Kis Matek-breviárium (4): Ahol "leakasztják" a lányokat

Barbárok, szelíden
1967. január 19, Ifjúmunkás

Ott állt meg mindjárt az ajtó mellett, oldalt, nem is próbált előbbre jönní a szék felé, amit amúgysem kínált volna fel neki senki. Az ember nehezen vesz erőt magán, hogy emberi hangon beszéljen vele. Szemét képmutatóan földre fordítja, valószínűleg ez hivatott a bűnbánatot jelképezni, itt, ami a kutyaszorítóban jó hatást tesz. Ebben a sajátos ruhában, lenyírva, szánalmas figurának fest Nitu Gheorghe, a negyed egykori réme, a — példakép.
—  Mivel foglalkozott általában munkaidő után?
Felkapja a fejét, de.csak súrolja a főügyész, Tentea Vasile tekintetét — ilyen kérdéseket eddig, a kihallgatások során nem tettek fel neki, a részletek felől faggatták, hogy melyikük mondta először, melyikük ment oda a lányhoz, és ütötte meg... — A legényszállásra mentem.
—  Ott mit csinált ?
—  Valahogy eltelt az idő.
—  Mit csinál, ha letöltötte a büntetését?
—  Visszamegyek, ahol voltam.
—  Visszaveszik?
—  Tudják, hogy dolgozom. Biztos visszavesznek.
Végigsöpör rajtunk a tekintete, konokság és rosszul leplezett gyűlölet csap felénk, aztán újra földre néz, arcára újra leülepedik a bűnbánat-máz. Hát szóval ez lenne a vezér.

(Részlet T. G. kiskorú, tizenhét éves vádlott vallomásából : „Hasonlóképpen kijelentem, hogy Nitu Gheorgne még elkövetett ilyen tetteket, és akkor engem is elvitt egy lánnyal és akkor vértestvérek lettünk, mert megvágta a karomat egy késsel, és az ő karját is megvágta, és akkor összetartottuk, és akkor azt mondta, hogy ezután most már mi vértestvérek vagyunk, és nekem is azt kell csinálni, amit ő csinál...")

A Steagul Rosu üzem - körülötte forgott egy fertály élete

S. C. tizenkilenc éves, jó megjelenésű vádlott, a Metrom vállalat esztergályosa :
—  Nitut jól ismerik a Steagul Rosu negyedben. Ha valamilyen botrány történt, ő biztosan benne volt. Én nem láttam ugyan verekedni (óvatos oldalpillantás a mellette álló Nitu felé — nyilván még most is tart tőle, még itt is !), de mondták eleget.
—  Maga  szerint  ki a hibás, hogy ide került?
—  Leginkább ő a hibás, Nitu. Ha nem jött volna akkor utánam, amikor mentem a lánnyal, nem történt volna semmi. De még csak nem is találkoztam volna vele.
—  Miért nem mentette meg a lányt?
—  Nem mertem. Akartam, de nem mertem. Egyedül  voltam,   hogy  is mertem volna. Ők vértestvérek, ezt mindenki tudja.

(Részlet B. E. nyolcadikos, 14 éves kislány vallomásából: „Akkor elváltunk, és én mentem a fiúval S. C-val. De a két fiú utánunk futott, hogy siessünk, mert a barátnőmet elvitte néhány fiú, a 47-es blokkhoz mentek, és ott meg akarják erőszakolni. Én akkor megkértem a fiúkat, hogy segítsenek a barátnőmet megszabadítani, és akkor a fiúk elvezettek a mezőn keresztül a Breiner Béla transzformátor állomás felé, és ott, amikor már a mezőn jártunk, akkor látszottak a fények, és a fiúk azt mondták, hogy az a 47-es blokk, és azt mondta Nitu Gheorghe, hogy na, anyukám, térjünk a tárgyra, és akkor én mondtam, hogy nem, és sírtam, de akkor ő azt mondta, hogy innen úgysem szabadulhatsz. A másik két fiú vagy tíz méterre tőlünk várt, és akkor Nitu két pofont adott, és én sírtam és védekeztem, de nem volt mit csinálni, és akkor odajött a másik, S. C. is, és én hiába sírtam, és akkor odajött T. G. is, és én hiába sírtam ...")

T. G. Hórihorgas, riadt arcú gyerek, minden pillanatban pityereg előttünk, önkéntelenül is sajnálja az ember, lerí róla a határozatlanság, a gyengeség. És ez a fiú volt Nitu „vértestvére"!
— Nituval voltam jóbarát, ő hívott ide-oda, én vele mentem mindig, ha hívott. Nagyot fütyült, hosszasat, és akkor én kijöttem a balkonra, ő meg mondta, hogy hova megyünk. A fiúk között ő volt a legerősebb, mindig kitalált valamit. Ő mondta, hogy mondjam azt a lánynak, hogy a barátnője bajban van. Mindig kitalált valamit.
—  Maga  szerint milyen az igazi barát?
—  Hát egy igaz baráttal nem hazudunk egymásnak, nem lopunk egymástól ...
—  Ki  a hibás azért, hogy idekerült ?
Felsír, teljesen összeroskad.
—  Én   vagyok a hibás. Mert   nem vettem észre semmit, mint a barom. Nagyon sajnálom, hogy csináltam. Nagyon sajnálam. Két kis húgom van nekem is. Két kicsi húgom van. és akkor, amikor azt mondtam a fiúknak, hogy magamhoz viszem a lányt, akkor rájuk gondoltam. Késő volf már akkor. De rájuk gondoltam, és akkor azért szólítottam meg a két őrmester urat, hogy íme, mit csináltunk ...
—  Mit gondol, a szülei megbocsátanak?
Hallgat. Nem, nem valószínű, hogy rnegbocsássanak, mi is tudjuk. Tisztességben megöregedett, egyszerű falusi emberek, akik életükben egy órát sem töltöttek a milicián, T. G. mondta  így.
—  És azután — mit csinál ?
—  Megyek az üzembe. Felöltözöm, küldök pénzt haza, és moziba  megyek, és könyveket olvasok, mert még sohasem   olvastam egy könyvet, komoly ember leszek, és egyedül leszek, nem kell nekem barát, senki sem kell nekem, senki a világon ..,"
—  Ne legyen egyedül — veti közbe a főügyész — mert    nagyon  gyenge az ember egyedül.  Éppen csak hogy válogassa meg a barátait...
T. G. most már nem is uralkodik magán, nem  töröli a szemét, nem néz ránk, most már befelé zokog, elvesztett évekért    oktalanságáért, mindenért:
—  Pedig  mondták,  hogy ne  barátkozzam vele ...  De én  nem ... Mennyit vesztettem ... mennyit vesztettem!
—  A lány is sokat veszített — erre nem gondolsz? — vágja el nyersen  a ügyész — ne csak magadra gondolj! — És utána — mondja enyhültebben —gyere el majd ide. Nem vagy elveszett ember, fiatal vagy. Mi majd segítünk neked, hogy elhelyezkedj    valahol ...

*

A Steagul Rosu negyed - többezer fiatalnak
nincs mit csinálnia

Kellemetlen kötelesség becsöngetni egy vadidegen házhoz és arról beszélni, amire kínos akárcsak emlékezni is. A sarokban zongora áll, a kislány játszik, magyarázza az anyja. Remeg a keze, gyors mozdulatokkal pirulákat vesz be, és minden második mondata, hogy az istenért nehogy kiíja a nevünket, mert én azt nem élem túl.
Elvált asszony. Egy esztendeje már. Kérdezném erről is, meg másról is, de lemondok róla. Ez most már nem segit. A gyermek naphosszat csatangolt a városban, szóba állt az utcán fiúkkal, külön útjai voltak — erről az anyjának, a fodrásznőnek kellett volna tudnia. De hagyjuk, nem vájkálok a sebben, amúgy is kell ezt neki éreznie.
A  lány hirtelen nőtt kamasz; behúzott  nyakkal ül előttem, és
amennyire a szemüveg mögött meg tudom  állapítani,  befelé  forduló,  réveteg tekintettel. („Foglalkoztam vele, mondta   az anyja, és rendbejött. Amennyire lehetett. De az ő  lelkivilágát összetörték.")
Belelapozok a leckekönyvébe : négyesek, ötösök.
—  Mi akar lenni ?
—  Be szeretnék iratkozni a líceumba,  és aztán  majd felvételizni fogok az egyetemen.  Francia  tanárnő akarok lenni...
Nézem : franciából ötösnél nincs jobb jegye.
—  Ilyen tanulással nehéz lesz. Hallgat. Meredt nyakkal ül, érzem,
menni kell.

*

Truta Ion ügyész : 
— Nem akarom felmenteni ezeket a fiatalokat, nem is lehet. Meg kell kapniuk és meg is kapják a megérdemelt büntetést. Csakhát ez nem egyedüli eset abban a negyedben. Itt egy másik dosszár, ahol ugyancsak egy kiskorúval történt hasonló tragédia. A Steagul Rosu negyedben nem ritka dolog. Brassó egyik legszebb negyede, több száz új blokk épült ott, gyönyörű új házak — és nincs a közelben egyetlen mozi. Mégcsak vendéglő sem, amolyan büfé van ott csak, „bomba", ahogy itt Brassóban mondják. Egyetlen klub van arrafelé, a Steagul Rosu üzemé, az is messzire van. Vagy tízezer fiatal él ott, és annak a tízezer fiatalnak nincs mit csinálnia. Csapatokba   verődve járják az utcát, és „leakasztják" a lányokat.

Bratu Mihai, a KISZ Brassó városi bizottságának első titkára :
— Sajnos, nem ritka ott az ilyen eset. És még súlyosabb dolgok is történnek ebben a negyedben. Állandóan bővülnek az üzemek, rengeteg fiatalt alkalmaznak az ország minden sarkából, nagyon nehezen győzzük velük a foglalkozást, és nagyon megnehezíti a dolgunkat, hogy abban a negyedben nincsen egy termünk, ahol tarthatnánk egy előadást, egy szimpoziont. Legalább egy moziterem lenne! De ha a fiatalok be akarnak jönni a városba, sokszor fél órát, órát kell várniuk az autóbuszra, és akkor is olyan zsúfoltság van, hogy az emberről leszaggatják a kabátot, valósággal letapossák. A legényszállásokon szoktunk rendezni egy-egy nevelő témájú előadást, sokszor még műsort is bemutatunk, de hát hány fiatal vehet részt ezeken ?!

Néhány szó befejezésül. Nem tudom, hogy a kislány útja hova vezet. Szeretném hinni, hogy magára talál. Remélem, hogy azoknak a fiataloknak is használni fog az a néhány év, amit ifjúságuk legszebb esztendeiből egy ostoba meggondolatlanság miatt megérdemelten elvesztenek. Az egy Nitu kivételével — őróla, még ha igazságtalan vagyok is, nem tudom ezt elképzelni. Bár volt már ilyen.
Senkinek a felelősségét nem akarom és nincs is jogom kisebbíteni. Jó lenne, ha a városi néptanács is levonná a negyedben történt tragédiákból a megfelelő következtetéseket.

Matekovics János

A szerkesztő megjegyzése: Az 1967-es esztendő nem csak az Ifjúmunkás életében, de Matek pályafutásában is kiemelkedő időszak. Fenti riportja, amivel az év indult, mintegy előre vetítette azt a témát, ami később, március 2-án egy sokkal keményebb, nyersebb és sminkeletlenebb változatban jön elő a lap hasábjain; a Hófehérke és a tizennégy legény című riportról van szó, amely meghozta szerzője számára újságírói-írói munkásságának a csúcsát, s amelyből később műsorra tűzött, majd még a bemutató előtt betiltott drámája ihletődött.

De 1967 nem csak az élet bugyraiból táplálkozó riportok, hanem a beinduló Ifjúmunkás Matinék esztendeje is. A rendezvények szinte teljesen lefoglalták Matek alkotó erejét - riportok helyett, amikedt pedig olvasói és szerkesztőtársai a Hófehérke után joggal elvárnak tőle -, megszületnek a Matinékon bemutatott és vitára bocsátott hangos ankétjai és színpadi jelenetei, amelyek aztán rendre a lapban is megjelennek. (Cseke Gábor)