Matekovics János:
LEHAJTOTT FEJJEL
1967. november 2, Ifjúmunkás
Az színpadon két támlásszék áll négy-öt méternyire egymástól. Rajtuk hajszálra ugyanolyan, hajszálra ugyanúgy nyitott bőrönd. A csomagolás természetesen jelképes, de végigkíséri szinte az egész jelenetet. Elképzelhető a jelenet bőröndök nélkül is ; ezeket ilyen esetben a játék érzékelteti. Függöny nincs. A fiú és a lány hátulról, egymás mellől és egyszerre indul, lassú, kifejező lépésekkel a maga széke felé. Mozdulataik összehangoltak, pantomim-szerűek és nagyon gondosan kidolgozottak. Oldalt, hanyag tartásban cigarettázik az EGY EMBER (akinek van ideje sajnálkozni embertársain).
 |
| Pusztai Péter rajza |
A FIÚ (felegyenesedik, a nézőtér felé): Jobban elmegyek, mint ahogy képzeli. Sebekkel megyek el, de nem haraggal. Hülye dolog, de nem tehetek másként. Ennek tehát vége. Az életben vannak pillanatok, amikor kell legyen bátorságunk beismerni : nem sikerült. Nos hát . . . (szomorkásán elmosolyodik) nem sikerült. Nem először és feltehetőleg nem is utoljára. De hát — az ember addig él, amíg van "ereje újrakezdeni.
A LÁNY (fölegyenesedik, a nézőtér felé): Marad tehát megint a keresés. És ez az én koromban; az én emlékeimmel egyre szomorúbbá és egyre reménytelenebbé válik . . . Újra egyesdül vagyok . .. (ugyanúgy mosolyodik el, mint az imént a fiú) Megszokhattam már. De azért . . . mégiscsak nehéz... (a szék felé görnyedt testtartásban, kinyújtott kezére támaszkodva mintegy megmerevedik.)
A FIÚ (előrejön) : Az emlékeimet viszem. Pedig talán ... hazugak voltak. De mindegy, akkor sem mondok le róluk. Szükségem van ezekre az emlékekre... (Szomorú, magányos melódia szólal meg, majd fokozatosan vidámra vált.) Mentünk akkor ketten Katival, bolondok voltunk és gyerekek, szorongattuk egymás kezét (hátralép, kézenfogia a lányt, s ezután már játsszák is, amit mondanak), friss hajnal lélegzett a városka fölött, és az autóbusz előtt megrökönyödve tárta szét a kezét a kalauz... (Felszabadult, bentröl jövő vidámsággal :) De uram, hát nem érti? Adjon jegyet, ahova akar! Nem számít, hova. Mindegy ! Ahova magának jön . . . Ember, értse meg, nekünk teljesen mindegy, hova megyünk . . . Nem érti ? ... Na jó, adjon akkor jegyet a harmadik faluig. De legyen inkább a negyedik, vagy inkább mégis a ... második? (Nagy kacagás, a fiú visszahúzódik a székéhez, a lány arca fokozatosan elborul.)
A LÁNY: Nem tudom elfelejteni. Úgy éltünk egy hétig abban a faluban, mintha fiatal házasok lettünk volna: Kézen fogva jártuk a falut, megszólítgattak bennünket az emberek, kérdezgettek, tanácsokat adtak eljövendő életünkre, tekintetek simogattak, amerre mentünk. Sokszor majdnem elsírtam magam. Én még sohasem voltam olyan boldog . . . Délutánonként feljártunk a régi kastélyba, és este tejet vettünk, a tejet Sanyi hozta el, az ő dolga volt, milyen öröm volt az is, hogy beosztottuk, ki mit csinál. A tejet, azt mindig ő hozta el, ahhoz ragaszkodott...
A FIÚ (mintha most érkezne, harsogó örömmel) : Szevasz, Kati, megérkezett a hamisítatlan, tejpormentes kiadás ! Közvetlen a kandliba fejte a néni, akartam segíteni neki én is, de nem hagyta, még egészen meleg, habzik is, láttál már ilyet ? Nem iszol egy kicsit ? Ne töltsek a poharunkba? . . . Te, el is felejtettem, van itthon kenyerünk?
A LÁNY (elfordul tőle, a nézőtérhez): Nem, nem volt itthon kenyerünk. De ő szerzett, elmentünk a boltos lakására ... és ezt mi is, a boltos is természetesnek tartottuk .. .
A FIÚ (kézen fogja a lányt, mint előbb, a kalauznál) : Fiatal házasok vagyunk, és tetszik tudni, hogy van az ilyenkor, állandóan éhes az ember. És most elfogyott a kenyerünk. Halunk éhen, már csak egy szomorú paszulykonzervünk maradt. . . ..(Visszahúzódik a székéhez, és úgy hajol fölé, mint az imént a lány)
A LÁNY (elfordul tőle, a nézőtérhez) : A boltos a saját kenyerét felezte meg velünk . . .
A FlÚ (előrelép) : Minden nőben őt látom, minden nőben az ő arcvonásait keresem, feloldódtak, szétmosódtak a vonásai, s minden női arcban, ami elvonul a szemem előtt, van belőlük valami. Ülök a cukrászdában, és van úgy, hogy néha bejön egy nő, és nekem fel kell állnom, és el kell sétálnom arrafelé, hogy lássam, vajon nem ő az, aki bejött, mert néha úgy érzem, hogy akármelyik ő lehetne, és akármelyik szólhatna hozzám, ahogy csak ő tudott beszélni velem ...
A LÁNY : Látod, olyan szép, őszinte az a történet, amit elmondtál nekem, miért nincs bátorságod leülni és megírni (fokozatosan közeledik a fiú felé, hozzá bújik), nem is kell hozzátenned semmit, csak úgy írd le, ahogy elmondtad nekem, miért nem írsz, kedvesem, mondd, miért nem írsz össze kell szedned magad, legyen erőd...
A FIÚ (keserűséggel) : És én nem tudtam úgy szeretni, ahogy egész bensőmből szeretni akartam, és nem tudtam olyan ember lenni, mint amilyen lenni akartam, zaklatott, robbanó volt körülöttünk a levegő, hazugságtól mérgezett... (A lány hirtelen elszakad tőle ; a kezdő mozdulatokkal pakolnak.)
EGY EMBER : És most pakolnak, mindennek vége, minden befejeződött. Úgy látszik, így kellett lennie, néha az ember hajlik már a fatalizmusra is, úgy látszik, a törvényszerűségeknek, ostoba és szerencsés véletleneknek, körülményeknek és emlékeknek abban az áttekinthetetlen tömkelegében, amelyben két egymást szerető ember sorsa alakul, a végső vektorok elkülönültek egymástól, elvégeztetett.
(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)
A FIÚ (gyötrődve): Nem kellett volna megtudnom, hogy Egérrel is. Egér mindig ott sündörgött körülöttünk, állandóan faggatott, és még a szokottnál is kedvesebben és aljasabban fúrt, de én azt hittem, hogy ez egyszerűen csak a bosszú azért, mert nekem sikerült, neki meg nem. Az alulmaradt ember bosszújának fogtam fel az egészet, és még szinte jólesett nekem, Kati is táplálta ezt a hitemet, őrült barom voltam, de hát ki gondolta volna, hogy pont Egér . . .
A BARÁT (Egy emberrel ellentétes oldalon jelenik meg) : Én szóltam neki. Meg kellett mondanom. Erről tudnia kellett. Én Katit nem tudtam, és nem is tudom felmenteni Jó, elhiszem, hogy az ember keresi kétmilliárd ember közül, akit élettársául magához emel. De hát pont Egeret ? Ezt a fontoskodó, jelentéktelen alakot? Ezt a becstelen intrikust ? Nem, meg kellett mondanom neki. Nem nyelvbotlás, nem elszólás volt, nem könnyelmű pillanat, nagyon is tudatában voltam, hogy mit teszek. Jobb így, hogy Sanyi előbb tudta meg. Mert aztán ... nagyon késő lett volna . . .
A FIÚ : Beszéltek nekem azelőtt is. de nem vettem fel, elhessegettem magamtól minden kellemetlen gondolatot . . . Pletyka az egész, gondoltam, irigykednek, mert hát milyen az ember, rólam is összehordtak már mindenfélét. Egészen Egérig mesélhettek nekem, de Egér után most már mindent elhiszek . . .
(A lány leül a székre és rágyújt.)
NŐI HANG : Férjhez akar menni, már lassan ideje lesz, nem veszed észre, fiacskám? Nagy barom vagy azért, meg kell hagyni, okosabbnak gondoltalak. Menj el addig, amíg el szokott menni egy férfi egy nővel, de aztán slussz. De neked, fiacskám, hiába beszél az ember. Ilyen ügyekben, úgy látszik, a legeszesebb férfi is barom. Nem mondom, jól átráztak . . . Vagy tényleg, őszintén azt hiszed, hogy te vagy az első ? Ezt jól bemesélték neked. Én a magam részéről, ha nem haragszol, legalább öt társadról tudok, konzultáld csak meg jobban a barátaidat. . .
FÉRFI HANGJA: Már akkor gyanakodhattál volna, hogy olyan könnyen ment minden. De hát a szerelem, és úszkáltál balga hited hullámaiban, hát hogyne, így sokkal kényelmesebb volt.. . Figyelj ide, fiú, ha lehet még normálisan beszélni veled, nézd meg jobban azt a nőt ! Nem látod, hogy csupa ideg, figyelgesd csak egy kicsit, hogyan szívja a cigarettát... Vagy annyira tapasztalatlan lennél ? !
A BARÁT : Egértől gyermeke lett volna, érted ? Egértől ! És te most repdesel az örömtől, és a fejed búbjáig elandalított a romantika, mert valamicske azért neked is csak jutott Egér maradékaiból...(A fiú feljajdul, a barát visszahúzódik.)
A LÁNY (előrelép) : Részegen jött hozzám, én még akkor nem tudtam semmit, azelőtt is ivott néha, de olyankor kölykös volt, elragadó, de most nekern esett és megütött ! Megütött . . . Közönséges volt, mint egy utolsó kocsmatöltelék. És ezt most már úgysem tudnám elfelejteni, ezt sem akarom elfelejteni. . . De ő sem felejt el semmit, iszik, iszik, iszik, és arcomba vágja a múltamat...
A FIÚ (részeg, de mélyről fakadó, gyötrő fájdalommal) : Te utolsó ringyó, hát azt hitted, hogy mint egy ostoba ökröt, a jármodba hajtsz ? . .. Nekem te voltál az utolsó hajó, érted, a legeslegutolsó, akire mindent felpakoltam, hiszen én mindig és minden nőben csalódtam - utóbb, és már azt mondtam, hogy nekem befellegzett a szerelem, és én már sohasem tudom megsimogatni úgy egy nő kezét, hogy ne gondoljak arra, mikor és hogyan következik a folytatás, te voltál az utolsó hajó, akire mindent felpakoltam, ami jó bennem még megmaradt, otthagytam érted egy rendes nőt, aki szeretett, az asszonyomat láttam benned, az élettársamat... Még Egérrel is, te ringyó, még Egérrel is?! ezt nem bírom felfogni, ebbe bele kell bolondulni, ez ... ez rettenetes... ebbe belezavarodok...
A LÁNY (csendesen, magába fordulón) : Hazudtam neki, nem volt erőm odaállni elé, és elmondani neki az igazat. Nem hitte volna el, de hát hogyan is hihette volna el akkor, hogy őt mindenek után mégis valóban szeretem. Azt hittem, hogy megrázom magam, és elmúlik a múltamból minden, amire fájó emlékeznem, ahogy kialszik a fény, ha elfordítom a kapcsolót. Nem, az életben mindent magunkkal viszünk. Előbb-utóbb, valamiképpen minden tettünkért, minden meggondolatlanságunkért, minden pillanatunkért fizetni fogunk . . . (Visszahúzódik.)
A FIÚ (csendesen) : És én is csak későn, amikor már mindennek vége lett, csak akkor beszéltem neki arról, hogy engem vár valaki. Egy lány, szerényebb, halkabb, jelentéktelenebb, de vár, évek óta vár, és talán szeret. Évek óta tartó, zsörtölődő, szemrehányásokkal terhes ez a kapcsolat, régen abbahagytam volna már, ha lett volna hozzá erőm, de az a nő még mindig vár rám, és még most se tud Katiról, hiszen néha még most is felkeresem . . . Hazugságra épült minden, miért kell hazugság-ingoványra építeni a boldogság-várakat, hiszen előbb-utóbb úgyis minden kiderül, összeomlik minden, s a romok alól aligha tudjuk kimenteni hajdani tiszta önmagunk . . . Pedig mindketten szépen akartunk élni, Kati, tisztán és becsületesen, és mégis a mocsokban fetrengtünk, abban a balga hitben, hogy egyszer majd mindent lemoshatunk...
(Visszamegy a bőröndjéhez, egyszerre becsukják mind a ketten, lassan még egyszer körülhordozzák a tekintetüket, búcsúznak, majd lehajtott fejjel, egymás útját keresztezve, ellenkező irányban levonulnak a színpadról. A zene egy villanásra felerősödik).
EGY EMBER (előrejön a színpad közepéig, s onnan figyeli az eltávozókat) : Lassú, tempós, leszámoló a járásuk, és mennek búcsúszavak nélkül, ki tudja, merre, ki tudja, az élet milyen új eseményei elé, búcsúszavak és integetések nélkül mennek, ki-ki a maga külön útján, ki-ki önnön sorsa elé.
(Néhány, elviselhetetlenül hangos akkord után a zene, mintha elvágták volna, abbamarad).
Epilógus a matinéhoz
A Lehajtott fejjel című jelenet „ősbemutatója" a harmadik Ifjúmunkás matinén volt Nagyváradon, 1967. október 8-án. A fiút Miske László, a lányt Bányai Irén, Egy embert Gáll Ernő, a barátot Orbán Károly, a nőt Biluska Annamária, a férfit Botár Endre alakította. A jelenet Szabó József rendezésében és Czakó Ádám zenéjével került színre.
A szerkesztő megjegyzése:
A fenti jelenet Matekovics János első nyilvános, vérbeli színpadi szereplése. Kis kamaradarab, amit rendező visz színpadra és valódi színészek keltenek életre. (Nem egészen egy évvel később, hasonló lelkes vállalkozói szellemben kerül színpadra a szatmári Matinén Páskándi Géza Külső zajok c. abszurd játéka, kiváló szatmári színházi emberek előadásában.) A cselekmény gyökerei némileg önéletrajzi beütésekről árulkodnak. Be nem valklott, de közismert tény volt, hogy Matek saját érzelmi válságát kísérelte meg kivetíteni e jelenetben, amely emiatt eléggé könyvízű és irodalmias, s távolról sem hordozza magában azokat a drámacsírákat, melyek pár évvel később A lány vbolt a tizenötödik c. drámában sikeresen termést hoznak. A Lehajtott fejjel rendezője különben a kortárs erdélyi magyar színjátszás egyik jeles alakja. (Cseke Gábor)
Szabó József (Ódzsa) Székelyhídon született, 1928-ban. Nagyváradon érettségizett, Kolozsváron diplomázott 1953-ban. Pályáját Nagybányán kezdi, 1957–70 között a Kolozsvári Magyar Színház rendezője, 1970-ben a nagyváradi társulat főrendezője és művészeti vezetője lesz. Legemlékezetesebb rendezései:Az ifjú W. újabb szenvedései, Anyám könnyű álmot ígér, Ősvigasztalás, Az ember tragédiája. 1983-ban Magyarországra települ, Győrött, majd Veszprémben dolgozik 1988-as nyugdíjba vonulásáig. (Részletesen lásd a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szócikkét)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése