Vázlatok egy arcképhez – (2)
Én egy sarokba ültetve, teljesen mellékszereplőként, töprengve pöfékelek. Egy pipatömés erejéig megkóstoltam a közkedvelt cigaretta dohányát, ez talán mégis bocsánatos bűn; maradok a megszokottnál. Még mindig nem egészen értem Plugor Gyula elhatározását, amellyel otthagyta az autóvillamossági gyár présműhelyét, s eljött ide, ebbe a máskülönben hangulatos kis irodába, és a lakatosműhelybe, ahol, a – kívülállóként – egészen könnyedén elviselhető ironikus mosolyát, egész műszak végéig le nem veti. Jó, jó, rendben van, megbecsülik a munkáját, remek a közösségi hangulat, meg minden, értem én azt. De a présműhelyben sem volt rossz a légkör, ha kiokvetlenkedtek is az irodából, néha közénk ezzel-azzal, alapjában véve jól éreztük magunkat: valójában a megígért tágasabb lakás is nyomós érv, hiszen most már négyre szaporodott a család, s hallom Sepsiszentgyörgyre készül Kökösről az édesanyja is, vigyázni a két unokára. Az évek gyarapodásával szép csendben előmászó nosztalgiám lenne az oka? Nagyon is meglehet. Valahogy ott mindannyian megszoktuk, hogy a munkahelyünkhöz hozzátartozik Plugor, a mester, akinek a létezésével, rendelkezéseivel, ránk villanó tekintetével, a legalkalmasabb pillanatokban hozott bonjaival [munkalapjaival], ritkábban hangulataival, számolnunk kell. Hát nem ott volt ő mégis teljesebb, hasznosabb, inkább önmaga? Hát ezt ezért kérdeztük meg.
– Mivel lettem volna teljesebb? Ott mindig megkaptam a feladatokat, számszerűen, s mindig azt a néhány tucat szereléket: Plugor, csináljatok ebből 12 400 darabot, ebből 6000-et, amabból pedig amennyi anyag csak van. A pontos műszaki rajzokat – mindig ugyanazokat – kikerestem, előbb odavittem neked, majd annak, aki utánad jött, – az ollóhoz, aztán ment tovább a rajz a présgépeken, a különböző fázisok szerint, s a kész anyagot, megfelelő ellenőrzések és mérések után leadtuk a raktárba. Akkor végeztem jó munkát, ha minél hamarabb állítottam elő a kért szerelék-mennyiséget, a lehető legkifogástalanabb minőségben, és a műhelyben szilárd volt a munka- és a technológiai fegyelem, elértük a vállalt takarékossági mutatókat, És Imecs barátunk, a munkavédelmi felelősnek sem kellett emlegetnie azokat a bizonyos jegyzőkönyveket. Ezen kívül még jutott arra időm, hogy műszak végén, persze, nem mindennap, te nagyon jól tudod, hogy nem mindennap, hogy elérjem a buszomat.
– A mellébeszélés az én szakmán, ne haragudj, nem fogom elhinni neked, hogy kizárólag csak gépies munkát végeztél, amelyet akármelyik munkatársunk átvehetett volna tőled.
– Nem azt mondom. Figyelj jobban oda. Ötletem voltak, nem érted?!
– Tegyük fel, hogy értem. El tudom képzelni, hogy nem esett rosszul, amikor megcsináltad itt a gyárban azt a bizonyos tizenötezer lejes alkatrészt, ami működött, és nem kell importból kikönyörögnötök. Ez az a bizonyos dohánytöltő, ha elkészül, ez is nyilván siker neked. És aztán, ha már elkészült? Le is fel is út. Csak egy szimpla karbantartó vagy, hogy még szemléletesebbet mondjak, mint egy-egy tűzoltó, állandó készültségben, hogy mikor jön az újabb, a nagy, döntő felemelő pillanat?
Rossz hangulatban vagy? Nagyon jól tudom, hogy miről van szó. Nem minden ember egyforma. Van, aki a mindennapi becsületesen elvégzett munka kielégít, Hidd el, nagyon sok ilyen ember van. Próbáld nélkülük működtetni egy Gyárat. De engem, Plugor barátom, az izgatna helyedben, hogy törjem az agyamat, keressem az új megoldásokat, ha kell, ne legyen egy nyugodt pillanatom, amíg nem járok a dolog végére, csináljak meg több száz rajzot, amíg végre eltalálom az igazit, ami után el lehet készíteni.
– Itt voltak például azok a bizonyos vezérlők a német csomagológépekben. Kopnak, mintha kréták lennének, na persze, túlzok, és ha ezek a vacak tárcsák kopognak, már rögtön baj van a minőséggel, s ha a minőség nem megfelelő, a terv is veszélybe kerül, satöbbi. Azt a feladatot kaptam, hogy a házi gépgyártás keretében – és ha tudnád, mennyi ott a tennivaló, csak győzzük – próbálkoznék meg velük, hátha gyárthatnók mi itt a lakatosműhelyben. Nem egyszerű dolog, de eltökéltem, hogy ha belegebedek is, megcsinálom. Ha a német tudja, én is tudni fogom. Elkészítettük hozzá a megfelelő készülékeket, szerszámokat, s végül sikerült. Madarat lehetett volna velem fogatni. Prémiumot is szépen kaptam, úgy hogy az asszony is örült. Vagy a papírprések. Amikor átjöttem a „Jajából”, behívott igazgatóm, Vass Károly mérnök. Mondja, hogy azok a bizonyos prések már legalább hatvanévesek, nem állják a sarat, ki kellene dobni őket. Nahát akkor, én hozzáfogtam. A prések el is készültek, december végére a régieket leszereltük, felszabadítottuk a helyet az újaknak, amiket én terveztem. Azt hittem, hogy összecsinálom magam, úgy reszkettem titokban: hátha mégis tévedtem valahol. Mi lesz akkor itt, Atyaúristen?! A régieket eldobtuk, az újak nem mennek, a papírhegy pedig naponta emelkedett. Na látod, milyen munkaközösségben dolgozom? Jobban bíztak bennem. Égető elvtárs a főgépész, az igazgatóm, a munkatársaim, mint ahogy bíztam magamban én... Január közepe felé aztán beindítottuk a Plugor-féle préseket. Azóta is kitűnően működnek... Érti, János úr?!
Most már mindketten kacagunk. A gyárban, félig tréfásan, félig komolyan neveztek így.
Matekovics János
[Megjelent: Megyei Tükör, 1707. szám 1977. július 14.; az eredeti kézirat elveszett]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése