2014. január 6., hétfő

TE MEG ÉN (Kiadványtervezet házasoknak)

Apám a 384-es számú szülői házban, Simonyifalván, 2002-ben

 

Apám egyik utolsó vállalkozása egy olyan könyvet kiadni, amelyben a házastársak bejegyezhetik az egymásnak tett jó cselekedeteket, szívességeket. Ebből csak kiadványtervezet lett: Íme:

Kiadványtervezet, 2006. június 8. – 2006. július 23.


TE MEG ÉN



- a mi békítő emlékezetünk -



  1. 1 Mit meg nem érne nekem most, ha ez az ötlet harmincöt évvel eszembe jut…

Idestova harmincöt esztendeje lesz, hogy jól rosszul elviseljük egymást a feleségemmel. Talán, mert ha néha csak foszlányokban is, tart még a humorunk. A harmincöt év, az ugyebár 12 775 – a kilenc szökőévet is számítva – 12 784 napot jelent, vagyis 306 816 órát összesen. Atyaúristen, mi minden megesett a 12 784 nap, vagyis a 306 816 óra alatt! Nem lenne bennem sok hajlandóság, hogy újraéljem az egészet. Pedig rengeteg kellemesség is előfordult benne, de már a jóravaló derűhöz is fáradt vagyok. Nemcsak lehetetlen, de így, most utólag is röhejes lenne kupacokba porciózni, hogy e tömérdek nap és óra közül körülbelül hány százalék volt teljesen felhőtlen, mámoros, az egymáshoz ragaszkodás élményétől duzzadó, és hány százalékot tett ki a szinte elviselhetetlenül feszült, dühvel, vagy éppen gyűlölettel elkevert másik véglet. Volt mind a kettőből elég, és mindenféle átmenet is a két szélsőség között, rogyásig. Ez nagyjából minden férfi és nő egybetűzött életében így alakul. Jó, persze, az éppen elterpeszkedett hangulatok is befolyásolják, hogy milyen történésekre, tényekre emlékezünk. Egy valami viszont jó előre borítékolható: szinte mindig mást emleget fel az asszony, és másra emlékezem én. Sokéves tapasztalatom, hogy a feleségem rengeteg jó dologra, cselekedetre, gesztusra emlékezik, amit az évek során önzetlenül és nagylelkűen felszolgált nekem (köztük sok olyanra, amit csak úgy úgy utólag beszélt be magának), de tőlem szinte csak azokat a momentumokat őrzi és leltározza újra és újra jobb sorsra érdemes buzgalommal, amikor ki voltam fordulva magamból, esetleg érzéketlen, önző voltam, szemétkedtem. Nyilván ilyesmi is előfordult, ha nem is vagyok rá nagyon büszke, de a másik serpenyőbe százszor annyi epizódot lehetne dobni… ha nem mosódtak volna bele az idő színehagyott iszapjába. Semmilyen nyomuk nem maradt, sajnos, bennem sem, és csak elvétve, meglepetésszerűen suhan bele az emlékezetembe, egy-egy homályos mozzanat, életdarab, mintha meg sem történt volna, csak a képzeletem incselkedik velem. És a minap, valamiért kiakadva a feleségem – érezhetően teljes belső meggyőződéssel – azt vágta a fejemhez, hogy: „Rád sohasem lehetett számítani”! Elhűltem, ez olyan brutális méltánytalanság volt, hogy nem tudtam, szokásom szerint, válaszra se méltatni, sorolni kezdtem neki, idétlenül, azokat az egészen kivételes cselekedeteimet, napjaimat, amikor vitathatatlanul és emlékezetesen, teljes mellel és lélekkel mellette álltam – azt a párat, ami éppen eszembe jutott. És akkor csapott meg a döbbenetes felismerés: tíz-tizenöt alkalomnál többre magam se nagyon emlékszem. Pedig közel három és fél évtized pergett el -, ahogy az elébb számoltam 12 784 nap, vagyis 306 816 óra. És ennek az időtartamnak, gondolom a felében, együtt, vagy legalábbis egymás közelében pedáloztunk.
Ha megmakacsolnám magam, és hosszasan, kitartóan gyötörném az agyamat, össze tudnék hozni egy-két heti időtartamot, esetleg valamivel többet, amikor – szerinte is! – kétségtelenül az ő toronymagas elvárásainak mindenben megfelelő férj voltam. Két hetet az 1826-ból. Őrület! Az együtt eltöltött idő nem egészen 0, 11 százalékát. Eszerint egy esztendőből nem egészen 10 órát volt a szeretett nő maradéktalanul boldog velem. Marhaság! Az évi tíz jó óra végett nem maradtunk volna együtt. Még a tíz jó nap vagy tíz kifogástalan hét sem őrizte volna meg eddig együtt a díszes párost. De hát honnan szedjem elő a 32. életévemtől a 67.-ig terjedő időszak köddé foszlott, mindennapi apró, de mindenképpen valós és az együvétartozásunkat lebetonozó történéseit? Ha lett volna egy ilyen Te meg én könyvünk most, nemcsak a magunk, de akár az utódok okulására is, belelapozgathatnánk. Istenem, ha ez a mostani megvilágosodás 35 évvel ezelőtt kólint nyakon…!

  1. 2. Megvilágosodás: az ötlet


Roppant egyszerű az ötlet, éppen ezért nem jutott az eszünkbe egyikünknek sem eddig. Amikor indultunk, az eufórikus napok mámorában senki sem aggályoskodott olyképpen, hogy esetleg még hasznos, vagy éppen fontos, a közös sorsunkra mentőöv lehetne az ilyesféle „papírmunka”. Szóval nem tanácsolta senki, szüleink, nagyszüleink ilyesmivel nem piszmogtak, az általunk megismert irodalmi hősöknek sem jutott ilyesmi az eszébe, és nyilván mi sem voltunk sokkal okosabbak náluknál. Pofonegyszerű pedig a dolog: fel kell jegyezni, meg kell örökíteni azokat a momentumokat, amikor a társunknak, a társunkért valami olyat tettünk, ami örömöt, jóérzést keltett benne, amiből úgy érezte, hogy tényleg hozzá tartozunk, fontos nekünk. Nehogy az istenért valami dagályos, napról-napra újabb kínt hozó naplóírásra gondoljanak: az egyáltalán nem működik! Akármilyen svunggal, s a legünnepélyesebb, legszebb ígéretekkel, véres eltökéltséggel is ront neki az ember – a kezdeti lendület úgyis hihetetlenül hamar lehűl -, ritkulnak és rövidülnek a bejegyzések, és ezer naplóíró közül kilencszázkilencvenkilenc végül teljesen abbahagyja. De ha hihetetlen mázli nyomán közös életünk napról napra vezetett naplója, krónikája rendelkezésünkre is állna, kinek lenne türelme, kitartása esetünkben például átnyálazni a 12 784 bejegyzést, hogy felkutassa a megfelelő részeket! Nem, önkínzásról szó sincs, se a feljegyzések alkalmával, sem pedig a fellapozáskor. Például: „2007. szeptember 3. Köszönöm Neked ezt a születésnapot! A könyvet is: A második világháború krónikáját. Milyen régen vágyom rá! J.” Vagy: 2007. december 5-10. Végigjártad velem az orvosokat, mellettem voltál, bátorítottál. H.” Ilyen egyszerű ez. Eltöprenghet rajta akármelyikőnk, ha teszem azt, 2017-ben, ha még élünk, akkor, a könyvet előveszi. De gyerekeinknek is élmény lehet fellapozni a családi ereklyét: nemcsak jelenlétünkben, de akkor is, amikor már nem leszünk.

  1. 3. Az eljárások

A megörökítésre érdemes történetek bensőséges hangulatában – idővel ez hagyományos és nélkülözhetetlen szertartássá válhat – nem különösebben terhes előszedni a könyvet és megejteni benne a bejegyzést. Tartozunk a társunknak is ennyivel. Majd ki fog derülni, hogy nekünk magunknak is milyen fontos, amit eredetileg csak neki szántunk, egyfajta tudomásulvételként, köszönetként. A Te meg én hites tanúja annak, milyenek voltak a közös napjaink, heteink, éveink. Nagy szükségünk lehet – évek, esetleg évtizedek múltán – egy ilyen szavahihető tanúra, amikor elbizonytalanodunk. Még a rossz passzban lévő, válást fontolgató házastársat is töprengésre készteti, ha föllapozza a saját bejegyzéseit, hogy mi mindent kapott tőled, mi mindent élt meg veled az évek, évtizedek során…
A vakon fölcsapó indulatokban a legagyamentebb reakciók is előjöhetnek. Maga a könyv is vörös posztó lehet. Pedig elpusztítása, tűzbe vetése, tönkretétele jóvátehetetlen és megbocsáthatatlan bűn nemcsak társaddal, de önmagaddal, gyerekeiddel, a megélt évekkel, életeddel szemben is. És nemcsak az undorító gyávaság jele, de cáfolhatatlan bizonyíték arra nézve is, hogy képtelen vagy szembenézni az igazsággal, alattomos módon eltünteted a számodra nem kívánatos bizonyítékokat. A fiatal házasok dagadó ön- és kölcsönös bizalmában nyilván ellenszenves lesz, amit én a közel hetven év – és több házasság tapasztalata nyomán tanácsolok: anélkül, hogy nagydobra vernénk, okos elővigyázat, ha időnként a feljegyzésekről fénymásolatot készítünk, és a papírokat biztonságba helyezzük. Még jól jöhetnek.
Még ha csak annyi haszna is volna, mint a szenteltvíznek, a bejegyzésekre szánt első oldalra külön-külön, kézírással írjuk be a fogadalmunkat, hogy ezt a könyvet megőrizzük, megbecsüljük, továbbá elvárjuk, hogy társunk megörökítse azokat a bizonyos jeles pillanatokat, és magunk is, akár kérés nélkül följegyezzük a könyvbe, amit tőle azon az emlékezetes napon figyelmességből, ragaszkodásból, önzetlenségből, stb, fölösen kaptunk.



Matekovics János

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése