Jó emberrel találkoztam

FIGYELEM! Ez az írás eddig kiadatlan! 

a kolozsvári állomás

Matekovics János:

 Jó emberrel találkoztam

            Jó emberrel találkoztam a vonaton, tiszt volt, borostás volt az arca, és nem kacagott harsogva, de az  arcán nagyon hamar megjelent a mosoly.A jóember nem volt egyedül, vele volt a felesége is, nálánál csak valamivel fiatalabb, különben jelentéktelen asszony, de ennek is a jelentéktelen asszonynak olyan volt az arca, mint a jóembernek: jóember arca volt. Nem látok gyakran olyan szép házasságokat, hogy ne figyeltem volna őket érdeklődéssel. Éjszaka az asszony a jóember ölében aludt, és a jóember, amíg el nem nyomta az álom, simogatta. Hány éves házasok, kérdeztem tőlük, egy kicsit talán nem jóember-módra: irigykedve. A jóember azt mondta, hogy tíz esztendeje, és mosolygott.A jóember nem tukmálta ránk jóemberségét, nem tüntetett vele, nem tolakodott a jóemberségével.Ő nem azért volt jóember, mert ezzel akár önmagának is tüntetni akart. A jóembersége az énje volt, s amikor kellett, elő lehetett szedni. Két kiscicát vittek az asszonnyal Kolozsvárról, mennyit babusgatták a kiscicákat. Nem voltak türelmetlenek, nem voltak kétségbeesve, hogy hajh, mi lesz, ha netalán be találnák piszkítani a ruháját, amikor kissé hidegebb volt, az asszony a kebelében melengette a kis vakarékokat. Én a kislányommal utaztam, az öregekhez vittem haza egy kis kikapcsolódásra, Bukarest után... A jóember enni adott a gyereknek, s engem is megkínált prágaival, és én, amikor valahogy viszonzandó, narancsgerezdekkel kínáltam a jóembert és a feleségét, elfogadták,  de míg elnyomott az álom, Katikába tömték, amennyit megevett... Fáradt voltam, elgyötört, éjszaka a lányom álmát vigyáztam, de hajnal fele, amikor ürült a fülke, s mellettük a hely felszabadult, átvették magukhoz Katit, hogy én ne szorongjak mellette, aludni tudjak... És aztán, amikor kiszállt, észre se vették, hogy én is lekászálódtam a vonatról, azt lesték, hogy integetni fog-e Kati, aggódóan megrezzentek, amikor engem is megláttak, s akkor megkocogtattam az ablakot, s megvolt az integetés. És akkor rohantam az egyetlen nyilvános telefonhoz, amely ott áll a kolozsvári állomáson a pálya mellett, s berontottam, mert sürgős beszélnivalóim voltak, rossz volt a telefon elnyelte a tantuszomat, és visszajött a jóember, hogy véletlenül nincs-e szükségem érmékre, és a kezembe nyomott vagy három darabot. Rossz volt a telefon, hogyne lett volna rossz, sorra nyelte el a tantuszaimat, mit számít annak, aki nem szereltetett fel ide több telefont, vagy nem gondoskodott arról, hogy a felszereltek jó karban legyenek, hogy mit mulaszthatnak el azok az emberek, akik így a vonattal érkeznek. A jóember már távol volt, de visszaszaladt, gondolhatta, hogy nem boldogulok, akarom-e, kérdezte, hogy felhívjon-e nekem valakit a városban, mert ő nagyon szívesen... Elhárítottam, aztán felültem a vonatra, nemsokára indultunk már, és akkor láttam meg, pontosabban: láttuk meg, hogy még mindig ott állnak, s integetnek. Sebtiben letoltuk az ablakot, és integettünk. Nem mozdultak onnan, míg láttuk őket.

            Nem tudom, kifizetődik-e a jóembernek a jóemberség: De meggyőződésem, hogy nem könnyű neki megmaradni jóembernek. Sokszor láthatja úgy, hogy nem a jóemberek mennek előre, hanem Akik nem törődnek azzal, hogy az előretörésük másoknak mibe kerül. Nem, biztosan nem fizetődik ki a jóembernek a jóembersége. Én tudom, hogy vannak, akik most már ezredesek, amikor ő csak a kapitányi rangig ért, mert nem volt fontos nekik, hogy jóemberek legyenek.

A jóember körül akaratlanul is jók lesznek, jobbak lesznek az emberek.

Milyen jó lenne nagyon sok jó emberrel találkozni, munkahelyen, főnöki irodákban, az ember sorsára hatással levő helyeken. Mennyire más volna az életünk...De egyről meggyőzött engem ez a találkozás, ha mernénk vállalni, hogy önmagunk jók legyünk, biztos sokkal, de sokkal kevesebb lenne körülöttünk a sehonnai ember. Megkezdhetnénk, úgy indulásként, mintjárt a hozzánk legközelebb lévőkkel. Lehet, hogy még semmi sem késő.

                                                                                              (1970 körül)