2000-ben Matekovics János, producer, a Mesekaláka előadására meghívta Nagy Olga néprajzkutatót, és ebből az alkalomból dramatizálta Olga néni egy meséjét. Matek nagyon tudott azonosulni ezzel a mesével: elmondhatta véleményét az életről és a halálról. A sors furcsa fintora, hogy a temetési jelenetben én játszottam a "földi legényt".
Nagy Olga (1921- 2006)
A KÍVÁNCSI TÜNDÉR
NAGY OLGA meséje
színpadra alkalmazta: Matekovics János
Énekelnek,
táncolnak a tündérek. Egyforma ruhában, egyformán kibontott hajjal, virággal a
hajukban. A virág mindannyiuk hajában
ugyanolyan, ugyanazon a helyen, ugyanabban a szögben van betűzve.A tündérek úgy
néznek ki, mint a sorozatban készült játékbabák. A mozgások, a hanghordozásuk
egyszínűek, gépiesek;egész lényük, ténykedésük a szürke és unalmas, fárasztó
monotóniát hangsúlyozza.
Egyedül
a Kíváncsi Tündér mozgásában, szavaiban tűnik fel egy-egy, a többitől elütő
pillanat, s a többiekével tökéletesen azonos küllemében, öltözetében jelenik
meg először csak egy szalag, s a mese folyamán, ahogyan fokozatosan emberibbé
válik, majd teljesen emberré, szaporodnak rajta s jellegzetesen „földi”
ruhadarabok; végül a lábára ormótlan bakancs kerül, a fejére kendő, de alatta
megmarad azért a tündérek világa...
MESÉLŐ: Egyszer volt, hol nem volt... A felhőkön
túl, csillagokon innen... Volt egy gyönyörű tündérsziget, ahol csupa tündér
lakott. S ezek a tündérek nem ismerték az éjszaka sötétségét, mert a hajuk csupa aranyszál volt, s úgy világított, hogy még a napot is elhomályosította.
Nem ismerték a munkát, mert ők sohasem kényszerültek arra, hogy megtermeljék
maguknak a betevő falatot. Nem ismerték a finom földi ételek ízeit, sohasem
ettek például csirkepaprikást galuskával, vagy töltött káposztát puliszkával.
Fogalmuk se volt róla, hogy például mi fán terem a kürtőskalács. Ők
felhőgaluskákat papiztak minden nap, majdnem azt mondtam, hogy reggel, délben
és este, de hát náluk nem voltak nappalok és éjszakák, akkor estek neki tehát a
felhőgaluskáknak, amikor megéheztek, s nektárt ittak hozzá a virágok kelyhéből,
s ha kacagtak, virágok hulltak a szájukból. Gondtalanul éltek, mint az
egészséges, és a szükséget nem ismerő gyerekek: szellőkön repülték be a
mindenséget s a felhőkön játszottak meg táncoltak: Mi, egyszerű földi halandók
sehogy sem értjük meg, hogy ezt az életformát időtlen idők óta hogyhogy nem
unták meg.
S
mert mindig csak kacagtak, a sírást nem is ismerték: virágok között éltek, és
mivel a virágok sohasem hervadtak el, és a felhőgaluskákból sem fogyott el a
készlet soha, gondjuk nem volt, se vége se hossza nem volt a kacagásuknak.
ZENÉSZEK: A zenészek kihajtott fehér ingben, sötét
nadrágban muzsikálnak , s a színpad oldalán állnak. A cselekményben nem vesznek
részt – csak lereagálják azt.
Jaj, de szép, jaj de szép
Ez a tündér világ,
Idehull a sok fény,
Lépten-nyomon virág.
Soha nem sír a sok tündér,
Nem örvend, nem sóhajtozik,
Mit neki vihar fagy vagy szél,
Megkap mindent, semmit sem kér...
TÜNDÉREK CSOPORTJA, ZENÉSZEK EGYÜTT: Jaj, de szép... stb.
ZENÉSZEK:
Nem búsul a tündér soha,
Jut mindig ebéd, vacsora,
Évezredek jönnek sorba,
Jöjjenek, neki nem gondja.
TÜNDÉREK, ZENÉSZEK EGYÜTT: Jaj, de szép... stb.
FÖLDI LEGÉNY: Azt hiszitek, hogy boldogok
voltak a tündérek az ő csodálatos
szigetükön? Gondtalanul repültek a Szellők szárnyán, játszottak, táncoltak,
énekeltek, nem úgy, mint mi, a földiek, akiknek minden nap meg kell küzdenünk a
megélhetésünkért, s a betegség, öregség, mindenfajta nyavalya leselkedik ránk –
és mégsem a tündérek: mi voltunk boldogok.
Aki
fárad, az élvezni tudja a pihenést. Aki a saját keze munkájával megcsinál,
előállít, teremt valamit, az olyan
boldogságot érez, amilyet a henyélő, senkinek nem használó ingyenélők sohasem
ismernek meg. Mi, földi emberek sok-sok fájdalomnak, veszélynek vagyunk kitéve
csalódások özöne zúdul reánk, éppen ezért a mi ritka örömünk igazi öröm,
mélyebb és nemesebb a gondtalan lazsálók lagymatag derűjénél. (Visszahúzódik)
MESÉLŐ: A tündérek nem tudták, mi a fájdalom és
ezért azt sem tudták, mi a boldogság. Érzéketlenek voltak, mint a csillagok,
vagy a téli égbolt. Ezzel szemben volt néhány nagyon szigorú tündértörvény, amit be kellett tartaniuk,
FŐTÜNDÉR: Tündérpajtásaim, ismételjük el megint a
Három Alaptörvényt: Egyes, melyik az Első
Alaptörvény:
1. TÜNDÉR: Nem mehetünk az emberek közé, nem
keveredhetünk el velük!
FŐTÜNDÉR:
Az egész csapat!
MIND: Nem mehetünk az emberek közé, nem
keveredhetünk el velük!
KÍVÁNCSI TÜNDÉR: (töprengve) Elkeveredhetünk
velük?
FŐTÜNDÉR: Úgy van: Az emberektől sokféle nyavalyát
elkaphatunk, ha olyan ostobák lennénk, hogy megszegjük a törvényt Kettes, halljuk a Második Alaptörvényt!
2. TÜNDÉR: Ha teljesen kivételes esetben, végül mégis
a földön kötnénk ki, a földi emberek nem láthatnak bennünket! Ezért a
láthatatlanná tevő fátyol mindig legyen velünk!
MIND: (megismétlik)
KÍVÁNCSI TÜNDÉR: (mint az imént) Nem láthatnak
bennünket?
FŐTÜNDÉR: Túl szépek vagyunk a nyomorultaknak, és
megpróbálnának megragadni, visszatartani bennünket, és akkor agyő tündérség,
agyő halhatatlanság, gyere hozzám kisszerű földi sors! Hármas, halljuk a Harmadik
Alaptörvényt! Éppen erre vonatkozik.
3. TÜNDÉR: Nem érinthetünk embert! Ember nem
érinthet bennünket! Óvakodjunk az érintéstől, amely véget vet tündérségünknek!
MIND: (megismétlik)
KÍVÁNCSI TÜNDÉR: Óvakodjunk az érintéstől?
FŐTÜNDÉR: A
világ kezdetétől, soha, még egyetlenegy tündér sem volt süket. Nem hiszem,
lányom, hogy te kivétel lennél. Hallhattad az imént, mivel jár, ha megérintesz
egy embert, vagy ő teszi rád a piszkos pracliját. De te, lányom, nem tetszel
nekem. Több ezer éve nem tapickolt ilyen kíváncsi tündér a felhők tetején, amilyen te vagy itt közöttünk.
Nagyon vigyázz magadra, nehogy kiegye a tündéroldaladat a kíváncsiság, mert
belepottyansz a földi nyomorúságba, egykettőre eljár feletted az idő, hiába
gürcölsz látástól-vakulásig, megvénülsz, megráncosodsz, és végül a talpad is
felrúgod!
KÍVÁNCSI TÜNDÉR: Én mégis annyira szeretném tudni,
tisztelt főtündér néni, hogy milyen az ember, milyen az ő élete...
FŐTÜNDÉR: Nyughass már, balga! A harmadik
felhőgaluska-lakoma után leviszlek benneteket a földre, embert látni,
szörnyülködni.
MESÉLŐ: És tényleg, a harmadik felhőgaluska-lakoma
után a Főtündér megparancsolta a Szellőknek:
FŐTÜNDÉR: Repítsetek le bennünket a földre, s
tegyetek le minket az Égigérő fa legalsó ágára! Onnan mi szétrepülünk majd a
világba, hogy lássa ez a tündérnépség az embereket!
MESÉLŐ: És
a Szellők lerepítették őket az Égigérő fa legalsó ágára. S mit láttak: apró
emberkék, mint valami hangyák, nyüzsögtek odalenn, hajladoztak a földeken. De a tündérek nem látták tisztán őket, semmit sem értettek. Kérlelni kezdték a
Főtündért:
KÍVÁNCSI TÜNDÉR: Főtündér néni, nem mehetnénk egy
kicsit közelebb? Arról van szó, hogy az embereket nézzük meg, s innen csak
valami hangyákat látunk!
FŐTÜNDÉR: Láthatatlanná tevő fátylakat felvenni,
egy-kettő! Szellők, repítsetek! Érinteni tilos! Mindent a szemnek, semmit a
kéznek!
MESÉLŐ: Nem volt valami jókedvében a Főtündér,
mert aggódott a csapatáért. De ha látni akarnak, akkor lássanak. Lássák, milyen
nehezen él az ember. Odarepültek a búzaföld közelébe, ahol arattak az emberek.
Közülük egyesek azért hajladoztak, hogy lekaszálják a búzát, mások azért hajladoztak,
hogy kévékbe kössék a rendet... Izzóan sütött a nap, a kaszálók és a
marokszedők is sűrűn törölgették a homlokukat. Furcsa volt ez a tündéreknek,
mert ők nem éreznek sem meleget sem hideget.
KÍVÁNCSI TÜNDÉR: Miért törlik a homlokukat?
FŐTÜNDÉR: Mert folyik róluk a veríték.
1. TÜNDÉR: És miért folyik róluk a veríték?
FŐTÜNDÉR: Mert olyan forró melegen süt a nap.
1. TÜNDÉR: Mi az, hogy veríték?
2. TÜNDÉR: Mi az, hogy forró melegen?
KÍVÁNCSI TÜNDÉR: Nem bújhatnának el egy nagyobb
felhő mögé?
FŐTÜNDÉR: Ezt ti úgysem értitek, mert tündérek
vagytok. Nekik nincs arra idejük, hogy egy felhő mögé vagy akárhova, árnyékos
helyre bújjanak. Nekik dolgozniuk kell, hogy meglegyen a mindennapi kenyerük,
hogy megélhessenek. Mondtam nektek, hogy az emberek élete csupa kín és
szenvedés.
1. TÜNDÉR: Mi az, hogy kín?
2. TÜNDÉR: Mi az, hogy szenvedés?
FŐTÜNDÉR: Ebből elég volt. Indulunk. Majd
legközelebb. Re-pü-lés!
MESÉLŐ: A többi tündér jóformán el is
felejtkezett, a földön tett kirándulásról, De a Kíváncsi Tündér, addig rágta a
Főtündér fülét, amíg egy szép napon megint leröppent a csapat a Szellők
szárnyán a földre. Zúzmarás hideg volt, az emberek sietve robogtak a dolguk
után, úgy beburkolóztak a ruhadarabjaikba, hogy csak az orruk meg a szemük
látszott ki a göngyölegből. (Földi Legény megy át a színen.)
KÍVÁNCSI TÜNDÉR:
Miért csomagolják be magukat ennyire az emberek?
FŐTÜNDÉR: Mert
fáznak! Félnek a hidegtől, a fagytól.
1. TÜNDÉR: Mi
az, hogy hideg?
2. TÜNDÉR: Mi
az, hogy fagy?
FŐTÜNDÉR: Ezt ti
nem értitek. Annyit jegyezzetek meg, hogy nagyon nehéz az ember élete. Majd
legközelebb. Re-pü-lés!
MESÉLŐ: Amikor
legközelebb ismét lejöttek szörnyülködni a tündérek, azt látták, hogy egy
hosszú menet halad az úton. Fekete
ruhában megy mindenki, és szomorú nagyon az emberek arca. Egy koporsót visznek
az emberek a menetben, s jajveszékelnek nagyon, akik ott állnak a koporsó
körül, amit letettek egy gödör szélére.
FÖLDI LEGÉNY:
Hát akkor, isten veled, édesapám! Nagyon nehéz lesz nekünk nélküled, annak
ellenére, hogy te mindenre megtanítottál bennünket, hogy magunkban is
boldogulni tudjunk, gondoskodásodat, a munkád nyomát ezután is érezni fogjuk
mindig, hiába hagytál itt bennünket. Óvó szavaid, tanácsaid továbbadjuk
gyermekeinknek. Igazi édesapa voltál, becsületes tiszta ember. Isten veled!
Legyen könnyű neked a föld! (Egy rögöt dob a képzeletbeli sírra.)
KÍVÁNCSI TÜNDÉR:
Miért búcsúzik ez a legény olyan szomorúan az apjától, aki nem is felel neki?
FŐTÜNDÉR: Az
apja nem felelhet neki, lányom, mert meghalt.
1. TÜNDÉR: A
halottak nem tudnak felelni?
FŐTÜNDÉR: A
halottak soha többé nem tudnak felelni, lányom, mert elmúltak, nincsenek többé.
KÍVÁNCSI TÜNDÉR:
Mi ugye, sohase halunk meg, Főtündér néni?
FŐTÜNDÉR: Nem,
lányom, mi nem halunk meg, mi halhatatlanok vagyunk. Öröktől fogva vagyunk, és
örökkön örökké élni fogunk.
KÍVÁNCSI TÜNDÉR:
De ha nekünk annyi életünk van, hogy se eleje, se vége, akkor nincs mit
szeressünk rajta, csak úgy dúskálunk benne. Olyan, mint a levegő, abból is van
elég.
FŐTÜNDÉR:
Lányom, veled baj van, nem olyan vagy, mint a többi tündér. Te gondolkodol, és
a tündérek nem szoktak gondolkodni. Tűnjünk el innen gyorsan, mert ki tudja, mi
fordul meg még abban a csinos kis fejedben! Re-pü-lés!
MESÉLŐ: A
Főtündért már nagyon megbánta, hogy belement ezekbe a gyakori földi
kirándulásokba, a végén még valamelyik tündér – elsősorban ezt a kíváncsi
tündérlényt féltette – elkövet valami ostobaságot, és még megérinti valamelyik
földi embert. És akkor hogy számol el ő a Főfőtündér előtt arról, hogy egy
bárány elkódorgott? De a Kíváncsi Tündér még kíváncsibb lett, és nem nyugodott.
Megértette, hogy a Főtündérrel a közös kirándulás ezentúl nem működik, itt
magának kell intézkednie, ha többet meg akar tudni. Összesúgott az egyik
barátságos kis Szellővel, röpítené le őt titokban a földre, nem fogja elmondani
senkinek, és nagyon hálás lesz neki. Nehezen állt kötélnek a barátságos kis
Szellő, de a Kíváncsi Tündér addig kérlelte, hogy az egyik felhőgaluska-lakoma
után, amikor a többiek leheverésztek, mégiscsak leröpítette a földre.
SZELLŐ: Nem
csinálom jól, amit csinálok, én tudom. Nagyon ráfázok, ha elcsípnek bennünket,
és neked is lesz nemulass. Csak tudod, tündérke pajtás, azt hiszem, hogy túl
sokat jártam már magam is a földön
ahhoz, hogy ne izgasson engem is a dolog. Attól tartok, hogy az emberek engem
is megfertőztek a gondolkodással, és mindenféle kérdéseket teszek fel
mostanában magamnak, és nem találom a válaszokat.
MESÉLŐ: Nagyon
szép volt a föld a Kíváncsi Tündér alig tudott betelni a látványával. A fák
lombjain gyönyörű zúzmara-virágok nyíltak, a réteket, a mezőket fehér hótakaró
borította. Az emberek most is vastag ruhákba burkolózva jártak, az igaz, és
most is sietősen szedték a lábukat, de nem voltak szomorúak És volt valami
egészen új mozgás is, amit egyáltalán nem láttak akkor, amikor a Főtündérrel
szálltak alá. Most meglátták a vidáman hancúrozó, visítva hólabdázó gyerekeket,
akik fittyet hánytak a hidegnek, kurjongatva ereszkedtek le kis szánkóikkal a
domboldalon, nagyokat kacagtak, ha felborult velük a szánkó, és belehuppantak a
hóba, és ahogy elnézte őket a Kíváncsi Tündér, valami furcsa érzés töltötte el,
és ez a furcsa érzés egyáltalán nem volt kellemetlen.
KÍVÁNCSI TÜNDÉR:
Ennyire tudnak nevetni ezek a kicsi emberek?
SZELLŐ:
Gyerekkorukban többet nevetnek, mint később, amikor felnőnek, mert nekik még
kevesebb a gondjuk, a bajuk, a szüleik gondoskodnak róluk.
KÍVÁNCSI TÜNDÉR:
És a felnőtt ember? Ő már nem tud nevetni?
SZELLŐ:
Dehogynem, ritkábban nevet, az igaz, de akkor annál inkább a szívéből jön a nevetés.
Örül az időben lehulló esőnek, a jó termésnek, örvendezik, ha szépen nőnek, gyarapodnak az állatai. Sokat kacagnak, ha rátalálnak a társukra, a
szerelemre. Nagyon boldogok tudnak lenni, ha egészséges gyermekük születik...
KÍVÁNCSI TÜNDÉR:
Jaj, már úgy zúg a fejem, kedves Szellőcske, annyi új dolgot mondtál az emberek
világáról. Mi tündérek nem ismerjük ezeket az örömöket. Mi csak kacagunk egész
nap, csak úgy üresen, minden ok nélkül. Mi nem dolgozunk, nem munkáljuk meg a
földet, nem nevelünk állatokat, nekünk nincsenek gyermekeink.
MESÉLŐ: Ekkor az
egyik közeli házból kijött a gyermekek anyukája, és felkiáltott a domboldalra:
HANG:
(kintről)Gyermekek, megfőtt a jó pityókatokány.[1]
Gyertek gyorsan ebédelni. De igyekezzetek, mert elhűl az étel, ne kelljen
utánatok menjek!
KÍVÁNCSI TÜNDÉR:
Nem értem, az emberek melegen eszik az ételt? Ők melegen szeretik? Mi úgy
esszük a felhőgaluskát, ahogy van, se nem hideg, se nem meleg! De azt mondtad,
hogy hideg van, amit én nem érzek itt a láthatatlanná tevő fátyol alatt. Hogy
melegítik meg akkor az emberek az ételt? Nagyon sok ruhába pakolják, mint
önmagukat?
SZELLŐ: Nem,
tündérke, az emberek tüzet raknak, és elégetik a száraz fát, a száraz füvet, s
akkor az kiadja magából azt a sok meleget, amit magába szívott a napsugarakból,
amíg növekedett.
KÍVÁNCSI TÜNDÉR:
(hirtelen ötlettel) Bemegyek én is a gyerekekkel!
SZELLŐ: Nagyon
vigyázz, tündérke, és jól fogd össze magadon s láthatatlanná tevő fátylat, mert
nem lenne jó, hogy észrevegyenek!
MESÉLŐ: És
besurrant a nyitott ajtón a Kíváncsi Tündér, a gyermekek mellett. Jó meleg volt
odabent, pattogott a tűz a kemencében, s az asztalon ott gőzölgött a felségesen
finom pityókatokány. A tündérke
belenyúlt, az ujjával, mert tudjuk, kíváncsi tündér volt, de majdnem elárulta
magát, mert megégette a tündérujjait.
Aztán, amikor a anyuka kitette a tányérra az ételt a gyermekeknek, s a
gyermekek megfújták a kanalukat elébb, úgy tették a szájukba, akkor a Kíváncsi
Tündér is megkóstolta az egyik gyermek tányérjából a tokányt. Nagyon ízlett
neki, egészen más íze volt, mint a felhőgaluskának. Közben felsírt a baba a bölcsőben, és a Kíváncsi Tündér is odasietett az anya
után. Az felvette a csecsemőt, és ringatni kezdte, és a gyerek nyomban
megnyugodott.Amikor visszatette a bölcsőbe, olyan aranyos volt a csöppség, hogy
a Kíváncsi Tündér nem tudta megállni, megsimogatta: És akkor a gyerek odakapott
a Kíváncsi Tündér kezéhez...
(Javasolom a
rendezőnek, hogy ezt a jelenetet, a Mesélő által elmondottakat úgy jelenítse
meg közben, hogy a némajátékban egyedül a
Kíváncsi Tündér mozgását, ténykedését lássuk, a kíváncsiskodását, a
kóstolását, , az evést, a gyermek megcsodálását, önkéntelen megsimogatását, s a
megriadását, amikor a gyermek kezéhez kapott).
KÍVÁNCSI TÜNDÉR:
Jaj, Szellőcske, az édes kis emberpalánta megérintette a kezemet. Tudom, hogy
most rettenetesen szomorú kellene legyek, mert alighanem bajok lesznek az én
tündérségem körül, de nem is tudom, mi történt velem, tulajdonképpen nem is
izgat az egész. Érzem a kezemen azokat a a meleg, puha kis kacsókat, az egész
testemet valami meleg öntötte el, milyen boldog lehet az az édesanya, akihez
hozzábújik egy ilyen kicsi emberke, mennyire kívánok én is egy ilyen
boldogságot magamnak, Szellőcske, érted-e?
SZELLŐ: Értem
én, tündérke, nagyon is értem. Te már egészen úgy beszélsz, mint egy földi
lány, és ebből akkora kalamajka lesz, hogy az egész tündérsziget reszketni fog
bele. Jaj, szegény fejemnek, miért is engedtem neked, tündérke, , biztosan
elzavarnak bennünket a tündérszigetről.
KÍVÁNCSI TÜNDÉR:
Ne aggódj, Szellőcske, nem árulom én el magam, és igyekszem továbbra is úgy viselkedni, mint a tündérek.
MESÉLŐ: A
Kíváncsi Tündér tényleg megpróbált úgy viselkedni, min azelőtt: De egyre
nehezebben ment neki a dolog: Unta az oktalan kacarásást. A felhőgaluska sem
ízlett neki már úgy, mint azelőtt. Idegesítette a tündértársak üres, ostoba,
tartalmatlan fecsegése: Hiányoztak neki a gyerekek: A tündérek is észrevették,
hogy valami van a kíváncsi társukkal. Akármennyire is érzéketlenek a tündérek, csak
feltűnt nekik, hogy milyen kényszeredetten vesz részt a mindennapi
semmittevésben, immel-ámmal piszkálgatja a felhőgaluskákat, egyet-kettőt lép ő
is a táncolókkal, aztán félrehúzódik, és szomorú. A barátságos Szellőcske
mindig ott settenkedett a közelben, s ő vette észre, legelőször, hogy a Főtündér nagyon gyanakszik, és várni
lehet, hogy valamit hamarosan tenni fog. Gondolta, figyelmeztetni fogja
pajtását, a Kíváncsi Tündért.
SZELLŐ:
Tündérke, készülj a legrosszabbra! Ki tudja, milyen büntetést eszel ki ellenünk
a Főtündér. Mit tegyünk?
KÍVÁNCSI TÜNDÉR:
Szellőcske, drága Szellőcske, repíts le még egyszer a földre, mert minden
pillanatban ott járok én már gondolatban, belepusztulok ebbe a cifra és
értelmetlen tündérsorsba.
SZELLŐ: Biztosan
ostobaságot követek megint, de lehet, hogy
neked is jobb lesz odalent, mert téged már teljesen megfertőzött az ember. De
attól félek, engem is.
MESÉLŐ:És leröppentek a földre, ahol észrevettek
egy legényt, aki füvet kaszált az erdőszélen. Szép arcú, arányos termetű, szorgalmas legény
volt, egészében nagyon kelllemes jelenség. A Kíváncsi Tündérnek földbe
gyökerezett a lába, amikor meglátta, nem akart tovább menni, csak egyre a
legényt nézte, és olyan furcsa érzés járta át, amilyet még sohasem érzett. A
tisztás szélén, külön az erdőtől, egy magas, magányos öreg almafa állt, s az
egyik fegfelső ágon ott piroslott egy gyönyörűszép alma. A legény kishúga ott
ült a fa alatt, s véges végig, amig a bátyja kaszált, csak azt az egy szem
piros almát nézte.
HANG: (kintről) János bátyám, drága János
bátyukám, nagyon szépen kérlek, nagyon-nagyon szépen kérlek, hozd le nekem a
fáról azt a gyönörű szép piros almát. Soha többé nem foglak idegesíteni, nem
fogok nyafogni,amikor te dolgozol, hanem
amiben tudok, segíteni fogok neked, hozd le nekem azt a gyönyörűszép piros
almát, kérlek, János bátyám, bátyuskám, hozd le nekem azt a gyönyörűszép piros
almát!
JÁNOS: (Eddig oldalt állt, eddig nem játszott,
csak most figyelünk fel rá, ahogy megvakarja a fejét)
Ej, te kicsi hugicám,jól meggyűlt a bajom veled!
Nem látod, milyen magasan van az a piros alma? És ez a fa is nagyon öreg, képes
lennél felküldeni azért az egy szem almáért? Van otthon a pincében alma elég,
mintjárt hazamegyünk, és ott eszel, amennyi almát csak akarsz.
HANG: (kívülről) Tudom, hogy van otthon alma elég,
János bátyám, de nekem csak ez a gyönyörűségesen gyönyörűszép piros alma kell, és
ha azt nem hozod le nekem, semmilyen más alma nem kell, és te le is tudod
hozni, János bátyám, bátyukám, mert te olyan erős, bátor, ügyes legény vagy,
aki mindent meg tud csinálni, ha akarja, neked az egész faluban nincsen párod,
drága jó bátyukám... (sír)
MESÉLŐ: Jánost a jó szíve nem hagyta, sóhajtott
egyet, és felmászott a fára. De a fa valóban öreg volt, ahogy ezt János előre
látta, és már majdnem elérte odafenn az almát, amikor letört vele a gally, és
lezuhant. Elvesztette az eszméletét.
HANG: Jaj, bátyuskám, bátyuskám, kelj fel, ne
aludj, elszaladok haza, hívom édesanyát, hívom édesapát, csináljanak valamit,
jaj, Istenem, én küldtelek fel a fára, az én hibám, bátyuska... bátyuska...(a
hang eltávolodik)
KÍVÁNCSI TÜNDÉR: (rettentő izgalomban) Meghalt ez a gyönyörű
legény? Eltemetik? Tényleg meghalt?
SZELLŐ: Ne félj, nem halt meg, csak elvesztette az
eszméletét, mert nagyon megütötte magát, amikor leesett. Én ráfújok, ahogy
kell, te pedig meríts egy kis vizet a forrásból, ott a legény üres kulacsa, és
hozzad szaporán...
MESÉLŐ: A Kíváncsi Tündér úgy repült a forrásig,
mit a gondolat, s hozta a vizet. Odalépett a legényhez, egy kicsit az arcára
loccsantott, aztán a lassan éledő legénynek a szájába csepegtette a vizet.
Közben észre se vette, teljesen kibontakozott a láthatatlanná tevő fátyolból, s
a legény csodálattal nézte a gyönyörű tündérlányt, és törölgetni kezdte a
szemét.
JÁNOS: Álmodom, ugye? Ki vagy te, csodálatosan
szép leány, akit még sohasem láttam, s aki mégis olyan kedves a szememnek, a
lelkemnek?
KÍVÁNCSI TÜNDÉR:
Nem álmodsz, János, és ne is kérdezd most,
hogy honnan jöttem melléd, hosszú mese, talán igaz sem volt, de majd egyszer
elmondom neked.
JÁNOS: Úgy értsem ezt, te leány, hogy esetleg
mellettem maradnál ezután?
KÍVÁNCSI TÜNDÉR: Értsed úgy, János, ha kedved van arra, hogy úgy
értsed.
JÁNOS: És mellettem maradnál végleg?
KÍVÁNCSI TÜNDÉR: Melletted maradnék, János.
JÁNOS: Akár úgy is, mint a feleségem?
KÍVÁNCSI TÜNDÉR:
Akár úgy is, mint a feleséged.
JÁNOS: Holtomiglan-holtodiglan?
KÍVÁNCSI TÜNDÉR: Holtomiglan...holtodiglan...
SZELLŐ: (odasúgja) Te tündérke, te egészen
becsavarodtál, tudod, mit mondasz, te szerencsétlen? !
KÍVÁNCSI TÜNDÉR: Tudom, Szellőcske, mit mondok, és... Isten
veled! Saját akaratomból mondok le a tündérmivoltomról. Mondd ezt meg a
Főtündérnek, meg a többieknek. Hagyják a
semmittevést, tartsanak inkább velünk... (odalép Jánoshoz, megöleli,
megcsókolja) Úgy legyen, János, ahogy mondod! Holtomiglan holtodiglan! De íme,
jönnek a szüleid.
JÁNOS: Kezét csókolom, édesanyám, isten hozta
édesapám. Leestem a fáról, és elájulhattam, mert arra ébredtem, hogy ez a
gyönyörű lány élesztget, hívogatja vissza belém az életet. És annyira
megtetszettünk egymásnak, hogy ha édesanyám és édesapám nem ellenezné, mi nem
is válnánk el többé.
HANG: (kintről) Te tudod, édes fiam, neked kell
kiválasztani azt a lányt, akivel élni akarsz, nem nekünk, elvégre te fogsz vele
élni nap mint nap, az életed végéig, nem mi.
Ha te úgy látod, fiam, hogy jól cselekszel, jól választottál, ám legyen,
én csak annyit mondhatok, hogy jóravaló lánynak látszik itt ez a hajadon, a
többi aztán majd kiderül a mindennapi élet során.
MESÉLŐ: Telt-múlt az idő. A volt tündérlány most
már egészen olyan lett, mint akármelyik földi asszony. Már nem tudott repülni,
elveszett a láthatatlanná tevő fátyla, megizzasztotta az égető nap, és neki is
alaposan föl kellett öltöznie, amikor megjött a tél, a fagy. De sebaj, rengeteg
új öröme lett. Megtanult örvendeni annak, hogy minden tavasszal kirügyeznek a
fák, gyönyörködött a kivirágzó mezőkben, bokrokban, fákban. S legfőképpen annak
örvendhetett, hogy a gyereke ott ringott a bölcsőben, megsimogathatta, ölbe
vehette, s abban gyönyörködhetett, hogy napról napra nő, erősödik, nyílik a
szelleme. Ez olyan öröm volt, amit a tündérek nem ismertek. Különben pedig
éppen úgy dolgozott, mint minden falusi ember, éppen úgy verítékezett, éppen
úgy megszomjazott, és éppen úgy megéhezett, és munka után ő is éppen úgy
élvezte a pihenést.
Egyszer-kétszer meglátogatta régi barátja, a
barátságos Szellő.
SZELLŐ: Tündérke, Nem bántad meg? Elvesztetted a
tündérségedet!
KÍVÁNCSI TÜNDÉR:Az igaz, de nem sok örömöm volt benne. Most már
emberi életet élek, dolgozom, s a férjemmel előteremtjük mindazt, amire
szükségünk van. És látod, itt van ez a gyerek – egyáltalán meg tudod te ezt
érteni?
SZELLŐ: Mondtam, tündérke, hogy túl sokat jártam
én már ahhoz az emberek között, hogy ne értsem meg. Te viszont megismerted a
fájdalmat, megismerted a szenvedést, amiben a tündérek szigetén sohasem volt
részed.
KÍVÁNCSI TÜNDÉR: az igaz, Szellőcske, de olyan örömben és
boldogságban sem volt részem sohas, mint idelenn. És van egy gyermekem. És még
lesznek gyermekeim. Anya vagyok, Szellőcske, életet adtam, és ennél nincs
nagyobb tett, és nagyobb boldogság sincs. Ha nem unják tündértársaim azt a
lehetetlen, elviselhetetlen semmittevést, az ő dolguk. de én sorsot választottam, amely, ha
elfáradok, véget ér. Ezzel is megbékéltem. de a sorsomat én alakítottam, és ezután is én alakítom, és már ez is öröm, Szellőcske, maradj itt inkább te is,
élj te is az emberek között! Te nem lehetsz emberré, mint ahogyan én lettem, de
együtt élhetsz az örömeinkkel, a bánatunkkal, s hordozhatod a földön
szerteszét a szép, igaz emberség üzenetét!
Nos, Szellőcske, mit szólsz ehhez?
SZELLŐ: Nem is tudom... Nem is tudom...
ZENÉSZEK:
(A rendező, ha gondolja, körbe-körbe még beteheti,
váltakozó és sugalló hangerővel a tündérek énekét, amit végül, befejezésként
elnyom az a végső Földi dal, amit ... most írok).
A FÖLDI EMBEREK DALA
Mienk a föld, ahol élünk,
Mienk a sors, mienk a szívünk,
Születünk, növünk, szeretünk,
Vagyunk, mert van két dolgos kezünk,
Gyermekeink vesznek körül,
Ha majd egyszer megöregszünk.
Az életünk véges nagyon,
Mégis boldogok vagyunk,
Nem voltunk mi hiába,
A gyermekben megmaradunk.
Ezt üzeni minden dalunk.
- VÉGE -
(2000)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése