– Mentegetôzhetnék én is, mint az Amerikába távozott nagybácsi, akirôl Illés Béla könyvében olvastam. Évtizedekig nem adott hírt magáról, s amikor végre írt az édesanyjának, kérte, ne haragudjon, hogy nem küldött hamarabb levelet, de már egy hónapja kórházban fekszik. Ez a könyv 2001 decembere óta ül a nyomdában, s mostanra is csak kínkeservesen készült el. Teljes joggal hivatkozhatnék viszont a cenzúrára, hiszen A lány volt a tizenötödik címû drámámat levették a Kolozsvári Állami Magyar Színház mûsoráról, kivették a Korunk számából – ’67-ben vagy ’68-ban volt ez –, és ezzel a Forrás-kötetemnek is befellegzett. Amikor összeszedtem magamat, és Áramütés címmel írtam egy televíziós játékot, azt is betiltották, pedig már a szereposztás végett jártam Bukarestet. Amikor mindentôl megcsömörlöttem, és egyetemi diplomával elmentem gyári munkásnak, s megírtam Az uralkodó osztály tagja címû riportkönyvemet – néhány részlet meg is jelent belôle –, annak a kiadására sem vállalkoztak. De mindez nem változtat azon a tényen, hogy tulajdonképpen az önmagammal szembeni mélységes felelôtlenségemrôl van szó. Mert ’89 decembere után nyugodtan megírhattam volna a magam könyveit, drámáit. De sohasem volt elegendô kitartásom ahhoz, hogy hónapokra lecövekeljek, s kulizzam a saját opuson. A korábban s késôbb hozzám csapódott nôkben sem volt annyi türelem, hajlandóság vagy képesség, hogy kihajtsák belôlem a "mûvet". Úgy látszik, engem nógatni kellett volna. Pláne hogy az átkozott szervezô hajlamom mindig fölébem kerekedett. Ifjúsági rendezvények – ifjúsági vasárnapok, felkészítôk, közgyûlések, mûveltségi versenyek, Ifjúmunkás-matinék, -karavánok stb. – tucatjait valósítottam meg, többek között ezért lettem a fôvárosi Petôfi Sándor Mûvelôdési Ház (újra)alapító igazgatója. Mivel a hatóságokat kétségbeesésbe kergette, milyen nagy arányú tevékenység indult be a házban, nem egészen másfél év után menesztettek. Késôbb a Kovászna megyei mozivállalatnál lendültem bele megint a szervezésbe, filmtörvényszékeket, filmismereti versenyt, szimpóziumokat, falusi filmfesztivált hoztam tetô alá, de megint betartottak az elvtársak, s el kellett mennem. Az utóbbi öt év alatt a sepsiszentgyörgyi televíziónál dolgoztam, olyan ütemben, hogy néha heteken át bent aludtam az irodámban, s nem volt annyi idôm, hogy a negyedórányira lévô lakásomig hazafussak. Persze közben azért csak írtam, a Petôfi Házban a díjazott tánccsoportnak librettót, a televíziónál a Mesekalákának jeleneteket, dramatizált meséket, az Ifjúmunkásnáltöltött évtized alatt pedig jeleneteket, amelyeket a sepsiszentgyörgyi, a nagyváradi és a temesvári színészek mutattak be, s megszültem vagy 30–40 villámtréfát is, amely ugyancsak közönség elé került. De a nagy drámák vázlatokban maradtak, s talán végre most babrálgathatnék rajtuk, ha ez a sohasem kímélt szívem még néhány esztendôt elviselne. Még annyit el kell mondanom, hogy mindvégig megélhetési gondjaim voltak, s folyton kutatnom kellett valami állás után, hogy keressek valamennyi pénzt, és soha nem volt egy olyan munkahelyem, ahol kényelmesen és lelkiismeret-furdalás nélkül törôdhettem volna a magam külön bejáratú önmegvalósításával, az írói pályám egyengetésével.
– Drámákról, jelenetekrôl, élményriportokról beszélt, ez az elsô könyve, az Eljutni a túlsó partra mégis gazdasági kérdésekrôl, a privatizációról,vállalkozók sorsáról szól. Hogy került a csizma az asztalra?
– Véletlenül. Amikor ’95 januárjában felkerültem Nagyváradra az Erdélyi Napló szerkesztôségébe, a szokásos témakörökben írtam én is a riportjaimat, csakhogy a megjelenésükre heteket kellett várnom. Legalább egy fél tucat kitûnô riporter dolgozott a lapnál, s a mûfajból hatalmasra dagadt a túlkínálat. Ezzel szemben Kinde Annamária, a Privatizátor rovat szerkesztôje minden héten a kétségbeesés határán kapkodott fûhöz-fához, hogy valahogy kitöltse azt a három újságoldalt, aminek a megjelenéséért a lap támogatásban részesült. Gazdasági témájú riportot, cikket az ifjú riporterzsenik nem voltak hajlandók írni, így hát Annamari megkörnyékezett engem. Az Ifjúmunkásnál valóban hozzám tartozott – többek között – az ipari és a mezôgazdasági rovat, magam is évekig voltam munkás, és a témakörben nagyon sok riportot, ankétot, elemzô cikket írtam. És különben sem bántam volna, ha gyakrabban jelennek meg az írásaim. Ezután rendszeresen olvastam a gazdasági lapokat, szakkönyveket tanulmányoztam át, megismertem a vonatkozó törvényeket, s olyannyira bedolgoztam magamat a témakörbe, hogy végül a gazdasági rovat szerkesztôje lettem, és az eddig megjelent két Ki kicsoda gazdasági lektora. Miután kezdtem otthonosabban mozogni ezen a területen, rádöbbentem a gazdasági boldogulásunk hatalmas, meghatározó fontosságára, s a lelkem közelébe kerültek ezek az elszánt, minden pillanatban mindent kockára tevô, egy csordányi barmot is kikészítô stresszadagot cipelô vállalkozók, akiknek az életébôl legfeljebb a gyarapodás külsô jeleit ismerik – és irigylik – a kívülállók. Egyértelmûvé vált elôttem, hogy a romániai magyarság számára a gazdasági megkapaszkodás életbevágó, bár az is hamar kiderült, hogy az ilyen típusú riportok, interjúk nem igazán népszerûek sem az olvasók, sem pedig a szakma körében. Többek között azért, mert a letûnt rendszerben ezt a területet alaposan lejáratták azok a "megbízható", de elképzelhetetlenül tehetségetlen káderek, akiknek megfelelô társadalmi származása, példamutató "politikai" tevékenysége volt, de az újságíráshoz körülbelül annyit értettek, hogy mondatokat kell írni egymás után, s néha egy-egy gondolatjel sem árt. Hálátlan dolog tehát az, amit csinálok, de nem fogom abbahagyni. Az elismerés persze jólesne, de megvagyok és meg is leszek nélküle. Az EN szerkesztôsége például nívódíjra terjesztette fel a riportjaimat a Magyar Újságírók Romániai Egyesületénél, amit természetesen nem kaptam meg, s egy közismert alapítvány úgy utasította el ezt a könyvemet a pályázaton, hogy a kuratórium tagjai bele sem néztek. Abban sincs semmi titok, hogy az Eljutni a túlsó partra címû könyvem azért jelenhetett meg, mert a benne szereplô cégek, vállalkozók pártoló megrendeléseikkel, a könyvbe foglalt hirdetéseikkel ezt lehetôvé tették. A nyomdai költségek 4040 dollárt tettek ki, s az én nyugdíjam körülbelül havi 75 dollár körül mozog.
– Mit gondol, felfigyel-e a közvélemény, a sajtó a könyvére?
– Maholnap hatvannégy leszek, s eddig nem sikerült kigyógyulnom az optimizmusomból. Egy kicsit késô van már ahhoz, hogy most kezdjem el.
Mátyás János
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése