Szégyen 2

Az alábbi elbeszélést apám , bár a '70-es években írta, fontosnak tartotta kiadni 2005-ben, 

egy kis kötetben, "Fiatal kedvesem"  és "Mentünk az utcán és vittük a gyereket" című írásokkal együtt.

A "Szégyen I" kéziratban maradt ránk

A szerző életében  utolsó  megjelent kötete

SZÉGYEN 2.

       Kétezer  éves vagyok, Kati, mondtam már neked, és az pokolian nagy idő. Még akkor is nagy, ha nem én találtam ki ezt a kétezer évet, olvastam valahol. És ne hidd, hogy ez a kétezer év bölcsesség, frászt, ahogy öregszel, úgy gyarapodik a szégyened. Tudod, mennyi szégyene van egy öregembernek? Tudod, Kati, a szégyen az egy nagyon komoly dolog, gondolkoztál már ezen? Nem szeretnék marhaságokat mondani, de sokszor hiszem azt, persze hazabeszélek, hogy akinek nincsen szégyene, az az állatok közül is a legrosszabb fajtából való.

        Nekem nagyon sok szégyenem van, Kati, és az a furcsa az egészben, hogy a szégyeneket nem lehet kioltani. Én úgy érzem, hogy minden pillanatban átélem minden szégyenemet, ezért a kétezer év, és ezért vannak az én botrányos kiborulásaim, pedig ostobaság, a rummal nem lehet kimosni a szégyeneimet, a szégyeneket csak gyarapítani lehet.

        Nem tudom, meséltem-e már neked azt a részeget a garázs előtt. Egy idősebb pancser volt vele, az mosta kegyetlenül, fogalmam sincs, miről lehetett szó, de azt már örökre hordom, ahogy mardosta magát a fickó, igazad van, büdös disznó vagyok, egy rohadék, és aztán felköpdösött a levegőbe, majd alászaladt, hogy kifogja, sikerült neki általában, az arcára hullt. Akkor láttam, egyetlen egyszer, hogyan tudja leköpni magát az ember, szóval úgy értettem, hogy valójában is, mert másként, gondolatban, istenem, hányszor leköpjük magunkat, de csak ekkor láttam, hogy ezt meg is lehet a gyakorlatban valósítani. Nem untatlak? Na jó, nem alszol, de a végén felteszem, úgy tudd meg,  a szokásos keresztkérdéseket.

       Nem tudok szabadulni attól az őrült ötletemtől, hogy keresztül-kasul meg kell ismerjél engem. Biztosan nagy marhaság, hogy a szégyeneimről beszélek neked. De mondom, hogy én is úgy indulok ebbe az egész buliba, hogy te másmilyen vagy. Frászt, bizonyára te is éppen olyan vagy, mint minden más lány., de a szerelemben az ilyesmi nem megy, a szeretett nő másmilyen kell legyen szemünkben, különben hogy szerethetnénk? Tehát ezek szerint te nem vagy olyan, mint a többi hölgyemény, akinek, ha a kezébe adja magát az ember, nem tudja, mit kezdjen vele. Téged nem fog kiábrándítani, ha gyengének látsz, vagy aljasnak, mondom, más vagy, mint a többiek. Milyen állat azért az ember.

        Nem tudok beszélni róluk, Kati, itt vannak végig velünk, nem lehet, hogy ne ismerd meg a szégyeneim. Elhoztam hozzád is ezt az egész szégyen-örökséget, csak azért, hogy tudjál róluk, úgysem lesznek a tieid.

         Nem kezdem a gyermekkorom szégyeneivel, minek, badarság lenne, mondtam már az imént, hogy bárhonnan indulhatok, minden pillanatban érzem az összes szégyeneimet, nem túlzok, tényleg ez a helyzet. Akkor is itt nyüzsögnek seregestül, ha nem idézem fel a részleteket, ha más nem, egy kis remegő nyugtalanság legalább bennem marad, még hulla részegen is, pedig tudod, olyankor mindent levetkezek.

        Most egyetlen szégyenemet teszem csak eléd. Dehogyis kell válogatnom, ne félj, jól működik a gépezet, bármelyik nyomban előkerül.

        Lassan tíz esztendeje lesz annak, hogy bolondulásig kerestem egy témát. Persze, saját magamból indultam ki akkor is, és abban az időben ha két fiatal szerette egymást, akkor minden riportomban végig kézenfogva nézték a kirakatokat, mint én a feleségemmel még akkoriban. Nem tudom, emlékszel-e a nevére, dolgozott nálunk abban az időben egy G. Lajos nevezetű rohadt alak, ő volt a főnököm. Hiú és ostoba volt, ráadásul még tehetségtelen is, ilyen ragyogó adottságok mellett ritkán van az embernek humora. Imádott engem, elképzelheted. Mindenki a saját eszközeivel és lehetőségeivel harcolt, én humorral, szellemességgel és írással, ő pedig hatalmi intézkedésekkel a rám becélzott ragyogó memóriájával. Millióféleképpen visszapuszilt, gondolhatod, és mivel volt ott akkor még néhány hasonszőrű patináns zseni, minden héten rólam gyűléseztünk. Nem tisztelem az idős elvtársakat, önhitt vagyok, stb.stb., nem lényeges. Persze ez a heti szertartás sürgősen az idegeimre ment, főleg azért, mert szeretett kollégáimnak sok mindenben igazuk volt. Például a piában is, de ezt most hagyjuk. Aztán az sem volt nagyon a kedvemre, hogy olyanok élnek a gyengeségeimből, akik nem képesek leírni egy becsületes mondatot, s mint ilyenek, nyilván a feddhetetlen pontosság és elvhűség  modelljéé volt mindem mozdulatuk, imponáló összhangban a pillanatnyi kampány jelszavaival. Szóval előírásosan megjavultam, mindent, amit akarsz, egy időre a  pia is elmaradt, és akkor ért ez az állati nagy meglepetés, hogy nem szólaltak meg a harsonák, és nem kezdtek ünnepelni, mint a közösség erejével jó útra térített ifjú kádert, minden folytatódott úgy, mint azelőtt. Továbbra is rólam gyűléseztünk, a régi szöveg mellett be voltam már skatulyázva, az a helyzet. Roppant zokon vettem ezt, de a saját bőrömön jöttem rá, hogy vannak még ilyen megjavult mukik, akiken a kutya sem veszi észre a változást. A negatív példák. Nahát, elkezdtem keresni az emberemet, de a dolog természetéből adódik, hogy nem könnyen találsz ilyen témát a néhány órás kiszállás alatt, ahhoz alaposabban meg kellene ismerni a körülményeket. Végre, vagy tizedszeri próbálkozásra  X-ben megismerkedtem egy lánnyal, akinek az volt a híre, hogy valamikor boldog-boldogtalannal lefeküdt, de most már apácaéletet él, és mégis mindenki rosszfélének tartja. Nem lelkesedtem túlságosan ezért a sztoriért, annyi cinizmus már akkor is volt bennem azért, hogy megjegyezzem erényei lelkes ecsetelőinek, hogy most már biztos ügyesebben csinálja, nem múlt el fölötte nyomtalanul a kor. Tudod, nem sokkal azelőtt megégettem már a szám egy ilyen apácaéletes fejleménnyel. Szenvedélyes cikkben védelmeztem meg egy bizonyos Magdát a disznó férfiak és irigy kolléganői szájától, s akkor kaptunk vagy tíz levelet az állítólagosan tisztességes nő velem is lefeküdt, meg velem is, meg amazzal is, hogy az aktus után ezt meg ezt csinálja, de mindenképpen rágyújt, satöbbi, de ezt a szerkesztő úr bizonyára sokkal jobban tudja nálunknál, mert magának is rá kellett jönnie valahonnan, hogy miért olyan nagyon tisztességes nő a Magdus. Az ügyet persze kivizsgálták, mindenki rajtam röhögött, mert nyilván, hogy átvertek, de most ezt hagyjuk.

       Az apácaéletes riport új hősnője fekete volt, rövid fiús frizurát viselt, ízlésesen és abszolúte divatosan öltözködött, és olyan izgatóan nőies volt, hogy mindenre gondoltam, csak apácaéletre nem, az ilyen szexes árut a heves és ismételt roham előbb-utóbb elfogyasztja. Hamarosan kiderült, hogy jó irányban tapogatózom, persze, csak képletesen, mert mikor az angyal megtudta a kissé meglepő információt, hogy újságíró vagyok, és az elkölcseit vettem célba, rögtön észrevette, hogy milyen férfias vagyok, és mert ilyenkor alaposan el kell beszélgetni, ugyebár, van neki egy otthonos kis szobája, néhány zseniális lemeze, egy kis konyak és kávé is kerül, jobb lenne hazamenni, itt a cukrászdában mindenki bennünket bámul. Szóval félreérthetetlenül és nem is ellenszenvesen, felkínálkozott. Dehát én még abban az időben nagyon szerettem a feleségemet, és különben is nagyon komolyan vettem az újságírói etikát, tehát tapintatosan, de nagyon határozottan elutasítottam, ami láthatóan nagyon megdöbbentette, mondom, pokolian jó nő volt. És nyomtam a szöveget tovább a cukrászdában. Tudod, milyen barom egy férfi, amikor egy jó nő hallgatja áhítatosan, olyan lelkes lesz a dumája, mint egy brigádinduló. Mondom, a lány állatian kiborult attól, hogy nem kellett nekem, mo meg ne szerénykedjünk, betalált a szövegem is, hamarosan vallott, mint a vízfolyás, hogy őt még soha sem utasította vissza férfi, akár boldog vőlegény legyen az illető, akár lelkes családapa. De persze, én másmilyen vagyok. Te tudod, Kati. Olyan lett a mellkasom, mint egy luftballon, én voltam, kérlek, az Elkölcs, a Becsület satöbbi megtestesült embere, aki éppen kegyet osztogat. Képzeld, egy olyan romantikus végkifejlettel váltunk el, hogy én nem írom meg most azt a cikket, ami, megértem, az öregek meg a szülőfaluja miatt meglehetősen kellemetlen lenne, és adok neki egy év határidőt. Egy év múlva visszajövök. És akkor már nem kegyelmezek.Addig nyugodtan változtathat az életén, mert a férfiak, ha le is feküsznek vele, higgye el, megvetik, satöbbi, amit ilyenkor szoktuk mondani. Úgy egy félév múlva, amikor már el is felejtkeztem az ügyről, hát az egyik arra tévedt kolléga levelet hoz a nőtől, képzeld el, hogy kedves elvtárs, köszönöm magának, és ilyen meg olyan hálás vagyok. Ráadásul a kollégám elmeséli, hogy a hölgyemény kivágja a cikkeimet, idéz belőlük, mint a bibliából, és állandóan rólam mesél. Röhögni fogsz, de a lány tényleg megváltozott, mint egy rossz riportban, felvették a pártba, csoportfelelős lett, meg ilyesmi. Ecseteljem, milyn büszke voltam, és hányszor dicsekedtem el az üggyel ? Hagyjuk.

     Nahát azzal a lánnyal találkoztam én még egyszer. Utaztam a városuk felé, és ahogy nyomakodok végig a folyosón, az egyik fülkéből kirohan, szorongatja a kezemet, ujjong, hogy milyen boldog, hogy milyen rendes a vőlegénye, hogy a gyűrű, hogy okvetlenül satöbbi.

Olyan részeg voltam, hogy alig álltam a lábamon, s alig tudtam motyogni valamit. És tudod, milyen vagyok részegen, ha látok egy nőt, levadulok, nahát, öregem, én nekiestem annak a lánynak, tapenyoltam, csókolgattam a nyakát, a mellét markolásztam, ő meg ordított, érted, bömbölt, hogy a francba menyjek, a büdös francba, a fene tudja, már hogy is mondjam, aztán elrohant. Azóta nem találkoztam vele. A városában nem jártam. Ennyi. Alszol? Nem, csak álmos vagy. Aludjunk akkor. Legközelebb, ha jövök, felszerelek neked ide egy lámpát. Most olvasnék néhány oldalt.

(1970 körül)