A legény és a kés

MATEKOVICS JÁNOS:

A LEGÉNY ÉS A KÉS

• Vitaindító jelenet –

(A jelenet indulásakor hátul, a vetítővásznon a rendőrségtől beszerzett felvételek váltakoznak – gyilkossági helyszínek, újrajátszások, áldozatok, – miközben nagyon szomorú népi muzsikát hallunk. A színpadon mindvégig fakó, állott fény. A távolból fojtott sikoltás ér ide. Sokkal később lajbiban, feltűrt ingujjban tántorog elő a Legény, és jellegzetes mozdulattal elhajítja a még mindig a kezében szorongatott óriási kést: Odavonszolja magát a színpad közepén álló asztalhoz, amelyet roskadásig megtöltenek a különböző nagyságú és fajtájú, részben feldöntött üvegek, poharak. Az asztal mellett két szék: itt az imént ketten italoztak; az egyik feldöntve. A Legény megragad egy üveget, hosszasan, daccal, eszelősen tölti magába az italt, percekig önti, emberfeletti mennyiséget hörpöl fel, miközben hátul hátul váltakoznak a képek, mindig ugyanaz a négy-öt, jól megkülönböztethető felvétel, és mindvégig ugyanabban a sorrendben. Az EGY EMBER, AKINEK VAN BÁTORSÁGA BELESZÓLNI a színpad mélyéről jön előre, lassú, súlyos lépésekkel, és oldalt , a falnak dűlve fáradt mozdulatokkal cigarettára gyújt. Hangjában keserűség; a népi ballada pátosza ez, és semmiképpen sem könnyfacsaró szentimentalizmus.)

EGY EMBER: Ez az ember megölt egy másik embert.

Ez az ember megölt egy huszonegy éves legényt!

Ez az ember gyilkos!

Ez az ember leszúrt egy huszonegy éves legényt.

Hátulról szúrta le, orvul verte belé a kést.

Ez az ember gyilkos!

Ennek az embernek vér szárad a kezén…

ANYA: (a színpad ellentétes oldalán jelenik meg, feketében; nem sír. Emlékezései alatt még mosolyog is – az ilyen mosoly ragadja torkon az embert…) Mindig kivette a vödröt a kezemből, kivette mindig, én nem is tehettem a vödörre a kezemet. Édesanyám, azt mondta ilyenkor, maga csak ne cipekedjen annyit, eleget cipekedett az életben már, kímélhetné magát egy kicsit, azt mondogatta…

LEGÉNY: Én csak ijesztgettem, ki a fene gondolta volna, hogy ez lesz belőle, én csak úgy elővettem a kést, hogy megijesszem, miért kellett azt mondani neki, hogy gyáva vagyok, na, gondoltam, majd megmutatom neked én, ki itt a gyáva, majd meglátjuk, gondoltam, ki fog itt szűkölni, mint a kutya, és előrántottam a kést, de én nem akartam a vérét, hogy is akarhattam volna, én csak úgy elővettem a kést….

EGY EMBER: Mindig csak úgy előveszik a kést. Sohasem akarnak mást. Ugyan, miért akarnának. Mindig csak úgy előveszik…

ANYA: Amikor a munkából hazajött, mindig azt kérdezte, hogy sütne-e nekem pityókát¹, édesanyám, mindig a sült pityókáról kérdezett….

LEGÉNY: Most már nincs mit csinálni, ha egyszer így volt az megírva... Kapok, mondjuk, vagy tíz-tizenkét évet. De amilyen erős vagyok, hat év alatt ledolgozom…. (Nézegeti a kezeit) Erős vagyok, mint a tölgy, úgy vertem bele a kést, de úgy belevertem, hogy a hegye kijött elől…

ANYA: Amikor meglátta a gyerek először a traktort, mind rimánkodott, hogy ültessük fel, hiába mondtuk, hogy a bácsi nem engedi, váltig rimánkodott, nem volt mit tenni, meg kellett kérni a traktorost, hogy engedje meg, aztán amikor felültettük, úgy szorongatta a gyermek a két kezében a kormányt, de úgy, de úgy, hogy még ez a traktoros ember is nevetett, mert áldott jó ember volt, most is önti el a könny a szememet, ahogy ül ottan fenn, a traktoron…

LEGÉNY: Az ital vette el az eszemet, az az átkozott ital, az ital zavarta az agyamba a vért, amikor azt merte mondani, hogy gyáva vagyok, nem kellett volna neki azt mondani, hogy gyáva vagyok, nekem senki emberfia nem mondhatja azt, hogy gyáva, még ha akkora traktoros ereje van is, de én a vérét nem akartam, én csak elővettem a kést, hogy begyulladjon, egyszerűen csak úgy elővettem, legalább akkor nem kellett volna szájalnia, akkor kussolni kell, ha valaki előveszi a kést, a késsel szemben nem kell hőbörögni, tüntetően hátat fordítani, még akkor, ha olyan marha nagy traktoros ereje van is…

ANYA: Megölte a gyermekemet, az én szerelmetes gyermekemet…. Mire neveltem fel, óh, istenem, vénségemre nem lesz, aki adjon egy pohár vizet… Puszta a ház, könnyes a házunk, temető a mi házunk, a mi házunkban minden megfeketült…

EGY EMBER: És az emberek nézték. Nézte a falu. Az emberek nem avatkoztak bele. Az emberek gyakran látnak errefelé kést. Az emberek ezért még jobban félnek a késtől. Az emberek örülnek, hogy nem az ő életüket fenyegeti a kés… Az emberek nem akarnak rosszban lenni azzal, akinek a kezében könnyen felvillan a kés…

TANÚ: (Az Anya mellett jön előre; Egy emberhez) Tudom, hogy rólam beszél. Rólam, aki ott voltam. Én is ott voltam, mint annyian mások. Ott volt a fél falu. Én nem vagyok hős. Nem szoktam rárohanni a késsel hadonászó, részeg bunkóra, hogy elvegyem tőle a kést. Milyen szép lett volna, ugye, egészen ellágyulsz, ha odarohanok közéjük, hogy engem szúrjanak meg? Vagy, mit gondolsz, szépen meghunyászkodott volna, és ideadja nekem, hálából, emlékül a kést, amiért megakadályoztam a gyilkosságban?!…Ugyan, ne kacagtasd magad!…

EGY EMBER: Ott álltál elejétől végig. Te elejétől végig mindent láttál. Te azt is tudtad, az egész falu tudta, miért gyűlöli egymást ez a két legény. Tudtad azt is, hogy baj lesz, mert a két legény a kocsmában iszik. Egy szót sem szóltál, hogy ne igyanak. Nem szaladtál haza, hogy szólj a szüleiknek. Nem hívtál oda józan embereket. Nem értesítetted a milíciát.². Nem próbáltál beszélni velük, amikor még lehetett volna talán, amikor még az első üvegnél tartottak. Jó, lehet, hogy nem hallgattak volna rád, de te nem is próbálkoztál, senki sem próbálkozott... Ott álltatok mindannyian, és senki sem próbálkozott, és amikor elfordult a legény, és a másik felemelte a kést, amikor még oda lehetett volna ugrani, és meg lehetett volna ragadni a gyilkos kezét, akkor is bárgyú kíváncsisággal nézted a jelenetet, mint egy ritka, rettenetes tétű, újrajátszhatatlan cirkuszi produkciót... Meg se mozdultál, remegtél, nyüszítettél gyáván, az aljas izgalomtól remegtél gyáván, és vártad, hogy felszökjön a vér, a huszonegy éves legény vére, még annyi becsület sem volt benned, hogy legalább eloldalogj, mint egy megvert kutya, te csak bámultál talán, élvezted is ezt az ingyen, halálos előadást…

TANÚ: Semmit sem értesz, idegen vagy itt, Ma ide kukkintasz be, holnap oda, és nagy pofával igazságot osztogatsz, és nem tudod azt megérteni, hogy én nem lehetek haragban velük, mert én itt maradok, a kocsma is itt marad, és továbbra is inni fognak, és ha isznak, eszükbe jut minden mozdulat, és a büntetésnek is vége lesz, és nehogy azt hidd, hogy szelíd birkák osonnak be a börtön után a faluba, és nehogy azt hidd, hogy a falu megveti őket, én pedig itt maradok, és nem vagyok hús, és nem is akarok hős lenni, én csak békességet akarok, de hiába mondom ezt neked, úgysem érted, honnan lenne fogalmad neked arról, mi szedeti itt elő az emberekkel a kést, semmi sem egyszerű, pedig te mindent egyszerűnek gondolsz, téged még sohasem fenyegetett a kés, hagyj engem békén, hagyj békén bennünket, van elég bajunk nélküled is....

EGY EMBER: Hiába beszélsz itt nekem mellé, hiába köntörfalazol, ne siránkozz, és ne sajnáltasd magad, hitvány alak, hogy lehet hazug szalmaszálakba kapaszkodni, amikor megöltek egy huszonegy éves legényt, ártatlanul, amikor megöltek egy huszonegy éves legényt, akkor nincs magyarázkodás, akkor csak gyáva lapulás lehet, s ha egyáltalán kinyitod a szádat, akkor azt sikítsd világgá, hogy gyáva hernyó vagy, hogy gyáva hernyók voltatok mindannyian, akik ott lapultatok, hogy gyilkos vagy te is, nemcsak bűnpártoló, gyilkos, és még sokszorosabban az, mert ártatlannak képzeled magad, és felmented magad, amikor megöltek előtted, a kinyújtható karod előtt, egy huszonegy éves legényt, és te még csak meg se mukkantál, még csak nem is kiáltoztál, nehogy megzavard a gyilkos kezet, nehogy eltévessze a halálos döfést véletlenül… Semmi sem lehet indok arra, hogy csak úgy lemészároljanak egy embert, mint egy semmiről sem tudó, ostoba vadállatot, az ital átkos gőzére hivatkozva, mert talán te is ölnél, ha nem lennél még arra is gyáva, de ki tudja, holnap nem öntöd-e magadba te is két kézzel az italt, hogy legalább a nyamvadt lelkiismereted előtt fölmentést nyerj, s hogy egy újabb, iszonyú gyilkossággal önmagad előtt bizonyíts... óh, milyen utolsó, rongy alak vagy!…

LEGÉNY: (valami keserű, siralmas hallgatót morog maga elé, a szín még jobban elsötétül; Tanú visszahúzódik.) Hat év alatt biztos ledolgozom. Nem lesz könnyű, de kibírom, Dolgozni mindenütt kell, nem igaz? Az a hat esztendő úgy eltelik, hogy észre sem veszem…

ANYA: Az egyetlen gyermekemet, az én szerelmetes gyermekemet….

EGY EMBER: Hogy tudod megsimogatni azzal a kezeddel egy gyermek fejét?

ANYA: Az én fiam vérétől véres kezeddel, hogy mered megsimogatni egy gyermek fejét…

EGY EMBER: Hogy nem dugdosod a kezedet, hogy nem rejtegeted a véres kezedet, hogy mered még az emberek felé nyújtani a kezedet, hogy nem töröd le a kezedet tőből, hogy nem rejtegeted, dugd el a kezedet!…

ANYA: Hogy nem lesz méreg az étel, amit a fiam vérétől véres kezeddel a szádhoz viszel, hogy nem mosod napfelkeltétől napnyugtáig a vértől szennyezett kezed, hogy nem dugdosod lúgba a kezedet…

(A Legény szinte önkívületben emelkedik fel, egészen a rivaldáig vánszorog, és eszelősen mered előrenyújtott, idegenné vált kezeire.)

EGY EMBER: Hogy nem ordítasz a kezedért, a véres kezedért, hogy mered álomra hajtani a fejedet, hogy lehet egy nyugodt pillanatod, gyilkos, hogy nem őrülsz bele, hogy időtlen időkig, most már mindörökké véres a kezed, hogy nem üvöltesz, üvöltened kellene, üvölteni, gyilkos, üvölteni, üvölteni, üvölteni, ÜVÖLTENIII!!!…

(Vadul csattogni kezd a zene, a színpad teljesen elsötétül. Amikor kigyulladnak a fények, teljesen üres.)

• VÉGE A JELENETNEK -

1Krumplit, burgonyát

2Rendőrséget