A lány volt a tizenötödik

A kiadatlan dráma:

A LÁNY VOLT A TIZENÖTÖDIK

Színmű két részben

Írta: Matekovics János

- részletek -

1967-1969

                             "Hófehérke és a tizennégy törpe"

Szereplők:
A LÁNY	APA
EGYIK FIÚ	GONDNOKNŐ
MÁSIK FIÚ	IGAZGATÓ
A legényszállás lakói:
PROLETÁR	DOKTOR
ÖREG	BUNDA
RÓMEÓ	TULIPÁN
KASSZÁS	TESTŐR
FRANCIA	SZIMAT
GÓLIÁT	FRÖCCS
és mások

„Hófehérke elmesélte, hogy a gonosz mostohája el akarta veszejteni, de a vadász megkönyörült rajta, s ő egész nap szaladt, míg csak a házikóhoz nem ért. A törpék rábeszélték:

-Maradj itt nálunk, főzzél, takarítsál, mossál, varrjál ránk, itt nem kell félned senkitől.

- Szívest örömest –egyezett bele Hófehérke.

És ott maradt.”

Grimm testvérek

Ez a színdarab valóságos eseményekre épül. 1966 novemberében, Brassóban, a Hosszú utca 153-as szám alatt, a feketehalmi bútorgyár legényszállásán három hétig élt tizennégy fiú között egy lány, az egyik technikum hallgatója. A kihallgatási jegyzőkönyvek és a per egyéb iratai a városi néptörvényszék archívumában remélhetőleg még megtalálhatók. A darab bemutatójára meglehetősen sokat kellett várni. Az utolsó húsz évben nem ellenőriztük.

I. RÉSZ

Nyitott színpad. Közepéről aránylag széles lépcső vezet a nézőtérre. A színpad bal oldalán, hangsúlyozottan elkülönítve a játéktértől, kiugró erkély módjára áll oszlop-lábain a Tanúk emelvénye. Egy szál léckorlát keríti, erről spárgán lóg a tábla az építmény jól olvasható megnevezésével. A színpad előterét függöny határolja. A függönyön Edvard Munch norvég festő híres képének a Sikoly-nak (1894), felnagyított és az egész színt uraló másolata. Jobb oldalt egyszerű asztal két székkel. A színpadkép ne hasson kínos pedantériával; legyen az egészben valami esetlegesség, mintha csak néhány perccel ezelőtt támadt volna valakinek az az ötlete, hogy a színpadra ezek a dolgok kerüljenek.

Amikor szállingózni kezdenek a nézők, már szól a zene: végtelenül magányos, sejtelmes melódia ez, a festmény – sikoly utáni - hangulatában. De már most is, ha csak egy villanásra is, belecsörömpöl - egy-egy dzsessz akkord – mintegy előkészítve a tragikumnak és a komikumnak ezt a groteszk keveredését, amelyre gyakran kerül sor a darab folyamán. Persze, a rendezőnek és a színészeknek nem szabad elfelejteniük, hogy a néhány elidegenítő, legtöbbször meghökkentően váratlan, máskor operett-szerű momentum szerepe korántsem az, hogy bohóckodássá züllessze az előadást.

A szerző huszonhét-huszonnyolc éves, alacsony, hízásra hajlamos fiatalember, orrán hatalmas szemüveggel. Az egyik közbülső zenekari ülésről áll fel, és magabiztosan indul a lépcsőn felfelé; nyílt arcú, értelmes és általában szimpatikus fickó, de jó adag újságíró nyegleség szorult bele, másrészt viszont gyakori elszontyolodásaival, túlzó, kissé talán már elavult lobogásával valamennyire komikus figura is, de azért még véletlenül sem kell hülyegyereket csinálni belőle.

SZERZŐ: Kedves közönség, kedves fiatalok, kedves vendégeink! A darab szerzője szól önökhöz… Megkezdjük az előadást… Hogy őszinte legyek, most tulajdonképpen kísérletezünk is… Ne értsük félre egymást, ezt nem ezért jelentem be, hogy már eleve felmentést szerezzek a darab vagy az előadás hiányosságaira… A kísérleti jellegből viszont sok minden következik, amit csak akkor lehet helyesen értelmezni, ha tudják, hogy kísérletről van szó… Azt szeretnénk elérni, hogy figyeljenek meg, raktározzanak el mindent, és – még ha nem is hangzik túlságosan rokonszenvesen – vonjanak le következtetéseket…

(Ebben a pillanatban az előfüggöny mögül szörnyű csörömpölés hallatszik, mintha edényekkel, tányérokkal zsúfolt polcot döntöttek volna fel, majd dühös kiáltás harsan.)

IGAZGATÓ HANGJA: A fenébe az egésszel! Elegem volt!

(A szerző kínos zavarban feszeng, arrafelé tekergeti a nyakát, de aztán erőt vesz magán, mosolyogni próbál és folytatja, mintha nem történt volna semmi.)

SZERZŐ: Mondhatnám úgy is: meditációra hívjuk önöket… Ez a színdarab ugyanis valóságos eseményekre épül. 1966. novemberében, Brassóban, a Hosszú utca 153 szám alatt, a feketehalmi bútorgyár legényszállásán három hétig élt tizennégy fiú közt egy lány, az egyik technikum hallgatója. A kihallgatási jegyzőkönyvek és a per egyéb iratai a városi néptörvényszék archívumában 1970. táján még megtalálhatóak voltak. E dokumentumok hiteles másolatait magammal hoztam…

  Ember vagy, megcsúfolva is, önmagára zuhant kicsi ember; önmagunkra zuhant, kicsi emberek vagyunk mindannyian, ostobaságok zuhannak ránk, a magunk, és mások ostobaságai… de reggel mindig felkelünk, és évezredek óta hisszük, hogy lehet újrakezdeni… Érted?! Nem lehet, hogy ne legyen erőnk újrakezdeni… KELL LEGYEN ERŐNK MINDENT ÚJRAKEZDENI!

  A darab figyelmeztetni akart... Arra, hogy milyen könnyedén tudunk játszani az élet súlyos, és jóvátehetetlen dolgaival... ne higyjék, hogy a tragédia, a közöny tömény adagolásban , azonnal felismerhetően jelentkezik... Bár így lenne, akkor sokkal könnyebben, és még idejében védekezhetnénk... AZ ÉLET PILLANATOKRA SEM BOCSÁJTJA MEG A LAZÍTÁST, AZ ELERESZKEDÉST... erre akar figyelmeztetni ez a darab, a mellettünk élő ember sorsa iránti felelősségre... Vállaljuk ezt a szép, keserves emberi felelősséget becsülettel, ha meg akarunk állni önmagunk előtt... A szerző, Matekovics János, elnézésüket kéri a nehezebben elviselhető pillanatokért, amelyekért szerinte különben is a rendező a felelős. Ennyit akartam mondani. Köszönöm a figyelmüket. Jóéjszakát.

• VÉGE A DARABNAK –

Szováta, Marosvásárhely, Simonyifalva, Nagyvárad, Bukarest, Kolozsvár,

1968. március -1969. július.