogy felkutassa a megfelelő részeket! Nem, önkínzásról
szó sincs, se a feljegyzések alkalmával, sem pedig a
fellapozáskor. Például: „2007. szeptember 3. Köszönöm Neked
ezt a születésnapot! A könyvet is: A második világháború
krónikáját. Milyen régen vágyom rá! J.” Vagy: 2007. december
5-10. Végigjártad velem az orvosokat, mellettem voltál,
bátorítottál. H.” Ilyen egyszerű ez. Eltöprenghet rajta
akármelyikőnk, ha teszem azt, 2017-ben, ha még élünk, akkor, a
könyvet előveszi. De gyerekeinknek is élmény lehet fellapozni a
családi ereklyét: nemcsak jelenlétünkben, de akkor is, amikor már
nem leszünk.
- 3. Az eljárások
A megörökítésre érdemes
történetek bensőséges hangulatában – idővel ez hagyományos
és nélkülözhetetlen szertartássá válhat – nem különösebben
terhes előszedni a könyvet és megejteni benne a bejegyzést.
Tartozunk a társunknak is ennyivel. Majd ki fog derülni, hogy
nekünk magunknak is milyen fontos, amit eredetileg csak neki
szántunk, egyfajta tudomásulvételként, köszönetként. A Te
meg én hites tanúja annak, milyenek voltak a közös napjaink,
heteink, éveink. Nagy szükségünk lehet – évek, esetleg
évtizedek múltán – egy ilyen szavahihető tanúra, amikor
elbizonytalanodunk. Még a rossz passzban lévő, válást fontolgató
házastársat is töprengésre készteti, ha föllapozza a saját
bejegyzéseit, hogy mi mindent kapott tőled, mi mindent élt meg
veled az évek, évtizedek során…
A vakon fölcsapó indulatokban
a legagyamentebb reakciók is előjöhetnek. Maga a könyv is vörös
posztó lehet. Pedig elpusztítása, tűzbe vetése, tönkretétele
jóvátehetetlen és megbocsáthatatlan bűn nemcsak társaddal, de
önmagaddal, gyerekeiddel, a megélt évekkel, életeddel szemben is.
És nemcsak az undorító gyávaság jele, de cáfolhatatlan
bizonyíték arra nézve is, hogy képtelen vagy szembenézni az
igazsággal, alattomos módon eltünteted a számodra nem kívánatos
bizonyítékokat. A fiatal házasok dagadó ön- és kölcsönös
bizalmában nyilván ellenszenves lesz, amit én a közel hetven év
– és több házasság tapasztalata nyomán tanácsolok: anélkül,
hogy nagydobra vernénk, okos elővigyázat, ha időnként a
feljegyzésekről fénymásolatot készítünk, és a papírokat
biztonságba helyezzük. Még jól jöhetnek.
Még ha csak annyi haszna is
volna, mint a szenteltvíznek, a bejegyzésekre szánt első oldalra
külön-külön, kézírással írjuk be a fogadalmunkat, hogy ezt a
könyvet megőrizzük, megbecsüljük, továbbá elvárjuk, hogy
társunk megörökítse azokat a bizonyos jeles pillanatokat, és
magunk is, akár kérés nélkül följegyezzük a könyvbe, amit
tőle azon az emlékezetes napon figyelmességből, ragaszkodásból,
önzetlenségből, stb, fölösen kaptunk.
Matekovics
János
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése