Az egykori Ifjúmunkásban közölt sok-sok Matekovics írás között tallózva azoknál időzök el, amelyekbe az akkor fiatal újságírónak, a körülmények ellenére és azoknak megfelelően sikerült elmondania legszemélyesebb gondolatait is az emberi élet céljáról, értelméről. Az 1965 nyarán megjelentetett nyílt levelében Matula Gy. Oszkár nagyváradi sajtólevelezőhöz nem kevesebbet tűz maga elé, mint felébreszteni a címzett lelkiismeretét az írás felelőssége iránt. Leszámítva a kor megszokott, természetes zsargonját, az őszintén kitárulkozó cikkben Matekovics mintegy a saját ars poeticáját is megfogalmazza. A cikk hatására M. Gy. O. szeptemberben újra cikkel jelentkezik az Ifjúmunkásnál, majd októberben újabb jegyzete jelenik meg... (Cseke Gábor)
Miért halgatott el, Matula elvtárs?
1965. június 3, Ifjúmunkás
Matula Gy. Oszkár hosszú évekig rendületlen szorgalommal publikált a helyi újságban, a nagyváradi Fáklyában, az Előrében és a mi lapunkban. Arra már biztosan csak a beavatottak emlékeznek, miszerint írásait úgy szignálták, hogy Matula Gy. Oszkár esztergályos vagy pedig, ritkábban, Matula Gy. Oszkár levelező. Ez különben nem is lényeges. Az olvasónak nem a cikkíró foglalkozása vagy pedig a szerkesztőséghez való viszonya (munkatárs, tudósító, levelező stb.) a fontos, hanem maga az írás. De ez a szignó Matula elvtársnak nagyon-nagyon fontos volt. Mindennél fontosabb.
És most térjünk a tárgyra. A közvetlenebb hang — a vita — kedvéért, egyenesen Matula elvtárshoz intézem soraimat. Kezdjem mindjárt azzal, hogyha csak az ön ügye lenne, Matula elvtárs, valószínűleg nem is írom meg ezt a cikket. De itt többről van szó. Valami olyasmiről, amit a jelek szerint különböző módon, és nem egészen azonosítható célokból ugyan, de mindketten hivatásunknak tartunk. Lehetőleg jól akarunk írni, hogy olvassanak, úgy, hogy keressék nevünket a lapban.
A kommunista tollforgató ember (legyen világhírű vagy közepes író, szerkesztő vagy az első levéllel bíbelődő vasesztergályos, akárki legyen), javítani, segíteni, leleplezni, nevelni akar — mondanivalója van. Ezért ír. Az írástudó embernek, szeretnie kell az embereket. Hiszen róluk, nekik és értük ír. (Mert ha nem róluk, nekik és értük ír, akkor miért ír ?)
Jártam a nagyváradi Crişana textilgyárban, beszéltem az ön munkatársaival, feletteseivel, ismerőseivel, a pártalapszervezet titkárával, az IMSZ-titkárral. Idősekkel, fiatalokkal. „Lenézi a kollégáit", „Állandóan arra hivatkozik, hogy érettségije van, és olyanok parancsolnak neki, akiknek nincs középiskolájuk", „Visszaél azzal, hogy tanult", „Azzal, hogy megjelennek cikkei". Nem sorolom most fel, hogy mit mondtak a de előtt (jó szakember, felkészült stb. stb., de ..."), és azt sem akarom méricskélni, hogy mindebből mennyi igaz. Még azt is elismerem, hogy néha a közösség is tévedhet valamelyik tagja megítélésében. De hogy lehet az mégis, hogy Önről mindenki (ismétlem: mindenki !) egyformán beszél?
Emlékszik, meglátogattam önt otthon is. Kedvesen fogadott, és amikor eljöttem, kikísért a villamosig. Ellentétes érzések dúltak bennem, de vannak dolgok, amiket el kell mondani! Rengeteg újságot szedett elő, lapkivágásokat, és aztán a töméntelen választ a szerkesztőségektől. És közben panaszkodott, kesergett, embereket nevezett meg, hogy azok miatt nem „érvényesül" és hogy az a levél is a Sajtólevelezőben, hogy lehet közölni olyat, s hogy most már nem ir többet, a kötetén dolgozik ...
(Az a bizonyos nyílt levél a tavaly júniusában jelent meg, az Előre Sajtólevelező mellekletében, és Matula Gy. Oszkár sértett hangú soraira válaszol. Nézzük Matula elvtárs néhány mondatát: „Leközölt írásaimban szeretném, ha nevem alól elmaradna az esztergályos megtisztelő megkülönböztetés..." „Az alapfoglalkozásom valóban esztergályos, de a hivatásom újságíró..." „Hét éve publikálok, s ha a nevem nem érdemli meg, hogy minden mellékzönge nélkül írják alá..."
Az a bizonyos nyílt levél tapintatosan figyelmeztette a címzettet, hogy az esztergályos foglalkozás a mi hazánkban nem „mellékzönge" és hogy nem szégyen, hanem egyenesen dicsőség munkásnak lenni. Kifejtette, hogy az újságíró sem rendkívüli ember, pont olyan munkás ő is, mint más, ha sajátságos is munkája természete ... Különben a Fáklya szerkesztőségében is úgy mondják, hogy Matula elvtárs, ha a neve alá odaírták, hogy esztergályos vagy pedig levelező, akkor berohant a szerkesztőségbe, és mindenkit felelősségre vont...)
Nem folytatom a történetet, az. olvasó türelme is kimerül. Most csak arra kérném Matula elvtársat, hogy tisztázza magában: miért ír? És meddig akar hallgatni még? Hogy tudta megállni, hogy a nyílt levél óta semmit se közöljön — egy éve már?
, ,
Nem mondom azt, hogy a kötet, amibe megjelent és meg nem jelent írásait gyűjtögeti, nem érdemel fáradságot. Lehet, hogy egyszer, valamikor megjelenik. De ha mégsem adják ki, vagy ha nagyon későn jelenik meg? Addig mit csinál? Vagy csak a kötet fontos? És közben, a mostanról, az ön körül lévő emberekről semmi mondanivalója sincs? A nyílt levélig volt? Vagy csak a tízezres példányban, országszerte az „esztergályos" nélkül olvasható Matula Gy. Oszkár volt a lényeges?
Engedje meg, hogy arra kérjem, Matula elvtárs, becsülje, tisztelje jobban a tollat ! Azt, amit nagyon sokan még mindig az emberiség egyik legragyogóbb megvalósításának tartunk. Én nem akarom elhinni, hogy Matula elvtárs ne tudná, a toll felelősséget, nagyon sok álmatlan éjszakát, állandó gyötrődést jelent (nemcsak azért, hogy megtaláljuk gondolataink legmegfelelőbb, újszerű, meggyőző köntösét, de azért is, mert a toll embere állandóan kételkedik: vajon jó-e, amit ír, és nem tudna-e máshol jobban, eredményesebben tenni a társadalomért ?) és teljes életet. Ezt kell jelentenie!
S most fejezzük be az egyoldalú párbeszédet. Annál is inkább, mivel ez már a második. Ugyanis az az igazság, hogy Ön akkor sem vitatkozhatott velem fenntartás nélkül. Nem tudhatta, miből lesz, és miből nem lesz riport. Nem szeretném, ha Matula elvtárs azt érezné ki ezekből a sorokból, hogy egy kollégája kioktatta. Én nem kioktatni: elgondolkoztatni, meggyőzni óhajtottam. És azt akarom, hogy amennyire csak lehetséges, egyenlő eséllyel vitatkozzunk. A párbeszéd legyen valóban pár-beszéd. Válaszára lapunk nyitva tartja hasábjait.
Matekovics János
Lírai tájak rajzosa
1965. szeptember 30, Ifjúmunkás
 |
| Mántó Tibor: Levélhullás |
Ilyen „antik" környezetben él a fiatal Mántó család Nagyvárad peremén. Az első benyomások után valósággal meglep a lakás friss harmóniája. Zongora, könyvek, mindenütt sok virág. A falakon festmények, tusrajzok. A látogató úgy érzi: a Bihari hegység minden tája, színe adott itt találkozót egymásnak.
Házigazdám szőke, álmodozó szemű fiatalember. Az a típus, akit „éhe a szépnek hajt". Mántó Tiborra mindenképpen illik ez a meghatározás, hiszen szabad óráit áldozza fel a rajztábla, a festőállvány előtt.
Három vaskos vázlattömböt mutat. Öt évi munkája fekszik bennük.
— Régóta rajzolok — mondja. — Még gyermekfejjel jöttem rá, milyen nagyszerű érzés az élettelen festéktubusból fényt, árnyékot, színeket varázsolni a fehér vászonra. Az iskolát, sajnos, korán otthagytam. Előképzettség nélkül, a magam erejéből jutottam idáig. Persze, azért nagyon hiányzik az iskola. Főleg anatómiai és a térhatással összefüggő ismereteim hézagosak. Úgy segítek magamon, hogy szakkönyveket tanulmányozok, megfigyelem az embereket. Erre egyébként bőven van alkalmam — teszi hozzá. — Az üzletben, ahol dolgozom, naponta több száz típus megfordul.
Nem vagyok gyakorlott műértő, ezért Mottl Roman váradi festőművészhez, a helyi Képzőművészeti Iskola tanárához fordultam, mondjon véleményt Mántó Tibor munkáiról.
— Meglepően jó a rajzkészsége. Különösen sikerültek toll-rajzai, grafikái. Lírai képei megkapóak. Igaz, kissé még darabosak, kiforratlanok, de mint azt a Levélhullás is bizonyítja, Mántó jó érzékkel ragadja meg az ábrázolásra alkalmas pillanatokat. Feltűnő azonban, hogy kimondottan a táj ábrázolására szorítkozik, nem próbálja annak szerves részeként az embert is megörökíteni.
Mántó Tibor maga is látja ezt. „A nyáron bejártam az országot — mondotta rövid beszélgetésünk során —, és meggyőződtem arról, hogy a táj igazi változását nem az évszakok, hanem az ember alkotó munkája hozza. Szeretném utolérni magam, szeretnék többet mondani a máról, a mai ember életéről."
A fiatal képzőművész képei még nem jutottak el a nyilvános kiállításig. Odáig még hosszú az út. De már ismerkedik velük a környék, a közvetlen ismerősök.
Matula Gy. Oszkár
*
A szerkesztő megjegyzése:
Matula Gy. Oszkár mára sikeres, olvasott író, mindenek előtt halásztörténeteket ír és ad ki, Matula Press nevű magánkiadójában. Néhány ismertebb könyvcíme: Májusi szivárvány, Halak és emberek, Vérrel írt testamentum, Halak az üveghegyen túlról, Zúg a nádas, Csárda a részeg pontyhoz, Viharfelhők a Panka-tó felett stb.
Mántó Tibor viszont nem lett befutott képzőművész; jegyzettémának jó volt M. Gy. O. alakuló írói pályáján, amelynek alakulásába Matekovics János is tevőlegesen beleszólt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése