Az uralkodó osztály tagja (6) Hatodik fejezet: A halálfejes osztag

Hatodik fejezet: A halálfejes osztag

A kép illusztráció

A halálfejes osztagnak külön egyenruhája volt. Gyönyörűen tiszta egyenruha, mert szép, kívánatos fiatal munkáslányok viselték, és azok valahogy a kendőt is úgy tudták felkötni, hogy a présműhely férfitagsága álmatag szemekkel figyelte az osztag mutatós tagjait, akik ott lejtettek el mellettünk, tökéletes fegyelemmel, civilizált beszéddel, kedvesen kacarászva, és nem vegyültek velünk.Fantasztikusan fegyelmezettek voltak, amin mi úgy röhögtünk egy csöppet, de titokban bámultuk és irigyeltük. A halálfejes osztag előtt, között, ott száguldozott egy magas, hajlott, bajuszos, nem túlságosan jelentékeny külsejű pasas (ugye, Zolikám, nem haragszol ezért, a külsődre vonatkozó, nem túl hízelgő leírásért. De Te is tudod, hogy nem az Alain Delon-éval vetekedő külsőddel vívtad te ki az emberek becsületét! ) Itt volt a gyár mintaegysége tagadhatatlanul. Én nem mondom, hogy a tekercselőben, a montázson, a műanyag részlegen nem volt rend, fegyelem. De azok könnyebb munkának számítottak, és oda egyik-másik lánynak bekerülni a legfőbb álma volt. A leghangosabb, legvadabb, legnehezebb munka nálunk volt, a présműhelyben. És mivel ettől úgy félt mindenki, mint a tűztől, hát mi egy kicsit, hogy úgy mondjam, lazábban kezeltük a belső rendszabályokat. És ezt kénytelen-kelletlen elnézték nekünk.

A halálfejes osztag parancsnoka volt az importált vezető, Szabó Zoltán parancsnok. Túl sokat nem tudtunk beszélgetni, mert hihetetlenül sok dolga volt, és nem olyan, mint a miénk, hogy dolgoztunk néhány órát, mint az igavonó barmok, kilencvenkilós lemezekkel, több mázsás fémszalagkötegekkel játszadoztunk, s aki ezzel egyhuzamban le tud húzni nyolc órát, és naponta, hát az csinálja meg. Az én csoportom mindenesetre nem vállalja. Mondom, lenyomtuk a nagyját, ez különösen télen volt érdekes, amikor a hó és jég alól kapartuk elé ezeket a kedves kis játékszereket, amelyek tréfás kedvükben még le is fagytak.Nekünk a kutya se szólt, hogy nyomás a géphez, ha üldögélgettünk ott, a behordott tíz-tizenöt tonna anyag mellett, én pipáztam, a többiek cigarettáztak, és beszélgettünk. Ezért ne lepődjék meg senki, hogy olyan sok a szöveg. Üldögéltünk és nagyokat röhögtünk néha még ettünk is, ami nagy szentségtörésnek számított szüneten kívül, de nekünk nem kotyogtak a főmuftik. Bennünket senki sem irigyelt a gyárban – mindenki mellettünk járt be dolgozni, a közelünkben volt a büfé, akik oda mentek, azok is látták, hogy a gilotinnál nem a csavarhúzó a legnehezebb szerszám vagy munkadarab.

Aztán meg a kapu közelében volt az az átkozott szabadtéri lerakat is, ahol hatalmas halmokban állt az anyag, különböző vastagságú lemezek meg vaselemek, és más ilyen pehelysúlyú apróságok. Aki bejött a műszakba, az láthatta ott, hogyan enyelgünk Darabont úr pokolgépe körül. Nem beszélve arról, hogy az elején még érdekesebb volt a játék. Akkor még nem volt pokolgép, csak Darabont úr, aki mindent ígért, hogy akkor mennyivel könnyebb lesz, amikor nem mi húzzuk azt a mondjuk tizenöt-húsznegyvenkilós lemezt azzal a cuki kiskocsival befele a géphez, hanem majd csak ő és akkor mi urak leszünk. Darabont úr tényleg sokban beváltotta az ígéretét de ő a mi másféltonnás kötegeinket nem bírta felemelni, és akkor mi szép ügyesen a lemezeket, egyesével, tizessével pelpakolászgattuk a Darabont úr – akarom mondani – a pokolgép emelő karjaira. És Darabont úr pokolgépében még az is érdekes volt, hogy napjában legfeljebb kétszer csúsztak le az emelő karokról a lemezek, és azokat napjában legfeljebb csak egyszer kellett visszarakni. A cuki kiskocsi viccesebb volt annál a szépemlékű kanyarnál, amely az úttól a bejáróhoz vezetett, és ott nem csak kanyarodni kellett, amiben Darabont úr jeleskedett, hanem ott egyúttal az emelkedőre kellett kanyarodni; egyszerre hajszra és magasba is, ezt Darabont úr nem szerette. Mi se. És ezt a kolléga urak mind bő változatban szemrevételezhették, mert nem egyszer kellett szépen átugrálniuk a szépen leborított kártyacsomó, legyezővel kombinálva negyvenkilós lemezeken. Nekünk nem tetszett úgy, mint nekik. Ha ugyanott még egyszer kipróbáltuk, hogy szebb lesz-e, az Úristen úgy csuklott, hogy a fél mennyország horta neki a pohár vizet, és többszáz oldalt tett ki a kereset, amit a bírósághoz káromlás ellen benyújtatott.

Szóval mondom, mi angyali nyugalommal diskurálgattunk a gilotin mellett, nem suttogták, hogy azért tehetjük, mert barátunk az igazgató. És nem született egyetlen névtelen levél ellenünk. Van ilyen.

De sajnos, Szabó Zoltán nem tehette ugyanezt. Nem mázsás kötegeket emelt, hanem emberekkel dolgozott, és a majdnem annyira nehezen kezelhető halálos mérgekkel, amelyek közül a cián úgy hirtelenében eszembe jut. A halálfejes osztag a galvanizáló osztályon dolgozott. Mérgekkel, oldatokkal, -nem én mondtam, hanem Szabó Zoltán a tükrös kollégákkal¹ tartott megbeszélésen, amikor a kefelenyomatot megvitattuk, – hogy furcsállja egy csöppet, hogy nem írtak egy szót sem arról, ami a halálfej mögött van. És akkor hümmögni kezdtünk mindahányan a tükrös kollégákkal, hogy tényleg mennyire igaza van. De a lányok – mindannyian érettségizettek, ha nem tévedek – szigorúan egyforma ruhában, úgy viselkedtek, mint a katonák. Nem tudom, hogy az esztendő alatt láttam volna traccsolni mással, mint a saját munkatársnőjével. És a szigorúan egyformán öltözött, egyformán viselkedő, és egyformán fegyelmezett tömegben nehezebben fedezed fel az egyéniségeket, ha nem vagy te is közülük való. Mondom Zoltánnak, hogy mi a francért tartja ilyen kordában a lányokat. Nem kurvulnak azok el. Nézz csak körül egy csöppet, mondta. Itt csak a katonás fegyelemmel érhetem el, hogy senki ne kapjon például halálos mérgezést. Nem befőttlével és nem porcukorral dolgozunk. Amikor a levegőbe is beleszagoltam, mondom, hogy hol van az a kétmázsás köteg, hadd gurigázzam vele, hogy jöjjek helyre, mert én itt nem dolgoznék, az egész osztag lányainak olvatag és adakozó szerelméért sem, amit még megtoldanának vagy havi ötezer lejjel. És a szagokban is az éppen sülő kolbász szagát szeretem. De várj, beszélek Geluval...

Nagyon bosszant most, hogy Zoltánnal, akinek egy perc megállta se volt, mégis voltaképpen alig tudtam beszélgetni, odajött a gilotinhoz², kellett neki valami fedő, kértem rajzot, megcsináltam, megköszönte, rohant. És egyszer ültünk valami hivatalos bankettfélén, fehér asztal mellett. Akkor többet beszéltünk valamivel, de csak a kezdő újságírók hisznek benne, hogy egyetlen beszélgetés nyomán annyira meg lehet ismerni valakit, úgy emberközelben, ahogy például, mondjuk Gelut megismertem. Akkor beszélt nekem arról a külföldi tanulmányútjáról, és arról, mennyit kérlelte a tulajdonos, maradna ott nála vezetni egy nagyobb részleget: El is hiszem. Ha majd egyszer kapitalista leszek, és lesz egy ilyen galvanizáló üzemem, én is könyörögni fogok neki: De mivel olyan szép az, amikor egy riportkönyvben hiteles – lesz itt konkrétum is- hogy én is szépen mentve vagyok, mert szépen ide fordítom Ioan Drăgan barátom és kollégám [Szabó Zoltánról szóló] kis portréját a Cuvântul Nou 1975.július 23-i számából (Un mod şi un model de viată. Magyarul egy kicsi bajos, mondjuk: Életforma és életeszmény). Egy mestert külföldre küldenek, Olaszországba, szakképesítés végett, hogy megtanulja azoknak a berendezéseknek a felszerelését és működését, amelyek behozatalára ezután kerül majd sor. Visszaérkezik az idegen szakemberek társaságában, és megkezdik a felszerelést. De nem elégíti ki egyszerűen a végrehajtó szerepe. Mivel – a saját számításai szerint – jobb kihasználási paramétereket ér el, leszállítja a berendezések technológiai próbáinak idejét négy hónappal (!!!), megdöbbentve az illető szakterület „ászait”, akik természetesen négy hónappal hamarabb csomagoltak. Mi több: az olasz cég igényli a segítségét. A tanítványocska tehát együttműködik (ezt egy kis mosollyal mondja) volt oktatóival, akiket mintha kissé túlhaladt volna, de siet hazafelé. Túl sok mindent kellett itt elvégeznie. Itt beindított négy berendezést. Az ötödiket a sepsiszentgyörgyi Autóvillamossági Műszerek gyárába hozta, ahol úgy tervezi, itt is marad. Folytatta a kutatást; éjjel-nappal, sokszor reggel héttől éjjel kettőig. A gyárban hat hónap állt a rendelkezésére, hogy a berendezést üzembe helyezze. Egyetlen hónap (!!!) után a részleg teljesítette a kihasználási mutatókat, de persze, előbb megváltoztatta a terveket. Nehéz munka volt, mindent előre kellett látnia képzeletben, és ami a legfőbb: vállalnia kellett annak a felelősségét, hogy felborítja a tervet. Sikerült neki. Mi több: embereket sikerült nevelnie „17,18,20 éves gyermekekből”, közülük egyeseknek csak nyolc osztálya volt. (Nem javítom ki, amit róluk az imént arról írtam, amit róluk gondoltam, vagyis hogy mindannyian érettségiztek. Ez is Szabó Zoltánt dicséri. M.J.), igazi szakembereket nevelt, sikerült megtanítania őket a modern kémiára. Ehhez is munka kellett. Mi több: egy szakmai iskola egyszerű végzettjéből hosszú utat tett meg: Líceum, mesteriskola, jelenleg pedig diák a látogatás nélkülin. Kitűnő jegyekkel végezte el az első évet, abbahagyta a második évet, túlságosan sok dolga volt a gyárban, természetesen nem a „törvényes” nyolc óra alatt, hanem azokon, amiket jószántából töltött el, az öntudatának legmélyebb meggyőződésével, délutánokon és éjszaka.

Mi több: „nehézsúlyú” városokba szóló, kecsegtető ajánlatokat utasított el, nem ment például Brassóba, Temesvárra, Bukarestbe....

Mi több: a jövő évben jelentet meg egy szakkönyvet, amelyben egyetlen tanulmányt se használ fel, visszautasítván minden kompilációt: minden abszolút új lesz, minden a gyakorlat élő és meggyőző valóságából fakadt.

Mi több: gyártásba vett kilencvennyolc reagenst, és kiszélesítvén alkalmazási körüket, ezzel helyettesítette az importból behozottakat, s ezzel látványosan csökkent az önköltség, megtakarítottak valutát, miközben rendkívül jó minőséget értek el. Ez szinte kiszámíthatatlan haszon a gyárnak, a román iparnak, pláne, ha ezek alkalmazásának perspektíváját tartjuk szem előtt.

Ezt a mestert Szabó Zoltánnak hívják, és ő nem lehetett máshol, mint az áradások utáni helyreállítási harc élén. Réty, Maksa, Sepsiszentgyörgy. E helységekben Szabó mester „csoportja” bebizonyította szorgalmát, önfeláldozását, áldozatkészségét.

Mi több: Ő ezt életmódnak, életeszménynek nevezi.

Hát igen. Mit érez egy olyan riporter, aki meglehetősen jó véleménnyel van az orráról és a megfigyelőképességéről, és Szabó Zoltánból csak annyit vett észre, mint amennyit leírt. Az olvasó képet nyerhet ennek az embernek a szerénységéről, aki ugye ott mégis váltogatott néhány szót ezzel az újságíróval, és nem mondott neki az égvilágon semmit azon a pár szón kívül a fehér asztal mellett az olasz céggel kapcsolatban. De ott se mondta, hogy túlhaladta őket, csak, hogy hívták. Megígértem, hogy ez a könyv nem hazudik. Nekem igazén nem kerülne olyan lehetetlenül nagy fáradságomba, hogy szépen kivegyem a papírt az írógépből, és az előző öt Fekete-osztagos lappal együtt szépen eldobjam a papírkosárba, - van itt körülöttem vagy három – és menjek el szépen hozzá, és szépen egészítsem ki az előbbieket. Nem vagyok híresen szerény ember, azt szoktam mondani, legyenek szerények, akiknek van rá idejük, és Zoltán barátom eljárását enyhe hülyeségnek tekintem. De akárhogy is, ez nem menti az én piramidális riporteri kudarcomat. Ha ő tartja a száját, ki kellett volna nyitni. Ha vonakodik, rámenősebben. Megkörnyékezni, kiborítani, csinálni valamit, hogy magáról beszéljen. Ezt azért még megpróbáljuk. Hátha még lehet. Felkeresem ezzel a kis japánnal, a magnóval, és feltesszük neki a kellemetlen kérdéseket. Ha van még türelmük, lapozzanak egyet. A következő fejezet ezt a beszélgetést mutatja be. (Ha sikerül találkozzam vele, és nem éppen a japánoknál szerel egy á la Szabó felszerelést. Nem tudok róla '75 óta semmit.)

Matekovics János

1A Megyei Tükör szerkesztőségéről van szó.

2Tulajdonképpen guillotine, lemezvágó ollószerű gép a gyárban

[Ez a fejezet kéziratban maradt, sehol sem jelent meg]

Az uralkodó osztály tagja (5) Ötödik fejezet: Gelu nadrágja, avagy mivel tűnik ki az ember

Ötödik fejezet:  Gelu nadrágja, avagy mivel tűnik ki az ember

A kép illusztráció

            A Gelu [ejtsd: Dzselu] nadrágja ragyogó darab volt, kávébarna, rettenetesen széles mandzsettával; fey szinte repedt szét a fenekén, de lent bő volt, mint egy mosófazék. Az övtartó vászondarabok is szélesek voltak, mert az öv sem volt azért éppen cipőpertli szélességű, no, és mi éppen azt nézegettük, hogy olyan széles, hogy nyugodtan be lehet takarni vele azt a nyavalyás féllitereres rumosüveget.

            Gelu  életét hónapokig foglalkoztatta ez a nadrág, mert gondos előtanulmányokat végzett. Erre több okból is sort kellett keríteni. Nem utolsó sorban azért, mert azt a vacak pénzt is össze kellett gyűjteni. Akkor még a megemelés előtti, ha nem tévedek, úgy ezer-háromszáz lejes havi fixből, miből lejött az adó is, nem igen lehetett négy-ötszáz lejes szövetből minden  hónap utolsó vasárnapjára új cuccot varratni. Mert ugye ott volt az a finom lakás, leírását megkapod egy másik fejezetben, az öt ággyal, a veder vízzel, és nyáron, a mozgás biztosítása végett kicipelt kályhával, a földes, de újságpapírral nagy demokratikussággal lent, fent, körbe-körbe gondos aránnyal beborított falával, ahonnan Gelu a legfrissebb politikai értesüléseit szerezte,amíg nem kezdte olvasni nálam az újságokat. Ennek a lakásnak a csinosításához a későbbiek során magam is jelentősen hozzájárultam, hogy megengedtem egyre csábosabb hölgyek, harci repülőgépek, és filmszínészek nagy színes képeinek a kivágásához.

Nahát ez a kéjlak is belekerült koponyaként százötvenbe, behordani nőnemű lényeket még gondos sorban – tehát hogy egyszer te, egyszer én – a kirúgás veszélye mellett sem lehetett bevezetgetni, mert éber szemmel, és ami még rosszabb, éber álommal őrködött a jóhiszemű és jószívű, elkölcsökre felügyelő házi cerberus[1], aki szigorú utasításnak és a palotateremnek, és az értékes felszerelésnek az állapotára ügyelenedő napi ellenőrzéseket is bevezetett. Na, akkor reggelizni, uzsonnázni, ebédelni és vacsorázni is kellett azért, mert egyrészt a tizennyolcéves, egészséges jó markú munkásgyerek attól a híres jaurttól [joghurttól]nem fogja nagyon lelkesen cipelni a többmázsás tekercseket. Na, és akkor ott volt az egyetlen szórakozás, a kalandfilm, oda sem azért eresztik be az embert, mert ő olyan jópofa gyermek.

Na és a táncnál is be kell fizetni, és azért a belül dobogtó tizennyolcéves férfi öntudat érdekében vásárolt Snagovnak [román cigarettamárka] is ára van, és mivel meglehetősen jártas vagyok a rumok fajai, fokai, csomagolási módjai világában, azt sem adják ingyen, és ha ugyebár az ember bevonul, ugyancsak királyi közérzet érdekében a montázsról azzal az édes székely vagy román kislánnyal a bárba, mert már nagyon unja a sétát a hölgy, akkor ott sem limonádét rendel egy mér komoly, önálló keresettel bíró férfiú, hanem kávét, mert az olyan elegáns, és ráadásul hamar rá is szokik az ember, (édesanyám parasztleány volt, és nem kergették leánykorában őt sem az asztal körül, hogy nem itta meg azt a feketekávét, és a legjobb esetben én is tejes kávét fogyasztottam a háborús éveket követő gyermekéveimben, szóval most édesanyámnak is ez lett az egyetlen szenvedélye – nálam szokta meg), és utána legalább egy kis konyakot hígításnak, ahogy Rejtő Jenő  kolléga nevezte volna (emlékeznek a híres bemondására: kérek két deci bort három deci rummal hígítva), szóval az ilyesmi mind-mind tetemes pénzbe kerül. 

             És aztán ugyebár  egy tizennyolc éves munkásember, aki éppen most került ki az iskola és az internátus nyűgéből, és önálló ember számba veszik, ás maga keres, bevallom őszintén, tapasztalataim szerint nem Hegeltől bújta  A szellem fenomenológiáját, (én is akkor veszem elő, amikor aludni akarok, már vagy tíz esztendeje, és most már túl is haladtam a tizedik lapot), hanem például kicsípve, bömböltetett táskarádióval, vagy aminek még nagyobb tekintélye van mostanában, egy kazettafonnal grasszál[2] le-föl az ugyancsak grasszáló, és öreg fejjel egyre nehezebben érthető hévvel és kedvvel tárgyalják, ellesett nagyoskodó biztonsággal a világ nyilván legfontosabb dolgait, s aztán másnap jöjjön az a kedves munkanap, miközben az élménycsere mellett szervezi meg a következő délután és estefele rendkívüli izgalmú dolgait.

            Egy ilyen buliba nyilván az embernek a lehető legeredetibb szerelés kell, mert csak úgy érheti el az ember a hölgyek ámulatát, és a kollégák kissé irigykedő elismerését. Tehát, mint említettem, Gelu körültekintő tanulmányokat végzett a csodanadrág érdekében. Először is jól kinyitotta, hogy milyen van a korzó sztárjain. Aztán gondosan válogatva, többször megfelelő filmeket (őszintén bevallva, nemcsak a szocialista országban készülteket). Na mármost gondosan tanulmányozott hazai és külföldi folyóiratokat. Azt egy kicsit megtanácskoztuk közösen. Gelu rajzokat készített. Megszervezte a pénzgyűjtést olyasformán, hogy egy-egy százast nekem havonta kölcsönadott, hogy ne költse el, ez a szokása, mellékesen szólva, nagyon a kedvemre volt. Volt olyan film, amit többször is megnézett, mert abban egy ragyogó nadrágminta volt. Ezt nézte meg, és, -ha volt -bunyót. Másnap aztán lelkesen mesélte nekünk, hogy akkor aztán olyan horgot vagy balesetet akasztott be neki, hogy elpuhult, mint a tyúkhús a levesben, amikor ebéd közben többször felhívják, egy kis baráti tereferére a feleségemet. Pokolian értette a dolgokat, és nyilván mindent be is mutatott. Tudtommal viszont egyetlenegyszer sem használt fel egyet sem, békés természetű gyerek volt.

            Aztán meglett az anyag. Azt hetekig, pontosabban elszámolásig csodáltuk, amikor megvolt az kis dohány, hogy az ember a szabóhoz is elviheti.

Gelu hetekig érdeklődött már korábban, kit érjen az a felelősségteljes megtiszteltetés, hogy a remekművet elkészítse. Hosszas töprengés után kiderült, hogy a legszebb nadrágokat – Gelu megbízható információi szerint – egy szakiskolás tanuló varrja, olyan áron, hogy idősebb szabómesterek is belesápadnának az árba. De a rendtartás végett fel kellett jó előre, hetekkel azelőtt iratkozni, mert túlterhelt volt munkával, és az ilyen fontos termékeknél nem lehet csak úgy az ilyesmit elhülyéskedni. Amikor aztán a nadrág elkészült, Gelu előbb a gyárban járatta meg. Nem vagyok valami nagy ruhaszakértő, és általában csak azért szoktam néha valamivel jobban felöltözni, mert egy nagyon régi illemkódexben úgy olvastam, hogy úriember kerüli a feltűnést, és jól, feleségi, anyósi, és egyéb kemény ellenérzésekkel dacoló szakállamat is azért vágattam le, mert mindenki úgy bámult rám az utcán, mintha most érkeztem volna egy fegyenctelepről, ahol gutaütést kapott minden borbély. De olyan volt az a Gelu nadrágja, olyan jól szabott és jól elmunkált, hogy mindannyian elbámultuk. Az erre az alkalomra tartogatott magasnyakú pulóvert, és nagyon jól mutató, de készruhaként vásárolt kabátot felöltve, nyilván dög melegben is, tényleg olyan elegánsnak hatott, és olyan fess gyermek volt,  hogy a mindig fontos dolgokban a montázs mellett sétáló Gelut leánysóhajok simogatták, és a főtéren, a színház előtt sétálgató galerinek napokig egy hőse volt, Gelu, és főleg a nadrág, a remek szerelés mellett, amit Gelu viselt. Aztán nagyon sokszor jött be Gelu a csodanadrággal, és akármennyire is vigyázott rá, egy olajos műhelyben nem szoktak szűzi menyasszonyi ruhát és fátyolt tartalékolni. És aztán nem  volt hol kezet mosni, és az öltözőben kicsi olaj meg ilyesmi akadt a munkaruhák közelében, ezt el akarom mondani. Úgy, hogy előbb egy kicsi folt, aztán még egy, mértani haladványban, ellepte a hírneves ruhadarabot. Gelu vigasztalan volt. Aztán hamarosan, amikor már úgyis mindegy volt, befogta munkanadrágnak. A formáját nem vesztette el, és mert nálunk nem volt olyan szigorú  a ruha külcsínje, mint az amerikai nagykövet fogadóestjén a függetlenségi évforduló alkalmával, és mert mi azért inkább társunknak éreztük az olajt, nem készítette ki lelkünket a megolajosodott ünnepi lábravaló. Aztán Gelu szerelme az isteni nadrág iránt fokozatosan kimúlt. Most már az az új terv foglalkoztatta: a kazettafon. Erősen tetszett neki az én kis japán masinám. Interjúkat mondott bele, meg vicceket, és néha énekelt. De azt a másik szobában, mert soha az életben nem tanácsolta még neki, hogy népdal- avagy könnyűzene-énekesnek menjen, és ebben valami szerepe a hangjának is lehetett. Egyszer-kétszer, szorongó szívvel kölcsön is adtam neki. Semmi baja sem lett. Naponta legfeljebb négyszer-ötször kapacitált, hogy adjam el neki, és ő majd kifizeti havi kétszáz lejes részletekben.

- Gelu, eladnád valakinek, ha tied volna, a jó subleredet?[3]

- Hogy adhatnám el a legfontosabb műszeremet? Viccelődik, János úr? Itt nem mérhetek colstokkal[4], maga mondja, aki megtanított a gép kezelésére?

- Nézd, öregem, nekem ez a magnó szerszámom. Az írógép, a könyvek mellett a legfontosabb szerszámom. Egy magnetofonnal fél óra alatt felvehet egy interjút, ha jól beszél, esetleg annyi se kell. Ha körmölök, nem tudok úgy odafigyelni a lényegre, és nem tudom úgy visszaadni a saját szófordulatait, akkor egy kicsit minden szereplő úgy beszél,  - különben a híres szerénységemmel - én meglehetősen jónak tartom a stílusomat, de töredelmesen bevallom, hogy amikor egyik-másik székely parasztbácsika elkezd mesélni, a sárga irigység fog el, hogy milyen színesen, képgazdagon fogalmaz. Öregem, én annak a a visszaadásához  magnó nélkül hozzá se fogok, érted-e? Csináltam már, és székelykedtem, és mégis olyan halvány mása lett az öreg beszédjének, mintha a Cuvântul Nou-ba [Új szó, román nyelvű Kovászna megyei napilap, a diktatúra idején] vagy a Megyei Tükörben leközölték rossz papírra, fekete-fehérben – hogy neked is egy ismerősebb példát mondjak - Grigorescutól[5] a Parasztlányát.

- Megértettem, János úr.

Utána alig kérte az üzlet nyélbeütését naponta egyszer.

- Nem is azért mondom, megértettem. Csak olyan nagyon tetszik nekem. És annyira szeretnék egyet, hogy majd megbolondulok.

            A nyelvről is valamit. Ha ketten beszéltünk, mindig románul beszéltünk, úgy mindkettőnknek kényelmesebb, és valamivel érthetőbb volt az a közölt híres információ. A gyárban, ha a többiek is ott voltak, ha én automatikusan románra fordítottam, ő magyarul válaszolt. Mondta, hogy tanulni akar, másrészt pedig Áron bácsi a munkaidő végén már biztosan értené a negyedik szót. Lajcsi se olyan nagy nyelvtudós, de neki megy. Gyurinak, Péternek valamivel nehezebben. Hamarosan már mindent értett, amit mondtak neki, mert, mint több ízben is említettem, a hölgyek is segítettek neki. Aztán beszélni kezdett: A csapat a térdét csapkodta, úgy röhögött. Fájt neki.

– Mit gondoltok, ti olyan ennivalóan mondjátok a román szavakat?

– Geluban szép jóindulat van, hogy megtanulja az anyanyelvünket, és gondoljatok csak bele, ebben tiszteletét fejezi ki velünk szemben. Máskülönben szokott-e röhögni Gelu, ha Áron bácsi előteremti jó székelyes románsággal a legújabb csodamondatot. Nem, Áron bácsi, hanem kétségbeesetten próbálja megérteni, ami, tudjuk, nem mindig sikerül neki. Néha el-elmosolyodik, de hát emberek vagyunk. Ha valaki röhög itt ilyenkor, az inkább én vagyok  – Ne vedd rossz néven, tőlünk Gelu, csak magyarul mást jelent, amit te mondtál. Egy disznóságot. Önkéntelenül robbant ki belőlünk ez a hülye röhögés. Lehet, hogy néha majd gúnyolódni fognak veled, gazemberekkel, és érzéketlen emberekkel minden népet megáldott az a jóságos Úristen. De a rendes emberek tudni fogják, hogy ez tisztelet irányukban, és ők segíteni fognak, és hálásak lesznek neked. És tudd meg, hogy nem árt több nyelvet tudni. Ide figyelj, az angol világnyelv, az amerikai technológia feljövetelével, és az amerikai életforma, életstílus háború utáni elterjedése, na meg a te néhány kedvenc filmed és tévéműsorod is belejátszott, az egész világ népei egy csomó angol kifejezést vettek át. Gondolom, nem próbáltam még, de itt hirtelenében fel tudnék sorolni vagy ötvenet. Na most én találkoztam egy angol ommal [emberrel] és a nejével. Elegánsnak voltak, kedvesek. Angolul szóltak hozzám, és angolul talán úgy tanulnék meg, ha bezárnának egy cellába, és addig nem engednének el. Nincs hozzá nyelvérzékem, nagyon idegesít, hogy majd mindent másként olvasnak ki, pedig nagyon tudni angolul. Tehát a pasasomnak franciául felelek. Néz rám hülyén. Nem tudnak. Aztán sorra kipróbáltuk az oroszt, a románt, a magyart. Még a latint is. Aztán az én világrengető angol nyelvtudásommal, amelybe több testrészem is élénken bekapcsolódott, meghallottam tőlük, hogy ők csak az angolt beszélik. Mert azzal mindenhova el lehet menni. No, mondom, nézze, ezek román lapok. Ezek magyarok. Ezek itt franciák. Gondolom, a Le Monde- t, a Le Figaro-t, a l'Humanité-t ismeri. Ez három nappal ezelőtt még Párizsban volt. Ezek itt oroszok. Tudják, mi mindent lehet tanulni, vagy milyen élvezet nekem például elgyönyörködni a román nyelv képszerűségében, a francia találékonyságában, s mindezt összeveti a sajátommal? Pokoli öröm például egy jó idegen nyelvű szöveget lefordítani a magaméra.... Sajnálom magukat. Meg kell mondanom, hogy keményen restelkedtek. Úgy, hogy ne törődj te a mosolyokkal, nyomjad a szöveget, mert itt beszélni kell. Én rendszeresen olvasok franciául, de amikor egy eredeti franciával összekerülök, akkor szarom össze magam, csak hebegek, hogy meg tudom-e magamat értetni, mert beszélgetni franciául egyáltalán nem beszélgetek.

            Többet nem volt aztán ezzel baj, és Gelu szépen haladt, persze a hangsúly az hangsúly marad, de Áron bácsival kitűnően értekeztek már, az öreg is derekasan igyekezett.

            Gelu aztán egy csodálatos télikabátot látott az egyik barátján. És belebetegedett félig, hogy az üzletből elkapkodták, mire ő valahogy összeszedte a szükséges összeget. A szeme könnyes lett bele.

– Figyelj ide, Gelu – ezt már sokszor meg akartam mondani neked. Én megértem, hogy szereted a szép holmit, igazad van, fiatal is vagy, a lányoknál is nagyobb a sikered, mondom, megértelek. A kitűnés, a hír, a dicsőség utáni ősi emberi vágy is természetes. De a külsőséggel való dicsőség és feltűnés a legkevésbé rokonszenves, és a legkönnyebben elérhető, és valahol egy kicsit hamis is. Tudod, jó dolog egy autó, de az a pincérlegény, aki könnyen keresett, kialázkodott, kisvindlizett pénzéből hatalmas személyautó száguldozik, és úgy néz ki ránk, az egyszerű gyalogosokra, mint alantas, és az ő fenséges száguldozását szüntelenül kellemetlenségekkel fékező balfékekre, nos az a pasas feltűnt, de értelmesebb ember, aki ismeri, az esetleg – gondolatban – utána köp. Nem azt mondom neked, hogy a pincér szakma egy megvetni való szakma. Lehet azt is becsületesen csinálni. Egyik-másik pincér olyan otthonossá, kellemesebbé teszi a körülötted tanúsított figyelmességével a légkört, hogy amikor kijössz, másmilyen ember lettél. Nem úgy értem, hogy Kozák Palival, meg velem olykor, meg mondjuk Áron bácsival esik meg olykor. Tűnj ki a kitűnő munkáddal, a szakértelmeddel. Legyen olyan ambíciód, hogy nálad nélkül ne szedjenek szét egy gépet, és ha valamit egy másik üzemben módosítani kell, akkor téged hívnak el, mert szakmai körökben már tudják, hogy van ott a Jajában[6] egy moldvai srác, aki nem ismer lehetetlent. Olvass szakkönyveket, újíts. Mondtam neked, miért nem felvételizel az estibe? A feleségem is megígérte, hogy a matematikát átveszi veled. Történelemből, politikából foglalkozom én veled. Ahelyett, hogy állandóan korzózol, inkább tanulhatnál egy csöppet. Mondtam, a könyveket is megkapod, mindent, ami kell. Még egy jó szót is szólunk az érdekedben. Szerintem a fejeddel mérnök is lehetsz. Tanulj meg például angolul. Akkor kitűnsz, tényleg, és az igazi feltűnés lesz és becsületes. És az ilyen kitűnés anyagilag is jobban kijön. Mert a te havi 1300-al úgysem tud lépést tartani azzal a bárlegénnyel, aki vidámabb napokon egyetlen nap alatt annyit keres. És az okosabb csajok is akkor felfedezik azt a nagyszerű embert, akihez érdemes odakötni ezt a szaros életet, mert rád építeni kell. Ne irigyeld te azokat a lepkéket, akik rajzanak az öntelt, autós pasas mellett, csak azért, mert autója van. Lehet, hogy trippert adnak neki. És kívánom, hogy olyan felesége legyen neki, amilyent megérdemel.

– Ma filozofikusabb hangulatban voltam, ne szidjatok. De nem mondtam hülyeségeket. Amit Gelunak mondtam, azt nektek sem ártott meghallgatni, és jó lenne úgy megrágni, öregfiúk. Persze, most nem fogom minden reggel hattól-fél hétig, akkor, ama kellemes buszozások nyomában egy kissé harapósabbak vagyunk, rágni a fejét azzal a remek mérnöknek, hogy kezdje meg a sürgős előkészületeket, mert elektrotechnikai szakembernek kell kitanulnia, és meg ne lássam egy nap itt a gép körül, ha nincs a kezében a Secolul 20 vagy a Korunk[7] Áron bácsi kevés iskolát járt, amikor ú volt fiatal, el kell árulnom nektek, az ilyesmi valamivel még nehezebb volt. Áron bácsi mással érdemelte ki a tiszteletünket. A becsületességével, az egyéniségének megnyerő, szívélyes voltával, tisztaságával, és azzal az alázatos szerénységével, amit tőle a legkitartóbban irigyelek, mert bennem nincs meg, és aminek következtében bizonyos fokig erőszakos természetemmel, néha a legjobb szándékaim ellenére, megbántom az embereket.

Gyertek, taszigáljunk még az Ivánuskába[8] valamit, vágjuk fel ezt a kis csomó másfelest. Éppen eleget pihentünk mára, és Plugor már erősen figyelget, biztosan kell neki ez a vacak, csak nem akar szólni, mert annyit cipeltünk mi, az én falumban az egyetlen pár bivaly, nálunk az alföldön ökör se igen volt, csak lovak. Azt a fél falu leste, hogy ha megunták a melót, nyomultak be a vályogosba, a nagy vízbe, kocsival egyetemben.

És az istenért nem volt szabad rájuk ütni, mert megharagudtak. Judik Gyuri bácsi[9] egy kicsit káromkodott, de aztán hamar megtanulta, hogy jobb őket csalogatni. Mert máskülönben iszonyúan sokat húztak, és olyan barázdát szántottak, hogy megnézhetted az abba vetett búzát azután. Persze, azért is, mennyire gazos, mert hát, hogy őszinték legyünk, egy kicsit kényelmes volt a család. Na Péter, Gelu, beállítani a gépet. A rajz itt van már rég. Aztán ellenőrzöm, mert, megbízom bennetek, és merlek ellenőrizni. Nyomás!

Matekovics János

[Ez a fejezet kéziratban maradt, sehol sem jelent meg]

---

[1]         Az alvilág kapujának őre Cerberus (más néven Hádész kutyája, görögösen Kerberosz). egy többfejű (a későbbi művészetben állandóan háromfejű) kutya, mely Typhaontól és Echidnától származott. "Ugatása érczhangú, egész valója rettenetes, farka és sörénye kigyókból áll."

[2]     Hetykén, kihívóan vagy gyanús módon járkál.

[3]     Tolómérő vagy tolómérce

[4]     Többnyire fából készült mérővessző, egyik oldalán centiméter-, másik oldalán colbeosztással

[5]     Lucian Grigorescu (e. Lucsián Grigoreszku) (1894-1965) román posztimpersszionista festő

[6]     Betűszó, helyesen IAIAME autóalkatrészeket és motorokat gyártó vállalat Sepsiszentgyörgyön

[7]     Irodalmi folyóiratok.

[8]     Gyári gép, olló

[9]     Judik Gyuri bácsi apám szülőfalujában, Simonyifalván  volt a szembe-szomszéd.