Apám dolgozóajtaján a belépőt egy nagy felkiáltójel mellett az alábbiakhoz hasonló képek fogadták:
Jelentése: Ide csak barátok jöhetnek
Majd:
Jelentése: Nők csak virággal jöhetnek be
Majd:
Jelentése: Vannak nehéz napjaim
Egyszer ki lettem rúgva a szobájából.
Történt úgy a nyolcvanas évek közepén, hogy meg kellett tanuljam az alábbihoz hasonló verset. Anyám beküldött apámhoz, hogy tanuljam vele meg.
Köszönet
Nicolae Ceauşescu elvtársnak,
És Elena Ceauşescu elvtárnőnek,
Köszönjük, teljes gyermeki szívünk
Minden dobbanásával,
Hogy az életünk mily szép.
Ma, mint a haza fájának rügyei,
Holnap, mint acélos kezű kommunistái,
Romániát felemeljük,
A kommunizmus felé,
A magasztos célhoz.
(Szabad fordításom egy korabeli versből)
Hát nem írom le ide, hogy mit mondott: nyomdafestéket nem tűrő hangon szidta a "vadbarom susztert" és közölte, ne tanuljam meg ezt a förmedvényt, inkább bukjam meg ebből.
Megfogadtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése