Elégedett ember

Matekovics János: ELÉGEDETT EMBER

A szép tiszta udvaron egy hatalmas, ódivatú fürdőkádban három, éppen kéznél levő unoka pröcköli a vizet a nagymama lendületes asszisztációja mellett, s láthatólag a lehető legjobb véleménnyel van erről a lehető legjobb világról. A falu különben teljesen kihalt; ebben az ítélet-melegben, aki nem dolgozik a határban vagy a bányában, talált magának elfoglaltságot a lesötétített szobákban, a leeresztett firhang¹ mögött. Román Árpád bácsit viszont alig lehetett előcsalni a kertből, neki mindig akadt dolog; amikor belépünk a szobába – úgy látszik, tekintélye van a nagymamának – levetjük a cipőt.

Magabiztos, derűs férfi ül előttem, eszembe se jutott volna, hogy nyugdíjasnak nézzem; az a fajta, aki az utolsó pillanatig nem tudja elképzelni a tétlenséget, s eddigi élete jutalmaként fogja fel a havonta kapott összeget, s eszébe se jut, rendeltetése szerint mire való.

Odakint tapadósan ömlik a kemence-meleg, és úgy látszik, nincs még vége, van még tartalék; a víz idebent sem fagy meg; elkeseredten törölgetem magam; Árpád bácsinak a szeme sem rebben. Résztvevően figyel, s valószínűleg az jár az eszében, hogy odalent a bányában mi lenne velem.

Azt kérdi, hány éves vagyok? Néhány nap múlva, augusztus másodikán töltöm a hatvankettőt, vagyishogy tegnapelőtt volt? No ez aztán jól elfutott, észre se vettük, hogy ünnepeltük volna? Nem ünnepeltünk semmit, nem volt alkalom rá, örökké munkán vagyunk, muszáj dolgozni, ha a kollektívának es², magunknak es eleget akarunk tenni

Jula néni hány éves, azt én hirtelenében nem tudnám megmondani, maga biztosan könnyebben kiszámolja, 1914-ben született, várjon csak, igen, ötvennégyet töltött. A három unoka körülötte az András gyerekei, Andriska, Rita meg Melike. András lakatos itt a vargyasi szénbányában, a felesége tanítóné, mind a ketten párttagok. A legnagyobb fiú, Árpád, szabó az udvarhelyi konfekciógyárban, most betegnyugdíjba³ tették, Ő es megnősült, van két gyerekük. Jula, a nagyobbik lány Brassóba ment férjhez, az ura mozdonyvezető, ott es van család.. A legkisebb, Vilma, itthon maradt, a férje bányász, most szerelgetik⁴ az anyagot, hogy házat építsenek, van ott es három gyerek.

Örülök, hogy jót mondtak magának a gyermekeimről. Én sem panaszkodhatok. Tudja, itt nálunk dolgozni kellett, én es, az anyjuk es dolgozott fogva reá voltak ők es fogva a munkára, én a bányában jártam, és gazdáskodni es kellett.

Mi apa nélkül nőttünk fel, tudja öten legények és két leány, összesen heten voltunk testvérek: Az élők között a legkisebb én voltam, volt utánam kettő, mert kilencen születtünk, de nem maradtak meg. Édesapám, ugye kicsi korunkban kiment volt Amerikába, mert a csűr leégett volt, beadósodott, el kellett neki menni. Hogy mi miből éltünk meg, azt csak a Jóisten tudja, hát résziben dolgoztunk, meg napszámba, ahogy lehetett: Apám aztán később kezdte küldözgetni a pénzt, így gyűlögetett a birtok. Itt ennek a háznak a helyén üres birtok volt, egy bárónétól vette volt meg édesanyám, két rend való lett belőle, a testvéremmel két felé oszlik. Nem volt itt semmi, én építettem, én rendeztem be mindent.

Hat hold birtok gyűlögetett össze, hogy mostanság, hol van? Én az állami gazdaságnak adtam volt le 1954-ben. Muszáj volt, mert a kollektívába⁵ akarták volt, hogy a fiam béálljon. Volt akkor már nekem kocsim, lovam, minden, kínáltam es a kollektívának, hogy vennék el, de nem fogadták el, csak ha a fiam es béáll. Amikor aztán hazajött András a katonaságból, hat napot dolgozott a bányában csak, és elszámolták. Hívott a mérnök, nagyon restelkedett, de nem tehet mást, azt mondta, meg van kötve a keze, nem maradhat ott a fiú. Hozzak írást a kollektívtől, hogy nem kell nekik, akkor visszaveszik. Nem baj, mérnök úr, mondtam, van máshol es bánya. András aztán négy évig Balánbányán dolgozott, már korábban megnősült, ment véle a felesége es. Akkor ijesztett meg engem valaki, hogy a szilikózist megkapja, ha továbbra es ott hagyom. Azért lehetett engem megijeszteni, mert fiatal koromban dolgoztam ott vagy hat hónapot, de olyan por volt, hogyha megfordultam, nem láttam a társamat. Most vizesfúrás van bevezetve, az már nem olyan, az már egészen más, de úgy gondoltuk, mégis jobb, ha András hazajön.

Apám 14-ben ment volt ki, és csak 1920-ban jött haza. 1922-ben mégis visszament, nem volt meg itthon a megélhetés. 1927-ben újra hazalátogatott, és kivitte a lányát meg a vejit. 1938-ban édesanyámat is kivitte, de édesanyám hamar hazajött, sajnálta a gyerekeket. Én is akartam menni, de még mennyire, háromszor készültem, de egyszer sem engedtek volt, be voltam sorolva. 1938-ban házasodtam, utána négy esztendőt katonáskodtam volt, kettőt a koncsentrán⁶, kettőt a magyaroknál. 1952-ben halt meg édesapám, a sógorom is csak két évvel élte túl. Édesanyámat 1967-ben vesztettem el.⁷

Mint mondtam, én már kicsi koruktól munkára fogtam a gyerekeket, és ahogy akkorára nőttek, szerre dolgoztak az anyjukkal a mezőn Én es mindennap, ahogy a bányából hazajöttem, mentem hozzájuk, irányítottam magam, és dolgoztam én es vélük. Itt nálunk mindig dolgozni kellett, nem volt az, hogy a gyerekek henyéljenek, a kocsmában illározzanak⁸. Én mindig úgy láttam, hogy a gyerek örökli az apjától, hogy az milyen. Látja, hogyan viselkedik az apja, mit csinál, hogyan becsüli meg magát, aztán ahhoz igazodik. Ez itt a faluban es sokszor beigazolódott. A fiú apja részeges volt, a fiú es részeges. Olyanok es vannak ugye, akinek nem fűlik a foga a munkához, vagy szégyelli ezt az ilyenfajta munkát, ami nálunk felé akad. Én a munkát sohasem szégyelltem, én mindig büszke voltam rá, én nem tudtam munka nélkül élni, én a munkámon keresztül kerestem meg a becsületemet. A vejemendőkben⁹ én azt figyeltem először, hogyan viselkedik az a legény, megbecsüli-e a munkát, mert ha nem, akkor én azt mondtam volna, hogy megállni, nem közénk való vagy, nem adom oda a lányom. De nem panaszkodhatok, szeretik a munkát, a munkájukon keresztül megkapják a fizetést, a fizetést meg tudják spórolni, élnek, ahogy kell.

A munkásembert, persze, most becsülik meg a legjobban. Nem mondom, a jó dolgos embert régen es keresték, de most sokkal könnyebb a megélhetés. Most és akkor nagy a különbség, mert akkor dolgozott az ember részibe, felibe, amelyik olyan volt, napszámban a nagyobb gazdáknak, de az bizonytalan volt, vagy akadt munka vagy nem, egyszer így fizettek, máskor úgy, az ember sohasem tudhatta, lesz-e rá holnap es szükség. De jelen pillanatban állami helyt dolgozik az ember, megvan a rendes fizetése, és meg tud élni belőle, nálunk a bányász keres fel 3000 lejig.

Nem szoktam politizálni, pedig nagyon bé akartam volt állni a pártba, de hogy apám Amerikában volt, rendre visszautasítottak, aztán már én sem kértem többet. Ott vannak helyettem a fiaim. A rádiót azért mindennap hallgatom, olvasom az újságot rendszeresen, és úgy látom, Románia nemcsak idebent áll jól, de elég jól rendezi a politikai ügyeit es az én véleményem szerint. Nem tudom, hogy Románia a politikai ügyekben hányadik ponton áll, ezt ugye a nagyobb fejesek tudnák megmondani, de én úgy látom, hogy van a világban becsülete.

De hallom, hogy dudálnak már odakint a társai, nehogy itt hagyják, fejezzük be a beszélgetést. Csak annyit akarok még mondani, ahova többször is elértem már, hogy a munkás ember a munkáján keresztül keresi meg a becsületét. A hitvány munkás, én legalábbis úgy láttam, az egyúttal hitvány ember es.

Igaza lenne? Derűs, nyugodt, boldog ember. A filozófiája egészséges, társadalmilag hasznos és mindenképpen rokonszenves. De mennyit ad ez a filozófia vajon nekem?

Rossz, poros úton rázódik velünk a kocsi. Tűrhetetlen a meleg.

(1968)

1 Függöny (német szó)

2Is (székely tájszó)

3rokkant nyugdíjba

4Szedik össze (székely tájszó)

5Téeszben

6munkatábor

7Ez a bekezdés az eredeti kéziratban húzva volt.

8Tkp. Itt: "igyanak"

9A vejjelöltekben