László Károly laudációja

Szent György-napok: László Károly Forrás: Háromszék napilap

Az embernek éppen elég egy sors: a magáé, azt is nehezen hordja. Az igazi, zsigerig színész viszont naponta merül újabb és újabb idegen, nehéz sorsokba, és olyan terheket cipel, amiket mi el sem képzelünk. Legfeljebb kegyesen tapsolunk hozzá, és úgy érezzük, hogy ezzel mindent fölösen törlesztettünk. Nagyon kevesen tudják, hogy a színész rendeltetése nem a reflektorfény: életfogytiglani vezeklés a tehetség istenveréséért, amit senki sem kért, csak éppen megkapott.Ha László Károly önmagába kulcsolódó, önnön lelkét boncoló, otthonról ki sem mozduló ember lett volna, aki viszont a Színművészeti Főiskola elvégzése, 1958 óta végig Sepsiszentgyörgyön, hűségesen a Tamási Áron Színház színpadán, tehát közel egy fél évszázad, 47 esztendő óta szórja a város, a környék és a felkeresett tájak népének az igét, az eseményt, a tanulságot és a felszabadult, ölelő örömöt, már akkor is a legmesszebbmenően érdemelné meg, hogy fejet hajtson előtte a közösség, amely neki soha semmit méltóképpen nem köszönt meg. Ruy Blas, Mercutio, Bagarja, Jeromos, Kuligin, Dániel és további hősök százai: azért mégis emlékezünk. És az általa rendezett darabokra is, amiket elsősorban mindig a gyermekek számára gyúrt megejtő előadássá.Hideg és szenvtelen könyvelői rációval mindezt úgy is fel lehetne fogni, hogy csak végezte a munkáját, amiért kapta a fizetést. Istenem, hogy fizeti meg ez az ország a maga művészeit! László Károlynak a hetven éve alatt nem hiszem, hogy lett volna egyetlenegy olyan felhőtlen hónapja, amikor ne nyomasztották volna méltatlan anyagi gondjai.László Károly, de nevezzük most már úgy, bensőségesen, családiasan, ahogy egész Háromszék sorra emberesedő gyermeknemzedékei ismerik: Puki bácsi legigazibb önmagát talán mégis akkor tárta fel, amikor elindult gyermekeivel és ifjú hasonszőrűek kis csapatával, hogy szóval, dallal, tánccal forduljon szíve szerint a gyermekekhez és mindazokhoz, akik megőriztek magukban a hajdani gyermekből valamit.Büszke vagyok rá, hogy társa lehettem abban, hogy megszülessen és eddig vagy kétszáz előadáson álljon közönsége elé az ország első magyar nyelvû, dalos-táncos-drámai gyermek-tévészínháza, a Puki bácsi és a Mesekaláka. Kiváló színművészei, hál' istennek, voltak és vannak még a romániai magyarságnak, sőt, Sepsiszentgyörgynek is. De még egy "Puki bácsi" nincsen sehol.Muszáj elmondanom még valamit László Károlyról. Nem sok olyan mással törődő, segítőkész emberrel találkoztam közel fél évszázados újságírói működésem során, amilyen ő.Most már engedékenyebb a tavasz, kiülhetnek a színházzal szembeni padok valamelyikére. Biztosan nem kell sokat várakozniuk: hamarosan ellohol önök előtt egy fura hajzatú, infernálisan igyekvő ember, akinek, ha nem próbája kezdődött véletlenül, akkor valaki nagyon vár tőle valamit, valakin biztosan most azonnal segíteni kell, valamilyen újabb, elképesztő kérésnek kell sürgősen eleget tennie.Valljuk be, nem mindenki tudja vagy akarja felbecsülni, mekkora szerencse, hogy ezt a különös, kitűnő embert ismerheti. Annyira más, mint ők, hogy védekezésül mulatniuk kell rajta. De lám, városunk vezetői tudatában vannak, hogy mit jelent nekünk László Károly, és ezzel a sokszorosan kiérdemelt Pro Urbe-díjjal is jelzik, nélküle Sepsiszentgyörgy más lenne, talán nem is lenne ugyanaz a város. (Matekovics János, 2005. 04. 26.)