Az uralkodó osztály tagja (11) Tizenegyedik fejezet: Plugor Gyula, a mesterem - Vázlatok egy arcképhez – (2)

Tizenegyedik  fejezet: Plugor Gyula, a mesterem
Vázlatok egy arcképhez – (2)

Dobolyi Öcsi, a fotóriporter gépekre mászik, udvariasan szórja a visszavonhatatlan rendelkezéseket, érdekes látószögeket keres. Plugor unja már ezt az egész ceremóniát, de ha már korábban rábólintott olajozott szövegemre, nem akarja meghatározni most, hogy sürgősen hova menjünk.
Én egy sarokba ültetve, teljesen mellékszereplőként, töprengve pöfékelek. Egy pipatömés erejéig megkóstoltam a közkedvelt cigaretta dohányát, ez talán mégis bocsánatos bűn; maradok a megszokottnál. Még mindig nem egészen értem Plugor Gyula elhatározását, amellyel otthagyta az autóvillamossági gyár présműhelyét, s eljött ide, ebbe a máskülönben hangulatos kis irodába, és a lakatosműhelybe, ahol, a  – kívülállóként – egészen könnyedén elviselhető ironikus mosolyát, egész műszak végéig le nem veti. Jó, jó, rendben van, megbecsülik a munkáját, remek a közösségi hangulat, meg minden, értem én azt. De a présműhelyben sem volt rossz a légkör, ha kiokvetlenkedtek is az irodából, néha közénk ezzel-azzal, alapjában véve jól éreztük magunkat: valójában a megígért tágasabb lakás is nyomós érv, hiszen most már négyre szaporodott a család, s hallom Sepsiszentgyörgyre készül Kökösről az édesanyja is, vigyázni a két unokára. Az évek gyarapodásával szép csendben előmászó nosztalgiám lenne az oka? Nagyon is meglehet. Valahogy ott mindannyian megszoktuk, hogy a munkahelyünkhöz hozzátartozik Plugor, a mester, akinek  a létezésével, rendelkezéseivel, ránk villanó tekintetével, a legalkalmasabb pillanatokban hozott bonjaival [munkalapjaival], ritkábban hangulataival, számolnunk kell. Hát nem ott volt ő mégis teljesebb, hasznosabb, inkább önmaga? Hát ezt ezért kérdeztük meg.
– Mivel lettem volna teljesebb? Ott mindig megkaptam a feladatokat, számszerűen, s mindig azt a néhány tucat szereléket: Plugor, csináljatok ebből 12 400 darabot, ebből 6000-et, amabból pedig amennyi anyag csak van. A pontos műszaki rajzokat – mindig ugyanazokat – kikerestem, előbb odavittem neked, majd annak, aki utánad jött, – az ollóhoz, aztán ment tovább a rajz a présgépeken, a különböző fázisok szerint, s a kész anyagot, megfelelő ellenőrzések és mérések után leadtuk a raktárba. Akkor végeztem jó munkát, ha minél hamarabb állítottam elő a kért szerelék-mennyiséget, a lehető legkifogástalanabb minőségben, és a műhelyben szilárd volt a munka- és a technológiai fegyelem, elértük a vállalt takarékossági mutatókat, És Imecs barátunk, a munkavédelmi felelősnek sem kellett emlegetnie azokat a bizonyos jegyzőkönyveket. Ezen kívül még jutott arra időm, hogy műszak végén, persze, nem mindennap, te nagyon jól tudod, hogy nem mindennap, hogy elérjem a buszomat.
– A mellébeszélés az én szakmán, ne haragudj, nem fogom elhinni neked, hogy kizárólag csak gépies munkát végeztél, amelyet akármelyik munkatársunk átvehetett volna tőled.
– Nem azt mondom. Figyelj jobban oda. Ötletem voltak, nem érted?!
 – Tegyük fel, hogy értem. El tudom képzelni, hogy nem esett rosszul, amikor megcsináltad itt a gyárban azt a bizonyos tizenötezer lejes alkatrészt, ami működött, és nem kell importból kikönyörögnötök. Ez az a bizonyos dohánytöltő, ha elkészül, ez is nyilván siker neked. És aztán, ha már elkészült? Le is fel is út. Csak egy szimpla karbantartó vagy, hogy még szemléletesebbet mondjak, mint egy-egy tűzoltó, állandó készültségben, hogy mikor jön az újabb, a nagy, döntő felemelő pillanat?
Rossz hangulatban vagy? Nagyon jól tudom, hogy miről van szó. Nem minden ember egyforma. Van, aki a mindennapi becsületesen elvégzett munka kielégít, Hidd el, nagyon sok ilyen ember van. Próbáld nélkülük működtetni egy Gyárat. De engem, Plugor barátom, az izgatna helyedben, hogy törjem az agyamat, keressem az új megoldásokat, ha kell, ne legyen egy nyugodt pillanatom, amíg nem járok a dolog végére, csináljak meg több száz rajzot, amíg végre eltalálom az igazit, ami után el lehet készíteni.
– Itt voltak például azok a bizonyos vezérlők a német csomagológépekben. Kopnak, mintha kréták lennének, na persze, túlzok, és ha ezek a vacak tárcsák kopognak, már rögtön baj van a minőséggel, s ha a minőség nem megfelelő, a terv is veszélybe kerül, satöbbi. Azt a feladatot kaptam, hogy a házi gépgyártás keretében – és ha tudnád, mennyi ott a tennivaló, csak győzzük – próbálkoznék meg velük, hátha gyárthatnók mi itt a lakatosműhelyben. Nem egyszerű dolog, de eltökéltem, hogy ha belegebedek is, megcsinálom. Ha a német tudja, én is tudni fogom. Elkészítettük hozzá a megfelelő készülékeket, szerszámokat, s végül sikerült. Madarat lehetett volna velem fogatni. Prémiumot is szépen kaptam, úgy hogy az asszony is örült. Vagy a papírprések. Amikor átjöttem a „Jajából”, behívott igazgatóm, Vass Károly mérnök. Mondja, hogy azok a bizonyos prések már legalább hatvanévesek, nem állják a sarat, ki kellene dobni őket. Nahát akkor, én hozzáfogtam. A prések el is készültek, december végére a régieket leszereltük, felszabadítottuk a helyet az újaknak, amiket én terveztem. Azt hittem, hogy összecsinálom magam, úgy reszkettem titokban: hátha mégis tévedtem valahol. Mi lesz akkor itt, Atyaúristen?! A régieket eldobtuk, az újak nem mennek, a papírhegy pedig naponta emelkedett. Na látod, milyen munkaközösségben dolgozom? Jobban bíztak bennem. Égető elvtárs a főgépész, az igazgatóm, a munkatársaim, mint ahogy bíztam magamban én... Január közepe felé aztán beindítottuk a Plugor-féle préseket. Azóta is kitűnően működnek... Érti, János úr?!
Most már mindketten kacagunk. A gyárban, félig tréfásan, félig komolyan neveztek így.

Matekovics János


[Megjelent: Megyei Tükör, 1707. szám 1977. július 14.; az eredeti kézirat elveszett]

Az uralkodó osztály tagja (10) Tízedik fejezet: Plugor Gyula, a mesterem -Vázlatok egy arcképhez (1)

Tizedik fejezet: Plugor Gyula, a mesterem
 - Vázlatok egy arcképhez - (1)

Többször szívesen elláttuk volna a baját.
Néha részletekbe menően, és nagy élvezettel ecseteltük, hogyan is tennénk.
Érdekes módon, viszont csak mérgesek voltunk rá, de nem haragudtunk valójában is.
  Veszedelmes fegyvere volt, kellemetlen fegyvere: a legrosszabb pillanatainkban sem tagadhattuk le, hogy neki van igaza.
Például üldögél az ember belenyugodván a világ alakulásába, főnökei hangulatába, és teljes megelégedéssel a mai nap teljesítményeit illetően, s közben elmereng azon, hogyha sikerül műszak végén valamelyik 6-os tragacsra feljutni szardíniának [felgyúródni a munkásbuszra], akkor otthon, a ma esetleg idejében elkészült ebéd után, ezzel s ezzel boldogítja majd a fent említett világot, s önmagát. Azt a félórácskát majd csak kibírjuk valahogy, nagy igyekezettel...
És akkor megjelenik, ironikus mosolyt tolva elől, Plugor Gyula, a mester, és hozza az újabb bonokat [munkalapokat] Ezeket még ki kell szednünk a mai nap a raktárból. Ha nem szedjük ki, holnap reggel áll a gilotin, és az általa kiszolgált présgépek java része, amíg be méltóztatnak jönni az elvtársak a raktárba, s az irodába, tehát legalább hét óráig.
Persze, hogy igaza van. De nem ölelgetjük, és nem csókolgatjuk a homlokát. És felettünk, valahol nagyon messzire, iszonyúan csuklik valaki vagy valami.
Vagy a Kis bácsi raktárában már éppen csak a polcokat nem forgattuk fel, hogy alájuk is bekukucskáljunk: nem rejtőzik-e ott valahol az a nyavalyás anyag, amit annyira követel rajtunk Plugor. Nincs, és az istennek sincs. Dühösen, szemrehányóan rontunk be az irodájába: miért járatja a bolondját velünk. Bekapcsolja szokásos mosolyát a két füle irányába, és jön velünk. Persze,hogy pár másodperc múlva leteszi az inkriminált csomagot. Fülöp Lajcsi, akkori főnököm tágra nyitott szájjal kapkodja a levegőt, én pedig kínomban röhögök, újra csak megfogott bennünket...
De mielőtt belemerülnék a kedvenc témámba, a néhány esztendővel ezelőtti autóvillamossági gyári emlékeim taglalásába, hadd próbáljam meg elmondani, ki is ez a fiatal, talpraesett mester, akit, ha rajtam állt volna, nem engedtem volna el a gyár présműhelyéből, ha térden állva könyörög is érte a cigerettagyári vezetőség.
Most harmincegy esztendős, tehát huszonnyolc, huszonkilenc évet számlált, amikor nekem volt a mesterem. Az autóvillamossági gyár első pillanataitól, a legelső gépek felszereléseitől kezdve vezette a présműhelyt, s az elején még az esztergákért is ő felelt, és nem lehetett ellene panasz. Idősebb munkatársaink is úgy dohogtak ellene, ahogy a megfenyített gyermek truccol a szüleivel: a lelkük mélyén ők is elismerték, hogy neki van igaza. Kiváló mester volt, született vezető, a tartásos, határozott, a leggyötrőbb pillanatokban is  nyomban dönteni tudó, a felelősséget vállalni merő, a beosztottjait rövid gyeplőre fogó,  ugyanakkor akkor értük tíz körömmel verekedő ember, aki, azt hiszem, bekötött szemmel is szét tudta volna szedni, és és össze is tudta volna rakni akármelyik présgépet, s ezt mindannyian elhittük róla, anélkül, hogy hencegett volna vele. És ha valaki nagyon tamáskodott, hogy nem megy a gép, nem jó ez vagy az a munkaanyag, nem lehet teljesíteni annyi idő alatt a normát, vagy ilyesmi, elindította a már említett mosolyt, és odaállt vagy odaült a megfelelő gép mellé, előszedte a panaszolt darabokat, s felszólította az illetőt, mérje az időt. Vagy pedig:  így kell azt csinálni. És megint csak nem kapott büntetést. Persze, néha egyik-másik „gyengébb”  bohó munkatársunk rendezett egy kis maszek hepajt, főleg a fiatal munkáslányokkal szemben, néha keményebb volt, mint azt a helyzet megkövetelte: - Kikérem ezt a reakciót: ha egy bájosabb női lény előtt is megpendít valamit, védekezésből, bölcs előrelátásból magam is ridegebb, ironikusabb leszek akkor, már szinte nem is ember, hanem szobor.
Legutóbb a cigarettagyárban találkoztam Plugor Gyula főtechnikussal- akivel az idősebb, tehát az én kezdeményezésemre, csak aztán, miután már nem dolgoztam a keze alatt – már esztendők óta bensőséges barátokká váltunk. Apró irodában ült, állványos munkaasztalán jegyzetek, köpenyén személyes fényképe lóg egy kitűzőn, ül egyedül mint egy igazgató, mínusz a titkárnő, és a terem.
–   És te csinálsz is itt valamit? – kérdeztem meglepetten.
 –  Néha előfordul – feleli merev arccal. Látom, egy hullámhosszon vagyunk.
–  Megfizetik?
–  Képzeld el...
Érdekes részleteket tudtam meg később a cigarettagyárban dolgozó Plugorról, a főgépészről, s azon belül a lakatosműhelyről is, ahol dolgozott. Nem utolsósorban például azzal kapcsolatban, hogy a sepsiszentgyörgyi cigarettagyár nemcsak a maga szükségleteire gyárt  cserealkatrészeket, de az egész ország iparának szállít, akkora sikerrel, hogy alig győzik a rendelést.
Az egyik importált cigarettatöltő gép működésekor aránylag gyorsan elhasználódik egy bizonyos nagyon fontos alkatrész, név szerint nem jegyeztem fel, írásom szempontjából nem is ez a lényeges. Ezt az utóbbi nagyon fontos alkatrészt természetesen kifelejtették a behozatalra kerülő termékek listájáról, vagy pedig takarékoskodtak a valutával, nem lényeges, az viszont az, hogy a gépben derekasan kopott az utolsó darab, és ha az is beadja a kulcsot, az egész vonal megáll, és vele együtt nyilván a tervteljesítés. Az igazgató Plugort hívatta, aki a gyárban az újításokért , ésszerűsítésekért, az új technológia bevezetéséért felel. Hogy meg tudná-e csinálni azt a vacakot? Ő meg, mondja, de ne legyen nagy baj belőle, ha véletlenül mégsem sikerül. De nem hinné, hogy ne sikerülne. És akkor számol, rajzol, esztergál, edz, meg minden. Végül elkészül a próbadarab, amit Szecselevárosra küldenek, a gyémántkővel lecsiszolandó. Hevertetik egy teljes hónapon át, és nem csinálnak vele semmit. Plugor feldühődik (erre jól emlékszem még a „Jajából”), elhozza, s maga áll az esztergapad elé. A mérések, a próbaműködtetés fényesen igazolja az alkatrész erényeit. Nem emlékszem rá egészen pontosan, de az általa készített „játékszert” tizenöt- vagy tizenhatezer lejre értékelik.
– Remélem, ellátjátok vele az ország többi cigarettagyárát is, nem?!
– Nem híreszteltük el. Ha ráállunk a gyártásra, akkor én mással már egyáltalán nem foglalkozhatom.
Pedig foglalkozik mással is. Amikor ott jártam a gyárban legutóbb, magyarázgatott egy kis berendezésről. Villanymotorát mutogatta, utána még következett egy csomó minden szerelék, a részleteket majd később részletesebben elmagyarázza, ígérte, de az elmúlt napokban sehogyan sem sikerült nyélbe ütni azt a bizonyos találkozót. De hát ez is csak részletkérdés, a lényeg az, hogy ez a cigarettatöltő, amit készít, a maga nemében teljesen újszerű lesz. Gondolom, elkészültekor amúgy is hírt adok a Tükör (s e sorok) olvasóinak.
– Te, Gyuszi, mégis, miért jöttél el te az autóvillamossági gyárból?
– Ez hosszabb mese lenne, most sincs annyi időm. Egy dolog viszont lényeges: az, hogy milyen közösség van itt a cigarettagyárban. Ha tudnád, milyen jó lélekkel, milyen nyugalommal, milyen bizalommal lehet dolgozni ebben a közösségben! És elismerik a munkádat, öregem. Itt elismerik...
Matekovics János

[Megjelent: Megyei Tükör, 1706. szám 1977. július 13; az eredeti kézirat elveszett]