Matekovics János:
Fiatal
kedvesem
Lásd,
mindig magamról írok, vagy valós körülményekről, megtörtént
esetekről, sajnos, azt hiszem, nem tudok már hinni az irodalomban,
csak a dokumentumban, a riportban, de ott is inkább csak a
tényekben, a becsületesen vállalt és elmondott tényekben hiszek,
a párbeszédet már a riportban sem szeretem, mert az nekem gyanús,
azt nem egészen úgy mondták, azt már hozzáidomították az
elbeszélő stílusához.
Én mindig az életemet
írom, mert az élet mindig elhozza nekem annak az átkozott
lehetőségét, hogy dönthetek sorsom felől.
Lásd mások egész életet tudnak leélni anélkül, hogy legalább
egyetlen egyszer dönteniük kellene a lényegről, mindig minden
magától, lusta szürkén kialakul, sodródnak kicsi
csirke-bajok agytompító, puha terhével, de hát ha nekem nem ez
jutott.
Leírtam az este egy éjszakámat,
egy fiatal író egyetlen rettenetes éjszakáját, aki ezen az
egyetlen éjszakán rádöbben arra, hogy illúziók színes
ködfüggönye alatt élt, a
feleségével, a munkájával a tehetségével kapcsolatosan, és
szokásos módon újra a régi válaszút elé kerül: vagy elismeri
a totális, érted, nincs
mese, a totális vereséget, és akkor kis cinikus mosolyok
közepette, kellő számú, napi rumok mellett mindent tovább
lehet játszani, belül lehajtott fejjel és lehajtott önérzettel,
vagy pedig mindennel szakít, amit eddig az életének gondolt, és
abszolúte mindent újrakezd, a járástól a legelemibb
gondolatokig…
Hát persze, hogy az újrakezdést
választja, mit tehetne mást,
még mindig az újrakezdés a legkézenfekvőbb kiút, ez az újabb
illúzió…
Fantasztikus
hideg van körülötte, az űr jéggé fagyva csavarodott köré, és
ő az újrakezdés dühével és egyelőre őszinte hitével
olvasztgatja, mint mindenki évezredek óta hiszi ez az önhülyítő
emberiség, hogy lehet mindent újra kezdeni… Tulajdonképpen
minden reggelünk újrakezdés, és nem kell idegtépő várakozás,
minden estére megérkezik a kudarc, hazudik magának az ember, aki
nem a kudarc keserű szájízével húzza magára a takarót,
minden lefekvés menekülés, a takaróval az életet zárjuk el
magunktól, kirekesztjük magunkat a kudarcainkból, ezt az egyetlen
sanszot megadja nekünk az élet, mert ennyire talán még ez a
tökhülye élet is rájött, hogy nem lehet elviselni őt, ha
legalább néhány óra nyugalmat nem ad, néhány óra
nyugodalmat legalább.
És
elhozza az élet nekünk a nőt. El kell neked mondjam a hosszúhajú
lányt, hihetetlen, hogy belém tudott költözni ez a lány, hetek
óta csimpaszkodnak belé az összes másra szánt gondolataim, már
röhögnek rajtam, mert félóránként nyitogatom, csukogatom a
levélszekrényt, hogy jött-e tőle levél, persze, hogy nem jött,
de minden nap reménykedek, reggel, amikor felkelek is reménykedem,
amikor kibontom a vaskos újságcsomót, akkor is csak reménykedem,
röhej, a legklasszikusabb tünetek, öregem, ez a történet olyan
giccses, hogy nem lehet igaz, olyannyira bután muris, hogy az már
nekem gyanús, ha ezt a nő hidegvérűen csinálta végig, akkor
rettegni kell ettől a nőtől, mint a tűztől, zseniálisan
csinálta meg, öregem,
hátborzongatóan zseniálisan, ha az egész csak a szokásos, de
kiválóan
sikerült kis női produkció volt, akkor én nem merek többé hinni
egy nőnek, de persze, marhaság ez is, hát már most se hiszek, de
ha ennyit meg lehet csinálni, akkor már
mindent lehet… Kézzel-lábbal tiltakozom az undok ráció ellen,
hogy nem volt más az egész, csak az a kicsike, de bolond férfi
fejünkkel mindig beszedett női produkció, és még
sincs erőm, hogy
lemondjak erről a sírnivaló emlékről, öregem, és ahhoz sincs
erőm, hogy ne higgyem
el…Pokolian keserű ez én gyönyörű emlékezésem, fiú, és
páne az is sajog, hogy én már csak úgy tudok hinni, hogy gondosan
előkészítem magam a csalódasra, már előre a legnagyobb dolgom a
kievickélés, mondd, mi az az öregedés, ha nem az amikor az
emberben már csak vonakodva, kelletlenül ujjong a lélek, és a
félszeme egész végig arra sandít, nyitva-e még a hátsókapu…
Az
isten verné meg, hogy miért vesztettem el a hátsókapura nem nem
sandító lelkesedés gyönyörű lehetőségét, pokolian
megöregedtem, és nem is gondoltam, hogy minden ennyire
elízetlenül, megkeseredik…Olyan jó öreges szemmel néztem ezt a
kislányt, bár tagadhatatlanul nem esett rosszul, hogy jön velem,
az utat sem kérdi, az elhízott kopaszodó pasas karjába
kapaszkodva, de bennem mégsem
olyan reakció mozgott, hogy na én most milyen nagyszerű férfi
vagyok, mert íme, viszek magammal egy ilyen ragyogó nőt, ezt
borzasztóan komikusan komikusnak éreztem volna, nem, inkább csak
néztem, és öntözgettem rá, öreg, harmincesztendős kételyeim,
lankadt cinizmusom
sikamlós patakjait, ijedjen meg, rettenjen vissza, hiszen mi a
francot nyújthatok én neki, ha csak egyszer is ránézett volna egy
sudár, hozzáillő srácra, azt hiszem, otthagytam volna, akinek
csak kell, semmi kedvem sem volt, és nem is lett
volna semmi kedvem, hogy harcoljak érte, ez kérem, átjáróház,
az én szerelmem, szabadon ki- és besétálhatnak a nők, vagy
lehet, hogy csak ezt szeretném, de én úgy éreztem akkor, hogy
simán adom oda, vigyétek, úgyis röhejes ez az egész buli, nekem
csak egy nem kért,
fölösleges és nem várt ajándék az egész…Amikor bementünk
egy vendéglőbe, és táncolni akart, milyen nehezen mozdultam meg,
mint akire most minjárt rázúdul a nagy leleplezés, hogy na, öreg,
dumáltál eddig, amit dumáltál, de a cammogásod, az már külön
szám, valami ilyesmire vártam, és ehhez pászítgattam jóelőre
már a reakcióimat, de nem röhögött szembe, mosolygott rám, és
meg kell enni a disznót, olyan édesen mozgott, minden porcikája
mozgott a piszkosnak, és én is billegtem, előrehegyezett kételyek
nélkül, és amikor látta már, hogy savanyodik a képem, akkor úgy
tudta mondani, hogy üljünk a helyünkre, hogy ne bántson meg,
nagyon kell félni ettől a nőtől, ha mindent megrendezett… De
most is összevissza fecsegek, el kell mondjam az egészet neked, ki
kell beszélnem
magamból ezt az én őrült szerelmemet, mert magamnak is tisztán
kell látnom, ha már ennyire össze-vissza
karmolta az életemet, látom, banális marhaság minden, de együtt,
öregem, az egész befonásom aprólékos összeállása a
félelmetes, mert az egész
végig, amíg szőtte-szövögette a hálóját, azt az érzést
keltette bennem, hogy én vagyok rá olyan hatással, amitől
lehetetlen szabadulni,, s nem primitíven, te, egy-két trükköcskét
végigjátszottam én már azért, öregem, becsületemre, ez a nő
a szemem előtt tudott kinyílni, érted, a szemem előtt vált
asszonnyá, a szemem előtt vált azzá, a testétől irtózó, de
testére mégis hiú lányból, egy pillanatig sem akarta az
ártatlant játszani nekem, mert van nekem ellenszerem az ilyen
játékra, és akkor rögtön palira veszem,,
látszott, te, hogy szabadelvű, sőt, romlott is egy kicsit, de
értsd meg, olyan asszonnyá, aki szeretni tudja, érezni tudja a
férfit, aki a társává lett, és azután úgy tudott ennek örülni,
mint egy gyerek, ha én kellett volna megrendezzem ezt az egészet,
esküszöm, hogy nem tudtam volna jobban, öregem, nekem egyetlen nó,
érted egyetlen nő sem maradt más az életemben, borzalmas, öregem,
ilyen koncentrált és sikeres rohammal nem vették még be ezt az
annyiszor kapitulált várat, mely pedig olyan korán rángatja
elő a fehér lobogót, nehogy véletlenül az ellenségnek eszébe
jusson, hogy esetleg elhalaszthatná, vagy el is hagyhatná a
támadást…
De mondjam már el neked az egészet,
látod, teljesen megszédültem, végeláthatatlanul fecsegek…
…. - Persze, ezt egy szuszra verted a gépbe, mi?
- Persze.
- És aztán kifogyott a szuflád.
- Kifogyott.
- Színdarab lett volna, az egyik monológ?
- Semmit sem értettél.
- És azután?
- Ahogy szoktam.
- Őt is eleresztetted?
- Látod őt valahol a közelemben?
- Öt éve volt, tíz?
- Nem mindegy?
- Pokolian szeretted azt a nőt, mi?
- Egészen beesteledett.
- Tudsz róla valamit?
- Egyszer találkoztunk még, meghízott és levágatta a haját. Később pedig egy vásárhelyi barátom mesélte, hogy felvitte a lakására, és már le voltak vetkőzve, amikor szóba kerültem én. Akkor bőgve felkapkodta a ruháit és elrohant. Akarsz még valamit?
1970-es évek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése