Matekovics János két poszthumusz verse

Jövő héten lesz egy éve hogy Matekovics János elhunyt. Emlékezzünk rá két versével:

Búcsú senkitől

Vigyorog rám, és vicsorog

testemben az éjszaka,

és nem múlik el.

Agyam közepébe ülve figyelem.

Már a rumom is csal:

dög módjára apad el.

Huszonhét lejem sincs.

Szárad ki a kör, ahol még

huszonhét lejeket kapni lehet.

Szánalmasan reszket rajtam a csömör.

A kisujjamból pedig,

Bárányi könyvében elolvashatjátok,

üvölt rám a halál;

nevezhetitek szívinfarktusnak is,

olyan mindegy nekem.

Olvasom a lehetetlen könyveket,

Idegrendszerem szerint.

Nem kell vissza egyetlen

megélt pillanatom.

Nem akarok semmit újrakezdeni.

A magányom gyűlölködve pöröl velem.

És lám, milyen szép blokkok bámulnak rám odakint!

Az élet lobogó hajjal szaladgál odalenn.

Milyen jó lenne közéjük menni,

de elfogyott már a szívem.

Nehogy kövessetek!

1977. július 29-30, éjszaka

Hozzád szólna, ha értenéd

Így gondolod:

Lelkem két fele

hökkenve

les

a betolakodóra,

aki kettéhasítottad

azzal,

hogy megismertél.

Rebbenni se mernek,

lemeztelenítve

így:

őrtornyot ültettél.

Ne röhögtess,

nem tesz jót nekem…

Néz rád

lestrapált,

látástól rettegő

szemem.

Sepsiszentgyörgy, 1977. augusztus 2.

Forrás: http://kafe.hhrf.org/?p=24608