Nyolcadik fejezet: Illedelmes riport Benedek Józsefről
– egy meghiúsult beszélgetés margójára –
Homoródremete, itt született Benedek József 1931-ben
[Ez a fejezet, amely eddig az utolsó megtalált kéziratban maradt része a
könyvnek, Mateknek egy kudarcba fulladt interjújának a történetét foglalja
magában. Hetekig készült rá, jegyzetekkel, kérdésekkel, hogy készíthessen egy
„belevaló” riportot a fent nevezett egyénnel, aki a gyár igazgatója volt. Az
alábbi írás jellemez egy vezetőt, egy társadalmat, egy korszakot. Pont azt,
amely ellen Matek kézzel-lábbal – és szóval –
tiltakozott. A tervezett interjú kérdései fennmaradtak, függelékben
közöljük MJZ]
Nem tagadom, sokat javul a
közérzetem, ha imitt-amott egy-egy rikítóbb, harsányabb színt is belekeverhetek
a riportjaim szövetébe. Ha pedig a beszélgetés során még jó néhány poén is
előmászik, akkor aztán tényleg jól érzem magam. Nahát, ez most nemigen fog
menni. Már az is külön szám, ahogy ide felvonultam. És ahogy itt feszengek
fölnyakkendőzve, ünneplősen, és olyan jó a modorom, hogy az már fáj. Csak azt
sajnálom, hogy nem lát a feleségem: most már végképp elérhetetlen álma, hogy
ilyennek lásson. Szóval ülünk itt egymással szemben Benedek József mérnökkel a
sepsiszentgyörgyi Gépeket és Gépkocsialkatrészeket Gyártó Vállalat – ezt a
továbbiakban nem bonyolítjuk, egyszerűen csak: a „Jaja” - technikai
igazgatójával, és csüggedten nézzük egymást. Gondolom, nem akar hinni a
szemének, hogy a két egymásnak tolt íróasztal túlsó széke még mindig jócskán tele
van, és ő még mindig nem nyújtózkodhat egyet a napi műszak utáni energetikai
szolgálatban, pedig a csúcsfogyasztási periódusok is jócskán leszaladtak már,
városszerte minden a legnagyobb rendben, értéken belül, és én még mindig nem
mozdulok. Velem sem lehet verebet fogatni, az igaz, és már előre reszketek, ha
elképzelem, hogyan és mikorra lesz ebből riport.
De azért még mindig nem adtam fel. Gyerünk hát
akkor azzal az ezernégyszáz-huszonkettedik kérdéssel. Milyen remek dolog lenne
például, ha most mégiscsak begurulna, felmenne a cukra, ordibálni kezdene, hogy
torkig van már az egésszel, és évek óta unja már a képemet, és különben is egy
link alak vagyok... Akkor én üdvözült mosollyal jegyezhetném minden szavát,
mert lám, lám, ő sem tökéletes, ő sem a megtestesült nyugalom, évtizedek óta
edzett türelem, és akkor én hasig kigombolkoznék, ahogy szoktam, és
fesztelenül, már a saját stílusomban kérdezném: „Hát ez mi volt, öregem,
idegeskedünk, idegeskedünk?!
De a nyomasztó
megpróbáltatások után is olyan higgadt Benedek megoldásokat keres, döntéseket
hoz, és általában mindent elkövet, hogy úgy-ahogy elzötyörögjön, elbicegjen a
megye első gépgyárában éppen akkoriban föltápászkodó termelés. És azt minden
olajos társam tudta a gyárban, hogy Benedek Józsefhez kell fordulni, ha valami
komoly probléma akad, és a főmérnökhöz bármikor oda lehet menni, elpanaszolni,
hogy ez meg az, meg még amaz is. De az is köztudott volt, hogy nem ajánlatos
palira venni, mert nem szereti, és különben sem szedi be. Úgy meghánytuk-vetettük
magunk között, hogy ennek az embernek biztosan nincsenek is idegei, mert ebben
a szörnyű ramazúriban, ami itt a gyárban
egész nap a fejére zúdul, még senki se hallott tőle olyasmit, hogy teszem azt:
„Hagyjon már békén ezekkel a szamárságokkal, ne rabolja az időmet, mert ha
néhány órán belül nem indul be ez a hidraulikus rémálom, egy hétre az egész
montázst hazaküldhetem, és akkor nekem maga olyasmivel jön, hogy nincs hol
megmossák a kezüket uzsonna előtt!” Annyit még az utcaseprő is tudott, hogy a
gyár tényleges vezetője – legalábbis abban az időben, amikor én ott dolgoztam,
Vass Károly igazgató elhelyezése után – a főmérnök, tartottunk tőle, mert
szigorú volt, de szerettük. Tehát marad az akkori kép. Megpróbálok visszaadni
annyit a beszélgetésünkből, amennyit a lap szűk terjedelmébe belophatok.
Benedek József kedvesen kikísér – ennyi óra és ilyen óra után. S
miután évekkel ezelőtt egy fővárosi lap
számára készült interjú alkalmával ugyancsak órákig nyaggattam, és az írásom,
nem emlékszem rá, miért, kéziratban maradt. Lehajtott fejjel haladok a nagy
épület hosszú folyosóján, amelyben a szolgálatot teljesíti, közben visszanézek,
még mindig ott látom a nyitott ajtó fényében fáradt, szomorú tudós-fejét: Apró
kis mosollyal megemeli a kezét. Te jó ég, miből van ez az ember? Hát ezen még
gondolkozni kell. Vagy mégis kudarcot vallottam volna, s nem sikerült ennyi év
után sem felfejteni?
Bocsánatot kér – fel kell
hívnia a feleségét. Állok fel, hogy lépjek ki a folyosóra, ilyenkor igazán
fölösleges a harmadik. „Maradjon csak nyugodtan, néhány szó az egész.” Muris
lenne, ha a fülemre tapasztanám a tenyeremet, így hát akaratlanul is tanúja
vagyok a beszélgetésnek, érzékelem a
hangvételét. Még ez is.
– Hány éve házas, Benedek elvtárs?
– Erre könnyű felelnem, mert kerek
szám: huszonöt.
–
És még mindig... így?
– Miért, olyan furcsa ez magának?
Ezt kihagyom.
– Sokszor beszélgettünk már együtt,
de még sohasem volt szó arról, hogy honnan indult, milyen környezetből, milyen
emberek a szülei, testvérei, hol végezte az iskoláit, hol dolgozott addig, amíg
pontosan tíz évvel ezelőtt, 1972. decemberében Sepsiszentgyörgyre, a Jajához
került, meg ilyesmi.
– Nem arról volt szó, hogy a gyári
dolgokról beszélgetünk?!
– Eljutunk oda is.
– Én nagyon szívesen mesélek
mindenről, de gondolja, hogy fontos ez?
– Önnek fontos?
–
Nagyon.
– Hát akkor?
– Rendben van. Hargita megyében,
Udvarhely mellett, a Homoród völgyében van egy kis falucska, Homoródszentmárton
községhez tartozik, és úgy hívják, hogy Homoródremete. Ott van a világ vége,
kérdezze meg akárkitől, a szülőfalumban, ahol különben a fél falut Benedeknek
hívják. Édesanyám leánykori neve is Benedek – Benedek Ida. Édesapám nevét
örököltem, ő is Benedek József. Édesapám 80 éves, édesanyám 76, nyugdíjas téesz-tagok.
Most is keményen dolgoznak mind a ketten. Szinte sértésnek veszik, ha valamivel
segíteni akarunk nekik. „Meg van nekünk, fiam, hál'istennek , mindenünk,
költsetek csak magatokra meg a gyerekekre!” Négyen voltunk testvérek, két lány
és az öcsém, Benedek László, diszpécser a gyárban – de hát őt ismeri,
munkatársak voltak.
Gyorsan körülnézek, amikor
idáig jutok jegyzeteimben, nincs-e valami kemény, ellenálló dolog a közelemben:
hadd simogatnám egy csöppet a fejem búbját. Olyan nehéz lett volna megkérdezni:
szerinte mi az, amit emberi tartásában, jellemvonásokban, alkatban a szüleitől
örökölt, s ami apáról fiúra hagyományozódik tovább? De hát az emberi
tűrőképességnek is van határa, és amennyire egyáltalán lehetséges az újságírói
rámenősséget is be kell fékezni az illendőség korlátai közé, s nekem nincs
képem odaállni a pótlólagos kérdéseimmel. Pedig igazán szép válaszokat
kaphatnék. Olyannyira világos a képlet, ha nem lennék annyira aggályos, magam
is ideírhatnám a választ: szívós munkabírását, kitartását, önzetlenségét,
szerénységét hozta onnan Homoródremetéről. Hát majd legközelebb...[1]
Matekovics János
[Ez a fejezet kéziratban maradt, sehol sem jelent
meg]
[1]
Más alkalom nem volt. A fejezethez készített
jegyzetekből: „Benedek József 1931. december 8-án született. A felteendő
kérdések: 1 Kapcsolat az emberekkel és
ésszerűsítési kedv. Önnek hány újítása volt? 2. Hogyan látja a gyár jövőjét?
3.Milyen dolog vezetőnek lenni? – sokan irigykednek. 4-. Magánélete van-e? Mit
csinál, ha nyugdíjas lesz? 4. Mire vágyik? Elégedett? 5. Mindig nyakkendővel,
és általában sötétszürke öltönyben van. Így érzi jól magát vagy a funkció? 5.
Mit tart a vezető legfontosabb tulajdonságának? 6. Milyen tulajdonságával,
alkati vonásával elégedetlen? 6. Sürgős feladatok, amelyeket le akar tudni?
7. Melyek a gyár legjobb, legerősebb
részei? 8. Milyen alárendelteket szeret? 9. Van –e valami, amit szeretne
újrakezdeni, másként csinálni? 10.
Sikeres embernek tartja magát? 11. Mit tart a saját eresdményének, hogy
a gyár idáig jutott?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése