Az uralkodó osztály tagja (7) Hetedik fejezet: Hülyeség-e az importált vezető szerénysége?

A képünk illusztráció

Hetedik fejezet: Hülyeség-e az importált vezető szerénysége?

Napokig vacillálok, és nem hívom fel a gyárat. Hátha nincs itthon Zoli? Hátha már el is csalták valamerre, valamelyik újonnan épült vegyi kombináthoz. Közben, persze, röhögöm magamat, hogy éppen úgy viselkedem, mit a zöldfülű szerelmes, akinek inába szállt a bátorsága, amikor a hosszas epekedés után végre valamivel aktívabban kéne fellépnie. Találkozom néhány Jajás kollégával, mindenről beszélgetünk, lelkesen örülünk egymásnak, csak Zolit nem hozom szóba, és ha a halálfejesek felé gurul a beszéd, nekem rögvest izgalmasabb témám akad.

Aztán egyik reggel, amikor már nagyon unom a sületlenségeimet, felhívom a gyárat. Asz egyik telefonkönyvben sem jelzett számot, persze, amit az egyik ott forgolódó barátomtól tudok, mert a másikat elkapni néha az egész műszak nem elegendő.

– A galvanizálókat kérem.

Rokonszenves tündér csilingel.

– Itt a galvanizáló részleg. Kivel óhajt beszélni?

Azt hiszem, elcsuklik a hangom:

– Szabó Zoltán mesterrel, hogyha... hogyha...

Rutinos csilingelés a drót túlsó végén:

– Azonnal, kérem, tessék tartani a vonalat!

Pár másodperc múlva:

– Halló, itt Szabó Zoltán, tessék!

Piszok szerencsém van, ez meglep, nem tartozom a kedvencei közé.

– Szervusz, Zoli, itt Matekovics, ha még emlékszel rá, az alacsony, kövér pasas a pipával, a gilotin mellett...

Zoli felnevet:

– Na, ne hülyéskedj, Jancsikám, mi ütött beléd? Azóta is rendszeresen olvasom a cikkeidet, ha nem is találkoztunk. Mi a helyzet, Matek? Csináljak meg neked valamit?

– Na, idefigyelj akkor, öregfiú! Én most írom azt a világmegváltó könyvet a gyárról, amiről beszéltem neked, s amiből közöltem is néhány részt; de hát emlékszel, hogy az utolsó fejezetnek csak fele jelent meg, így abbahagytam. Szegény vagyok, pénzem, dicsőségem nincs, de tudod, hogy marha nagy az önérzetem. Na most a remekmű születése közben eljutottam a halálfejes osztagig. Gondolom, emlékszel még, ki nevezte őket el valahogy ilyenformán. És ledöbbentem, hogy milyen keveset tudok rólad. Amikor pedig elolvastam a Drăgan barátom cikkét, amit még akkoriban kivágtam, mert láttam, hogy rólad szól, de őszintén szólva, csak most olvastam el, rádöbbentem, hogy mekkora marha voltam, hogy nem fogtalak korábban nyakon. Nem értettem, miért nem léptél át a szerénységeden, és miért nem pakoltál ki nekem. Megírom a fejezetben, hogy ezt a te szerénységedet enyhe hülyeségnek fogom fel, s hogy felkereslek egy interjú erejéig, bepótolandó, amit eddig nem vettem észre, hiába verte ki korábban a szememet. Az interjú címe: Hülyeség-e az importált vezető szerénysége? Viszek néhány fejezetet a könyvből, olvasd el, mibe ugrassz bele. Hozom a magnót, és aztán meggyomrozlak, ha az olvastak után nincsen kifogásod ellene. Oké?

– Örömmel olvasom el, mit írtál, Jancsi, de tudd meg, hogy én akkor is nyugodtan nyilatkozom neked, ha semmit nem mutatsz. Úgy látszik, én jobban megismertelek...

Egye meg a fene, akinek nem esik jól ez a bizalom. Folytatom:

– De sürgős, öregem. Ma vagy holnap szeretném, ha lehet.

– Te, ma van valami ügyem itt, de holnap négytől otthon vagyok, a Sugás utca 37. szám alatt, látsz ott egy vörösben álló házikót, vaskaput zöldre festettem, megtalálod.

– Főleg a zöld vaskapu nyomán. Az egy komoly ismertetőjel. Ugyanis ebben a városban egymást érik a zöld vaskapuk, és én eddig, ha nem tévedek, csak zöld színűeket láttam. De azért megtalállak, öregfiú, ott leszek.

A házikó, persze villa, méghozzá emeletes. Belehalt volna, ha azt mondja, hogy villa, és nem hülyéskedik megint azzal, hogy „a házikó”? Na, ha nekem így folytatja, akkor több harapófogót strapálok le, amíg kiszedek belőle valamit. De úgy elszántam magam, hogy tapodtat sem hátrálok, mint Zrínyi Miklós ama sokat emlegetett, és elég jó sajtót kapó kitörés előtt.

És aztán belépek egy olyan lakásba, amilyen nekem legfeljebb a huszadik könyvem után lehet, ha a honoráriumokat mindvégig a feleségem kezeli, engem kitiltanak a könyvesboltokból, meg minden más olyan helyről, amit itt nem nevezek meg, és a világ lapjaiból és folyóirataiból ezután csak a Megyei Tükröt veszem meg és olvasom.

Zoli most is kalapácsol, valami ajándékba kapott fémdomborításokat, meg a saját munkáit függeszti ki a falakra. Mindenütt saját koncepciójú, kiváló elektromos fűtőtestek, a központi fűtést még nem indította be.

– Te csináltad ezeket a micsodákat? – kérdem.

– Nem tetszenek?

– Értem. De ezt a csodálatos falépcsőt a faragásokkal, amellyel az emeletre lehet felvonulni, ezt azért mégsem te csináltad, ugye?

– De igen.

Őszintén elbámulok. Minden látogatómnak eldicsekszem a magam készítette könyvespolcokkal, bútorokkal, de emellett a művészi műbútorasztalosság mellett úgy érzem magam, mintha a gyermekeim szórakoztatására rajzolt bábukat és állatkákat vetném össze, mondjuk, Plugor Sándor barátom rajzaival. Most már gyanakodva nézem az ajtók az ablakok kitűnő festését.

– Ezt is te maszatoltad?

– Persze, hogy én. Kinek van pénze arra, hogy mindenre szakembert fogadjon? Különben mit iszol? Bort vagy erőset?

– Választani lehet? Te mit iszol?

– Én bort iszom csak, de azért te csak válassz nyugodtan. Ha jól emlékszem, te…

– Jól emlékszel. Hűséges természetű ember vagyok, a rumnál maradok. De nem hiszem, hogy nálad literszámra állna a bárban.

– Borom sincs, úgyhogy a kölyök szalad el mindjárt, addig majdcsak kibírjuk valahogy.

Lehet, hogy tiltakozni illene, de nem ettem nadragulyát, hogy egy ilyen bensőségesnek szánt beszélgetés hűséges segítőtársát, azt a néhány összekoccanó poharat eleve kirekesszem a lehetőségek közül. Amíg a Szabó-fiú hűségesen elviharzik, szemügyre veszem a szobákat, a mellékhelyiségeket, roppant tetszik az egész. Mindenütt fénylő laboratóriumi tisztaság, hát persze. A Zoli felesége mégis szabadkozik, hogy a napokban költöztek be, nem tudtak még teljesen berendezkedni, azért ez a rendetlenség, elbámulok. Szerénykedne az asszony? De nem, röhögni kell, komolyan gondolja.

– Tudja, mit? – nyugtatom meg – valamelyik nap nézzenek el hozzánk, persze, bejelentetlenül. Aztán majd beszélgetünk…

Megérkezik az áldott gyermek, Zoli szakszerű mozdulatokkal veszi gondozásba az üvegeket, iszunk, én a magnóval piszmogok, és meggyőzöm a Szabó család apróbb tagjait, hogy lehetőleg nem kell a szalagot összefogdosni, és abba is belenyugodnék, ha a kazetták abban a sorban maradnának, és azon az oldalukon, ahova leraktam őket.

– Nem zavar a mikrofon? – kérdem Zolit.

– Nem hiszem, gyere, nézzük meg.

– Rendben, bekapcsoltam. Elolvastál az imént a könyvemből néhány hosszabb részletet, és azt mondtad, bármire felelsz, mivel úgy találod, a valódi helyzetet írom meg. Átrágtad a halálfejes osztagot is, és mondtam már, mi ennek a mai interjúnknak a címe. Ami különben az első kérdésem is lenne: Hülyeség-e hát az importált vezető szerénysége?

– Hát valahogy tényleg nagyon meglepő, és én most azon töprengek, hogy igazam volt-e vagy sem. Az ember sokszor el is felejti, hogy a tettei, amelyeket az életben, a munkaközösségben, emberek között véghezvisz, tényleg, azok jelentik az ő eredményeit, azok mutatják, csinált-e valamit, viszi valamire a tehetségével, rátermettségével. Rátermettség alatt, persze, nem a testi adottságokat, az erőt, az izomzatot értem, hogy tudom is én, többmázsás tekercsekkel gurigázzon az ember…

– Azért az sem árt - jegyzem meg kissé sértődötten.

De nem figyel oda. Jaj, Istenem, ebből filozófia lesz. Hülye ötlet volt ezzel a mikrofonnal. Folytatja, nyilván:

– Persze, a kémiában az eredmények, hogy úgy mondjam, ködös állapotban jelentkeznek, nem véglegesen letisztultan, talán ezért is a kémiában mindig van mit keresni, és sokszor, ha el is jutottál valahová, és kaptál bizonyos eredményt, az legfeljebb csak kezdet, az csak biztatás, vagyis további keresésre, kutatásra nógatja, készteti az embert… Végeredményképpen ez a keresés, ez az állandó kutatás adja azt, hogy az ember él, tesz valamit…

Hülye ötlet volt azzal a mikrofonnal. Piszkálok a mikrofon felé, de azt megkaparintván, csak a testén át lehetne megszerezni tőle. Folytatja a filozófiát, egyre jobban elérzékenyedve, tehát egyre cikornyásabban.

– Az életnek is megvan a joga azt követelni az embertől, hogy amihez elég ereje, elég tehetsége, elegendő akaratereje van, azt véghez vigye, megvalósítsa. És ha minderre emberi közösségben kerül sor, ahol egyesek részt vesznek a folyamatban, mások csak nézők, mintha színházban lennének, szóval emberek között, nap, mint nap a szenvedélyes, céltudatos munka előbb-utóbb a szakmája szeretetére neveli.

Elszántan megszerzem a mikrofont.

– No, ide figyelj, Zoli, most nagyon ünnepélyes voltál, és nagyon szépen mondtad, de mintha egy csöppet mellé beszélnél. Azt kérdeztem tőled, hülyeség volt-e a szerénységed, kérlek, ha nem esik nehezedre, erre felelj! Hülyeség volt-e, hogy nem beszéltél az eredményeidről, amikor jól tudtad, hogy másodállású újságíró vagyok?!

Révetegem mosolyog; látom rajta, hogy még mindig nem felejtette el az orra alatt azt a kis micsodát.

– Hát… most azt akarom mondani, röviden, nem kikerekítve…, hogy kellett volna… kellett volna egyenesen, minden szerénykedés nélkül beszélni…, annál is inkább, mert hiszen ismertelek…

– Jól van, na, kezdesz belejönni.

– Persze, nem azzal a céllal, hogy riportot írjál belőle. Sajnáltam is aztán, hogy elmentél. Sajnáltam, hogy nem beszélgettük ki magunkat úgy, ahogy kellett volna. Gondoltam, hogy találkozunk mi azért még egyszer, és egy kocsma is kerül a közelben, ahová letelepedhetünk. Arra viszont, látod, sohasem gondoltam, hogy írni fogsz a könyvedben rólam, ez valahogy eszembe sem jutott… De most, látod, akármit megkérdezhetsz tőlem, és én akármire őszintén felelek, ez már nem hülyeség…

– Olvastál néhány fejezetet a könyvből, néhány fejezetet felolvastam én. Mit gondolsz, ilyen volt-e ez a kollektíva, ahogy én leírtam, ilyenek voltunk-e azokban a kezdeti, szép újságírói közhellyel mondva: hősi években, az új gyár első lépéseinél?

– Amit a kollektíváról írtál, hát ez tényleg a valóság. És most meglepődsz: még talán több valóság is van annál, amennyit leírtál. Ha nem egészen helyes magyarul az, amit mondtam, javítsd ki, kérlek, nyugodtan, szabad kezet adok. A nyelv a te területed, ahhoz jobban értesz. Nekem ott a kémia… Mert a mi halálfejes osztagunkról például csak annyit írtál, amennyit ott a présműhelyben, a gilotin mellől láttatok, de nem éltél úgy az osztag tagjai között, mint én. Egészen különös élmény volt, a kollektíva mindennapi lélegzését nyomon követni, s úgy megismerni minden emberedet, hogy közben magadat is jobban megismered. Mindebből azt szeretném kihozni, hogy ez a kollektíva most, három és félév múlva, mert hiszen 1974-ben alakult, és most 1977 májusában vagyunk – még erősebb. Mondhatom, hogy megfiatalodott, és talán még jobban összeforrott. Most tényleg úgy lehet nevezni, hogy a „Szabó család”… Láthatod, hogy nem is vagyok olyan nagyon szerény. De tényleg most úgy emlegetnek bennünket a gyárban, hogy „Szabó és családja”. De Szabó is úgy hívja őket, hogy az ő gyermekei. Érettük is küszködöm, az az igazság, és úgy érzem jól magam, ha mindenki mosolygó arccal néz rám, ha mindenki meg van elégedve a munkakörével, a munkatársával. És látom, hogy megosztanak egymás között mindent. Nemcsak az ételre gondolok, hanem első sorban, hogy a személyes gondjaikat, bajaikat is. Meg azt is, hogy szeretnek valakit. Vagy hogy összevesztek a férjükkel. A gyerek nem boldogul az iskolában. Nem értjük meg egymást a szüleimmel. Szóval mindent-mindent megosztanak, nincs titok közöttük. Azt hiszem, első sorban ez a roppant őszinteség, ez a kölcsönös bizalom forrasztotta össze őket ennyire. Az őszinteség olyan, mint a tű és a cérna. Amikor, persze, láttam, hogy ők a szemem előtt nőnek, válnak teljesebb emberré, és ha már annyira ragaszkodsz a szerénytelenséghez, mondjam azt is: a vezetésem alatt, akkor kialakult közöttünk az a meghitt viszony, amiben már nem vezető és vezetett dolgozik, hanem munkatársak dolgoznak egymás mellett, egymásra hallgatva, egymást támogatva. Ilyen bensőséges légkör megkönnyíti a vezető munkáját, és nem teszi lehetetlenné, mint gondolják sokan, akik a funkció tekintélyével bástyázzák körül magukat, a szakmai és emberi bizonytalanságukat… Azok az emberek, akik nap mint nap melletted dolgoznak, mérlegelik a tetteidet, a tudásodat, az emberi magtartásodat, úgyis tisztelni fognak és hallgatnak rád, ha megérdemled, s ha felmérik, mennyit kínlódtál azért, hogy a mesterséget megismerjék és megszeressék, nemcsak tisztelni fognak, meg is szeretnek, s úgy ragaszkodnak hozzád, hogy néha egészen elérzékenyülsz…

– Itt megint álljunk meg, Zoli, mert ismét baj lesz. Nagyon jól megértelek, hogy ez a közösség a szívedhez nőtt, szép, bár kissé gyakran használt újságírói fordulattal élvén: ez az életed. Úgy látom, hogy mikor róluk beszélsz, előbb-utóbb elcsuklik a hangod. Nem mondom, hogy ez személy szerint nem tetszik nekem, de a hideg papíron a kívül álló, téged csak ezekből a sorokból megismerő olvasónak sután hathat, az az igazság… Különben is, hány éves vagy te, matuzsálemkorú pater familias?

– Harminckilenc leszek július 17-én.

– Nem sok, fiú, de az a gyanúm, hogy egy-két dolgot megértél azért te is.

– Nem volt könnyű életem, azt nem mondhatom, hogy könnyű volt. Inkább kalandos volt és nehéz. Kezdjük azzal, hogy édesanyámat alig ismertem, túl korán halt meg. Aztán később apám is elhagyott. Tehát árva gyermek voltam. Hogy mit jelent ez, csak az tudja felmérni, aki benne élt. Röviden is össze lehet foglalni, persze, szenvtelenül. Hát jó. Ezekben az években családot alapítottam, szakmát tanultam, szakmát tanítottam. Két gyermeket nevelek, leányom tizenegy éves, a fiam tíz. Hat, ha már így szóba került, s akarva-akaratlanul végigpillantok az én harminckilenc évemen, azt mondhatom, hogy az életem meglehetősen zord volt. Zord volt, mert árvaságra jutottam, és engem valahogy kitagadtak a családból, mert tanulni akartam, mert szerettem tanulni. És ugyanakkor szerettem önálló lenni.

– Hova való vagy?

– Mátéfalvi. Beszterce-Naszód megye. De a faluban a szomszédok, a barátaim és a rokonaim buzdítottak, hogy nem maradj otthon, mint árva gyerek, a mostohád küldöncének, mert az lettem volna, a küldönce, a szolgája, és állandóan azt hajtogatták, hogy menj, fiam, s tanulj ki akármilyen csekély szakmát. Nem akarok dicsekedni, de most ugye, a te stílusodhoz kell alkalmazkodnom, így hát megmondhatom, hogy eminens tanuló voltam, tízes tanuló, bár nem voltak a tanuláshoz olyan hejdenagyon ragyogó körülményeim. És én nekibátorodtam, és elszaladtam hazulról egy szakiskolába Vásárhelyre, onnan kerültem aztán majd Dézsre. Ott végeztem a szakiskolát, mint lakatos. Onnan elhelyeztek Kolozsvárra, majd Szebenben dolgoztam, később pedig Kiskapuson, ahol volt egy bátyám, kémikus. Én már fiatal koromban a kémiát igen-igen kedveltem. Így aztán nagybátyám bátorítására ’57 novemberében, amikor Kiskapusra kerültem, áttértem a kémiára. Tehát ’57 óta nem tudok mást, mint az ionikus boncolás, és a kémiai strukturális formulák között motoszkálni, keverni, kísérletezni, vagyis a szakmámba beleélni. Huszonhét éves koromban nősültem, feleségem, Berta, ugyancsak szakmabeli, kémikus. Semmink sem volt, persze, az első bútorunkat kölcsönvett pénzzel vettük, részletre, de volt az egészhez humorunk és romantikánk, ás nagyon tetszett nekünk, hogy a saját erőnkből indítottunk meg mindent, amink van, mindent mi szereztünk. Huszonöt lejünk volt összesen, amikor összeházasodtunk, két kanalunk, azokat is, őszintén bevallom, a kantinból¹lopta el a feleségem, mert nem engedhettük meg magunknak a fényűzést, hogy megvegyük. Amikor aztán evőeszközre is tellett, a kanalakat visszavittük a kantinba, és ott hagytuk az asztalon. De ne hidd azért, hogy nem volt semmi vagyonunk. Nekem három hónap után volt egy bőrönd kémiai szakkönyvem, és a feleségemnek is volt hozománya? Egy paplana, egy párnája, két lepedője és egy zöld pokróca. Abból a zöld pokrócból néhány darabot még mindig őrzünk. Azon törölted meg a lábad az ajtónál, amikor bejöttél.

- Zoli, elhiszem, hogy ebbe a témába szívesen belemelegednél, de, ne haragudj, félbeszakítalak. Nagyon furdalja a kíváncsiság az oldalamat, mert még mindig nem tudom, mi van a könyveddel, amit Drăgan barátom említ a cikkében. Megjelent?

– Nem, nem jelent meg. Még dolgoznom kell rajta, és el fog telni, míg befejezem, legalább két-három év. Olyan rohamos a fejlődés a vegyiparban, olyan sok új vegyszer jelent meg, hogy sok minden, amit már belefoglaltam a könyvbe, elavult, ki kell húznom, annak semmi értelme nincs, hogy elavult dolgokat jelentessek meg. Most arra törekszem, hogy leírjam az eddigi és a jelenleg is folytatott kísérleteim eredményeit, tanulságait. Annyit már elértem, hogy a külföldi vegyszereket legalább kilencven százalékban hazaiakkal helyettesítettem. . Külföldi vegyszerekkel most már csak éppen akkor dolgozom, ha egyáltalán nem tudom őket helyettesíteni, ilyenek a különböző reagolok, aktiválók, nedvesítők, ugyebár: A könyvemmel tehát még várnom kell, mert olyan példányszámban és olyan színvonalon akarom kiadni, ami nemcsak középfokon, de felsőfokon is nyújtani tud valamit.

– Ez nekem kínaiul van, és valószínűleg pontatlanul másolom le a magnószalagot is, de nem baj, majd ellenőriztetem. Nos, egy másik kérdés: mi a helyzet az egyetemmel, amiről ugyancsak Drăgan barátom cikkében értesültem, folytatod?

– Egyelőre nem kezdtem újra meg, házat építettem, öt év után végre ezt is be kellett fejezni, és tanulok, öregem, tanulok. Egyszer elvégzem biztosan, de most hiába is próbálkoznék azzal, hogy pontosan megmondjam, mikor. Majd meglátjuk.

– A Drăgan cikke 1975-ben jelent meg, azóta nem tudok rólad mást, újabbat. Nem ártana felsorolnod, mit valósítottatok meg a galvanizálóban azóta. De ne lelkesedj fel túlságosan, mondjad inkább úgy, mintha táviratoznál. És értelmesen tagold a kémiai szakkifejezéseket, mert mint említettem már, a kémia nem a legerősebb oldalam. Ragyogó koponya volt a kémia tanárom a líceumban, csak mindig elfelejtette, hogy milyen tantárgyat is tanít nekünk. Izgalmas dolgokat mesélt az öregúr, sokat megtudtunk például a hajdani diákéletről, mindannyian el tudjuk készíteni a kedvenc ételét, a sonkás omlettet, de a líceumi három év alatt nem végeztünk el, ha jól emlékszem, egyetlen kísérletet [sem].

– A tízesztendős érettségi találkozón elvertétek legalább?

– Nem ártott volna, de olyan elfogultak voltunk, mint egy abszolúte szűz vőlegény a nászéjszaka döntő pillanatai előtt.

– Kár... Nem is tudjátok, mit veszítettetek. Csodálatos tudomány a kémia, nem tudok jobb jelzőt találni rá, csak azt, hogy: csodálatos. Én nem akarlak megbántani, és készségesen elismerem neked, hogy az újságírás is egy érdekes szakma, amihez külön tehetség, nagy szóbőség szükségeltetik. Hát nekünk, kémikusoknak nagy szóbőségre nincs szükségünk. A képletek bőségére viszont annál inkább. Aztán meg tökéletesen tudnunk kell, hogyan barátkoznak, vívnak, társulnak egymás között a vegyszerek, amelyekkel dolgozunk.... Gyerekek, tegyétek le már azokat a kazettákat, és tűnjetek el, nem kívánnám még egyszer mondani...Na, de feleljek a kérdésedre is, kívánságod szerint, szerénytelenül. Nehogy rászokjak a végén erre az általad megkövetelt stílusra...Hát igen az utóbbi két esztendőben tényleg nagyon sok mindent elértünk. Kezdjem azzal, hogy megkezdtük a kísérletezést a fekete krómmal: Azt mondhatom, hogy a kísérleteket, laboratóriumi szinten, nyolcvan százaléknyira eddig sikerült eredményre vinnem, tudnod kell, hogy ezt az elektrokémiai bevonást a mai gépiparban rendkívül sokfelé igénylik. Nem csillog-villog, és a matt szín biztonságosabb, nyugtatóbb. De sajnos, szükségem lett volna néhány ritka, egyelőre még csak külföldről beszerezhető vegyszerre, amelyekhez nem tudtam hozzájutni, s így nem rögzíthettem a végleges technológiát is, amivel aztán már beindíthattuk volna a termelést is. Kidolgoztam viszont a fekete nikkelezés végleges technológiáját. A fekete nikkeles bevonást kidolgoztam a piteşti-i autógyár számára, ezt már hivatalosan is ellenőrizték és jóváhagyták. A mi cégünk is most kérte Bukarestből a hitelesítést, hogy a fekete nikkelezésünk megfelel-e minőség, szívósság szempontjából a nemzetközi elvárásoknak. Romániában egyelőre mi végeztünk ilyen bevonásokat egyedül, a Szabó család.

– Most már ne haragudj, hogy megkérdezem, de hoztak-e neked lejekben is kifejezhető elégtételeket ezek az eredmények?

– Van egy rettenetes szokásom, jobban mondva: betegségem. Nem szeretek pénzt kérni a munkáért. Soha életemben nem voltam anyagias. Sokan emiatt hülyének néznek, az ő dolguk. Én mindig az elért eredményeknek örültem, ezek az eredmények voltak mindig az én fizettségeim. Tudod, milyen, semmihez nem fogható örömöt jelent elérni valamit a saját munkád nyomán, s tudni azt, hogy amit megcsináltál, te egyedül érted el, az agyaddal, a kitartásoddal, a hiteddel, a tapasztalatoddal, s talán egy kicsit a tehetségeddel, egyedül te, s most átnyújthatod a munkatársaidnak, az iparnak, az országnak, a te külön, saját ajándékodat... Egyetlen banit sem kaptam még semmilyen általam kidolgozott módszerért, a külföldi vegyszerek helyettesítéséért, semmiért, és nem is követelek. A szakképesítésem, a funkcióm, és a munkahelyi régiségem szerint járó javadalmazást kapom én is, mint bármelyik mester. Ha egyszer majd úgy gondolják, megérdemlem, hogy megjutalmazzanak, nem fogok tiltakozni ellene. De őszintén mondom neked, Matek, nekem többet tesz az elismerés. Egy meleg kézszorítás hónapokra erőt adhat mindent folytatni tovább, menni az úton, amely, úgy látszik, nekem a végleges sorsommá lett.

– Na, itt most már megint gyorsan közbe kell lépni, lökd ide azt a vacak mikrofont. Annál is inkább, mert elfelejtettem megkérdezni az imént, hogyan fegyelmezel. Nem hinném, hogy rendszeresen vered a lányokat, és a botozás miatti félelmükben lettek olyan elviselhetetlenül, katonásan fegyelmezettek....

– Te, vezetni is tudni kell. És azt hiszem, kell hozzá valami tehetség is. Ha nem vigyázok, nagyképű pasast faragsz belőlem, és az olvasók esküdni fognak rá, hogy én csak megjátszottam a szerénységet, ravasz számításból, hogy annál érdekesebb legyek. Az utóbbi esztendők kiemelkedően fontos pártdokumentumaiban egyre több szó esik a vezetéstudományról, és nem véletlenül. Ezt is meg kell tanulja az ember. Nyilván, hogy nem verem a lányokat. Csak beszélek velük. Nem úgy, ahogy a főnök beszél vigyázzban álló beosztottjával, vagy a tanár az osztállyal, amely némán kell hallgassa a katedrán ülő mindenható úr dörgedelmeit. Két ember beszélget, érvel olyankor, amikor én fegyelmezek. Megpróbálom érvekkel bizonyítani be neki, hogy tévedett, vagy hibát követett el. Megpróbálom meggyőzni a véleményem helyességéről, mert egészen más az, ha belső meggyőződésből csinál valaki jól valamit, és egészen más, ha csupán azért csinálja úgy, mert különben a mester üvöltözik. Van, amikor már kérik, hogy büntessen meg, Zoli bácsi, mert tényleg marhaságot követtem el. Nem, lányom, mondom én, én nem szívesen büntetek. A büntetésre alapozott fegyelem nem a kenyerem. Én azt se szeretném, hogy féljetek tőlem. Tiszteljetek annyira, amennyire én is tisztellek benneteket.

– Néha azért csak büntetned kell, nem?

– Az életemben nem vágtam le senkinek a fizetéséből egy lejt sem. Én nem tartom módszernek azt, hogy valakit pénzzel büntessenek. De igenis, büntesd meg azt, aki rászorult, szóval. Szóval, viselkedéssel, magatartással. Meg lehet egy embert úgy verni szóval, hogy sír benne a lélek, és úgy restelli magát, hogy a föld alá bújna szégyenében. Sokkal nagyobb a nevelő hatása egy ilyen beszélgetésnek, mintha megverted volna, vagy levágtál volna a javadalmazásából öt százalékot. Különben is, a pénzzel nem őt bünteted első sorban, hanem a családját, ha van: a gyermekeit, pedig azok nem ártottak neked, sem a részlegnek, sem a gyárnak sem. Milyen büntetés az, amikor a főkolompost úgy tanítom móresre, hogy a család ártatlan tagjaitól elveszem, ami jár nekik. És általában elég, ha egyszer-kétszer bebizonyítod a vétkesnek, hogy aznap két lej árú munkát sem végzett, de ennek ellenére nyugodt lélekkel vette fel arra napra is a fizetését, amit pedig egyáltalán nem érdemelt meg, és amit ilyenformán mástól vett el, az államtól vett el, és ezzel mindannyiunkat megrövidített, megpróbált kijátszani – többször nem igen van rá szükség. Van úgy, hogy hetekig restelkedik egy ilyen beszélgetés után...

– De azért, gondolom, volt, akit eltanácsoltál a részlegből, hogy ne mondjam úgy: rúgtál-e ki már valakit, mivel egy idő óta finoman fogalmazok.

– Nem, és nem is fogok soha. Megijeszteni megijesztettem sokszor, hogy a mai naptól nincs mit keresned a részlegen. És másnap, amikor jött, hogy adjam a transzfer-papírt, megkérdeztem: És tényleg el akarsz menni? Azt hiszed, máshol nem emberek között kell dolgoznod? Azt hiszed, máshol nem kell dolgozni? Azt hiszed, hogy máshol ingyen adnak mindent? Gondold meg! Csak jobb itt!!! És visszamaradt. A részlegről csak az ment el, aki tényleg nem ennek a társadalomnak az embere volt. Aki tőlem elmegy, azt én már nem tartom becsületes embernek, mert aki elmegy, azzal már nem lehet mit kezdeni, az rákényszerített bennünket, hogy kitegyük, a legjobb akaratunk ellenére... Ilyen volt két személy. Az egyik egy fehérnép volt, B. Mária, akinek két, nem, három gyereke van, hétéves, négyéves és egy kétéves, és két hétig nem jött munkába. De még ezt is megbocsájtottam neki, és a két hetét elrendeztük. Aztán adtam neki engedélyezett szabadságot, után küldtem a munkatársait, megkértem, hogy a szakszervezettől is keressék fel, de mindezek után sem jött be munkába, pontosan három hetet, huszonegy napot, akkor aztán, persze, kénytelen volta felbontani a munkaszerződését. De remegő kézzel írtam alá azt is. Jó, hogy mindenki, B. Mária is tudta, hogy ú a hibás, ő kényszerített rá erre , de mégis rettenetesen kínzott a lelkiismeret, hogy kudarcot vallottam, hogy nem voltam képes magam mellett tartani, nem voltam képes arra, hogy megneveljem. Az én kezdeményezésemből senkit sem dobtam ki életemben, és nem is fogok kidobni, mert emberek vagyunk, és nekünk kutyakötelességünk ezt mindig szemmel tartani, azt, hogy emberekkel dolgozunk.

– Zoli, nincs ellenemre, ha valaki idealista, bár nagyon jól tudom, hogy az idealistát előbb-utóbb végzetszerűen nyakon önti és felébreszti a valóság, és akkor gyakran az ellenkező végletbe esik, s belőle válik a legelszántabb szkeptikus. A harminckilenc esztendőddel, Zolikám, te még mindig idealista vagy... Nem tartasz a kiábrándulástól?

– Nem. Egyáltalán nem. Mindig is bíztam, és mindig is bízni fogok az emberben. Bírom még akkor is, ha tudom, hogy tévedek, vagy legalábbis tévedhetek. Lehet, hogy nagy szavaknak tartod majd, amit most fogok mondani, és, ha bennehagyod az interjúban, lesz, aki ezért szemberöhög, de én nagyon szeretem az embereket. És nagyon bízom bennük, hiszem, hogy ki lehet hozni belőlük a jót. És – akármennyire furcsának találod is – nem csalódtam még emberben, ne csóváld a fejed, jól hallottad, egyelőre nem csalódtam még emberben, úgy, ahogy mondom. Mindig volt valami, ami hozzá kötött s olyan előérzetem volt mindig, olyan ösztönöm volt mindig, a feleségem itt él mellettem, megmondhatja, én sohasem csalódtam az emberekben, legalábbis a végeredményt tekintve. Hogy voltak amolyan ártatlan kis kihágások, hogy átejtettek ezzel-azzal, ilyen, persze, megesett olykor. Az is előfordult, hogy többen összebeszéltek és megegyeztek abban, hogy át fognak ejteni. De amikor megjelentem, beszélgettünk, végül is nem csinálták meg, restellték volna.

– A történelem, de még a saját egyéni tapasztalataink, például az én személyes tapasztalataim is azt mutatják, hogy akármilyen keserves az ilyesmi, az embernek néha mégis csalódnia kell. Vagy úgy, hogy lavina-szerűen, sorozatban. Nem félsz attól, hogy egy ilyen – számodra nyilván teljesen váratlan – csalódás-sorozat után összeomlanál?

– Nem! Nem! Akkora bizalom- és önbizalom tartalékom van, hogy én sohasem fogok összeroppanni.

– Ámen.

– Nem tréfálok. Persze, kudarcok, balsikeres engem is érnek, mint minden embertársamat. De ha engem „kiborítottak” volna a balsikereim, nem értem volna el a szakmámban azokat az eredményeket, amelyeket elértem. Említettem már, az egyik kedvenc témám, gyakran emlegetem, hogy a kémiában az ember mindig keres, a láthatatlant, az ismeretlent kutatja a ködben, mint aki ez csillagot keres a világegyetemben, egy távoli, nem ismert csillagot, de azzal a tudattal, hogy egyszer úgyis rábukkansz, s akkor sokkal, de sokkal többet tudsz majd…Én nem tudok összeomlani. Legalábbis addig nem számítok ilyesfajta meglepetésre, amíg ép ésszel tudok gondolkozni.

– Na, most tegyem fel minden botcsinálta újságíró kollégám izgalmas kérdését, amit, úgy látom, mégsem kerülhetek el. Tehát miben töröd az agyadat pillanatnyilag, vagy hogy szebben hangzodjék: mik a Szabó elvtárs jövőre vonatkozó tervei?

– Továbbfejleszteni, amit már megkezdtem, amit eddig elértem. Például megkezdtem a színes, a piros, a kék, a sárga galvanizálást. A színes galvanizálás nagyon felkapott lett az utóbbi időben. A külföldi piacokon halálra keresik. Tehát mindannyiunk számára teljesen új dolgot tervezünk. A részleget bővítettem, mondhatni, megkétszereztem a személyzet létszámot. Jelenleg mintegy hatvan ember körül forgolódom. Fel akarok érni százra. Jövőre még megduplázom, mert kéri Sepsiszentgyörgy, Kovászna megye ipara. Tudod-e, hogy ez az egyetlen kémiai részleg, az egyetlen kémiai műhely a miénk? Az egyetlen vegyész-közösség a halálfejes osztag, ahogy te, engem meglehetősen szabadon idézve, elnevezted, vagy ahogy elneveztétek, mert állítólag többen is így emlegetik. Szentgyörgyre be szeretném hozni a többet. Kehet, hogy ez nem nagyon magyaros így, de én magamban, eszmecseréink során így szoktam nevezni, neked sem találok fel akkor valamilyen tetszetős kifejezést. Mit jelent ez a több? Jelenleg az autóvillamossági műszergyár galvanizáló részlege az ország tizenkét-tizenhárom cégének dolgozik. Dolgozunk külföldnek is – mondtad, hogy a Tükörbe is írni akarsz, a cikkeidbe ezt feltétlenül vedd bele: dolgozunk külföldnek is! A hazai gyártmányú rádió- és televíziós alkatrészek mondhatni harminc százalékát egy esztendeje már mi galvanizáljuk, a Szabó család: Mondhatom úgy is, hogy a mi galvanizáló műhelyünk végzi, de megértheted, a Szabó család megnevezést, minden állítólagos szerénységem ellenére, valahogy jobban szeretem. Svájcnak, Ausztriának, Belgiumnak, Magyarországnak, s ha nem tévedek, minden külföldre szállított terméknek a galvanizációját mi végezzük. Nagy hírnévre tettünk szert, ha ránk merték bízni, gondolom, fölöslegesen bizonygatom ezt neked. Sikerült elérnünk, hogy a sepsiszentgyörgyi autóvillamossági felszerelések gyárában működő galvanizáló részleget ismerik az egész országban. Hetente kapok leveleket mindenfelől. Hetente keresnek fel a delegátusok, segítséget kérnek, műszaki utasításokat. Mellettük vagyok, segítek. De meg is nevezhetek néhány vállalatot. Electronica, Bukarest,. Automecanica, Bukarest. Electrotechnica, Urziceni. Imatex, Electromureş, Marosvásárhely. Csavargyár, Brassó. Bányaipari Vállalat Lupény. Csavargyár Bákó. Ugyanakkor közösen módosítottunk a kézdivásárhelyi Csavargyárban egy részleget. A fekete-nikkel vonalat is ott szeretnénk felszerelni, náluk. Ugyanakkor bővíteni akarom a részleg már részeit is. Például a polikondenzált anyagoknak a fémrevitelét.

– Elmondhatnád ezt magyarul?

– Pofonegyszerű. Nem festjük a fémet, hanem műanyaggal vonjuk be: A fém persze, olyan, mintha festve lenne. Úgy mondják neki, hogy rilszánozás

– Van még valami?

– Nem tudom, érdekel-e? Nem tudom, érdekel-e? Amióta nem találkoztunk, kedves kolléga, egy mester tagozatot vizsgáztattam és tanítottam hat hónapon át A bukaresti Electromagneticának két, a Piteşti-i Electromotornak, a szebeni Flaronak, a gyergyói öntödének egy-egy mestert neveltem. Itt végzett egy mester a kézdivásárhelyi Csavargyárból, két mester a mi üzemünkből.

– Amennyi eszed van, ezeket az órákat is ingyen adtad...

– Persze, hogy ingyen. Több, mint ötszáz órát töltöttem velük, anélkül, hogy egy lejt fizessen az üzem vagy a minisztérium. Szeretetből. Kinevetsz?

– Én nem, de mások biztosan röhögnek rajtad.

– Tudod, mit? Röhögjenek. Akik röhögnek, azok sohasem fogják érezni annak az elégtételét, amit például akkor érzek, ha eszembe jut, hogy a tanítványaim közül már jelenleg hét főmester, a többiek mesterek, és mindenütt elégedettek velük. Most elsejétől megint egy új galvanizáló kurzust, pontosan elsejétől, még egy halálfejes osztagot nevelek, húsz személyből. Azt hiszem, nem említettem még, hogy terveztem egy új részleget, félautomata berendezéssel. Az ország első ilyen vonala lesz. Folytassam?

– Egészen ledöbbentettél, öregfiú, most még jobban érzem a riporteri kudarcomat,de ezt majd magammal intézem el: Mást akartam megkérdezni: Úgy tűnik, a gyár vezetősége melletted áll. Mert az igaz, hogy szakmailag olyan túl sokat nem segíthetnének neked, de szerintem már az is nagy dolog, hogy hagyják, hogy mindezt megcsináld, s a kezdeményezéseidben melletted állanak. Mert tudd meg, ha akadékoskodni akarnának, megkeseríthetnék az életedet... (…)

MATEKOVICS JÁNOS

[Ez a fejezet kéziratban maradt, sehol sem jelent meg]

[Itt a regény kézirata megszakad. Vannak még csonka fejezek kéziratban.: például „Új fiú az ollónál – Gelu” és „Gyuri jó napja”, ezek kézirata keresés alatt van. Mi folytatjuk a regényt a sajtóban megjelent fejezetekkel. Ezeknek a felkutatása azonban időigényes, az olvasó szíves türelmét kérjük.] MJZ

1Menza, étkezde