Az uralkodó osztály tagja (6) Hatodik fejezet: A halálfejes osztag

Hatodik fejezet: A halálfejes osztag

A kép illusztráció

A halálfejes osztagnak külön egyenruhája volt. Gyönyörűen tiszta egyenruha, mert szép, kívánatos fiatal munkáslányok viselték, és azok valahogy a kendőt is úgy tudták felkötni, hogy a présműhely férfitagsága álmatag szemekkel figyelte az osztag mutatós tagjait, akik ott lejtettek el mellettünk, tökéletes fegyelemmel, civilizált beszéddel, kedvesen kacarászva, és nem vegyültek velünk.Fantasztikusan fegyelmezettek voltak, amin mi úgy röhögtünk egy csöppet, de titokban bámultuk és irigyeltük. A halálfejes osztag előtt, között, ott száguldozott egy magas, hajlott, bajuszos, nem túlságosan jelentékeny külsejű pasas (ugye, Zolikám, nem haragszol ezért, a külsődre vonatkozó, nem túl hízelgő leírásért. De Te is tudod, hogy nem az Alain Delon-éval vetekedő külsőddel vívtad te ki az emberek becsületét! ) Itt volt a gyár mintaegysége tagadhatatlanul. Én nem mondom, hogy a tekercselőben, a montázson, a műanyag részlegen nem volt rend, fegyelem. De azok könnyebb munkának számítottak, és oda egyik-másik lánynak bekerülni a legfőbb álma volt. A leghangosabb, legvadabb, legnehezebb munka nálunk volt, a présműhelyben. És mivel ettől úgy félt mindenki, mint a tűztől, hát mi egy kicsit, hogy úgy mondjam, lazábban kezeltük a belső rendszabályokat. És ezt kénytelen-kelletlen elnézték nekünk.

A halálfejes osztag parancsnoka volt az importált vezető, Szabó Zoltán parancsnok. Túl sokat nem tudtunk beszélgetni, mert hihetetlenül sok dolga volt, és nem olyan, mint a miénk, hogy dolgoztunk néhány órát, mint az igavonó barmok, kilencvenkilós lemezekkel, több mázsás fémszalagkötegekkel játszadoztunk, s aki ezzel egyhuzamban le tud húzni nyolc órát, és naponta, hát az csinálja meg. Az én csoportom mindenesetre nem vállalja. Mondom, lenyomtuk a nagyját, ez különösen télen volt érdekes, amikor a hó és jég alól kapartuk elé ezeket a kedves kis játékszereket, amelyek tréfás kedvükben még le is fagytak.Nekünk a kutya se szólt, hogy nyomás a géphez, ha üldögélgettünk ott, a behordott tíz-tizenöt tonna anyag mellett, én pipáztam, a többiek cigarettáztak, és beszélgettünk. Ezért ne lepődjék meg senki, hogy olyan sok a szöveg. Üldögéltünk és nagyokat röhögtünk néha még ettünk is, ami nagy szentségtörésnek számított szüneten kívül, de nekünk nem kotyogtak a főmuftik. Bennünket senki sem irigyelt a gyárban – mindenki mellettünk járt be dolgozni, a közelünkben volt a büfé, akik oda mentek, azok is látták, hogy a gilotinnál nem a csavarhúzó a legnehezebb szerszám vagy munkadarab.

Aztán meg a kapu közelében volt az az átkozott szabadtéri lerakat is, ahol hatalmas halmokban állt az anyag, különböző vastagságú lemezek meg vaselemek, és más ilyen pehelysúlyú apróságok. Aki bejött a műszakba, az láthatta ott, hogyan enyelgünk Darabont úr pokolgépe körül. Nem beszélve arról, hogy az elején még érdekesebb volt a játék. Akkor még nem volt pokolgép, csak Darabont úr, aki mindent ígért, hogy akkor mennyivel könnyebb lesz, amikor nem mi húzzuk azt a mondjuk tizenöt-húsznegyvenkilós lemezt azzal a cuki kiskocsival befele a géphez, hanem majd csak ő és akkor mi urak leszünk. Darabont úr tényleg sokban beváltotta az ígéretét de ő a mi másféltonnás kötegeinket nem bírta felemelni, és akkor mi szép ügyesen a lemezeket, egyesével, tizessével pelpakolászgattuk a Darabont úr – akarom mondani – a pokolgép emelő karjaira. És Darabont úr pokolgépében még az is érdekes volt, hogy napjában legfeljebb kétszer csúsztak le az emelő karokról a lemezek, és azokat napjában legfeljebb csak egyszer kellett visszarakni. A cuki kiskocsi viccesebb volt annál a szépemlékű kanyarnál, amely az úttól a bejáróhoz vezetett, és ott nem csak kanyarodni kellett, amiben Darabont úr jeleskedett, hanem ott egyúttal az emelkedőre kellett kanyarodni; egyszerre hajszra és magasba is, ezt Darabont úr nem szerette. Mi se. És ezt a kolléga urak mind bő változatban szemrevételezhették, mert nem egyszer kellett szépen átugrálniuk a szépen leborított kártyacsomó, legyezővel kombinálva negyvenkilós lemezeken. Nekünk nem tetszett úgy, mint nekik. Ha ugyanott még egyszer kipróbáltuk, hogy szebb lesz-e, az Úristen úgy csuklott, hogy a fél mennyország horta neki a pohár vizet, és többszáz oldalt tett ki a kereset, amit a bírósághoz káromlás ellen benyújtatott.

Szóval mondom, mi angyali nyugalommal diskurálgattunk a gilotin mellett, nem suttogták, hogy azért tehetjük, mert barátunk az igazgató. És nem született egyetlen névtelen levél ellenünk. Van ilyen.

De sajnos, Szabó Zoltán nem tehette ugyanezt. Nem mázsás kötegeket emelt, hanem emberekkel dolgozott, és a majdnem annyira nehezen kezelhető halálos mérgekkel, amelyek közül a cián úgy hirtelenében eszembe jut. A halálfejes osztag a galvanizáló osztályon dolgozott. Mérgekkel, oldatokkal, -nem én mondtam, hanem Szabó Zoltán a tükrös kollégákkal¹ tartott megbeszélésen, amikor a kefelenyomatot megvitattuk, – hogy furcsállja egy csöppet, hogy nem írtak egy szót sem arról, ami a halálfej mögött van. És akkor hümmögni kezdtünk mindahányan a tükrös kollégákkal, hogy tényleg mennyire igaza van. De a lányok – mindannyian érettségizettek, ha nem tévedek – szigorúan egyforma ruhában, úgy viselkedtek, mint a katonák. Nem tudom, hogy az esztendő alatt láttam volna traccsolni mással, mint a saját munkatársnőjével. És a szigorúan egyformán öltözött, egyformán viselkedő, és egyformán fegyelmezett tömegben nehezebben fedezed fel az egyéniségeket, ha nem vagy te is közülük való. Mondom Zoltánnak, hogy mi a francért tartja ilyen kordában a lányokat. Nem kurvulnak azok el. Nézz csak körül egy csöppet, mondta. Itt csak a katonás fegyelemmel érhetem el, hogy senki ne kapjon például halálos mérgezést. Nem befőttlével és nem porcukorral dolgozunk. Amikor a levegőbe is beleszagoltam, mondom, hogy hol van az a kétmázsás köteg, hadd gurigázzam vele, hogy jöjjek helyre, mert én itt nem dolgoznék, az egész osztag lányainak olvatag és adakozó szerelméért sem, amit még megtoldanának vagy havi ötezer lejjel. És a szagokban is az éppen sülő kolbász szagát szeretem. De várj, beszélek Geluval...

Nagyon bosszant most, hogy Zoltánnal, akinek egy perc megállta se volt, mégis voltaképpen alig tudtam beszélgetni, odajött a gilotinhoz², kellett neki valami fedő, kértem rajzot, megcsináltam, megköszönte, rohant. És egyszer ültünk valami hivatalos bankettfélén, fehér asztal mellett. Akkor többet beszéltünk valamivel, de csak a kezdő újságírók hisznek benne, hogy egyetlen beszélgetés nyomán annyira meg lehet ismerni valakit, úgy emberközelben, ahogy például, mondjuk Gelut megismertem. Akkor beszélt nekem arról a külföldi tanulmányútjáról, és arról, mennyit kérlelte a tulajdonos, maradna ott nála vezetni egy nagyobb részleget: El is hiszem. Ha majd egyszer kapitalista leszek, és lesz egy ilyen galvanizáló üzemem, én is könyörögni fogok neki: De mivel olyan szép az, amikor egy riportkönyvben hiteles – lesz itt konkrétum is- hogy én is szépen mentve vagyok, mert szépen ide fordítom Ioan Drăgan barátom és kollégám [Szabó Zoltánról szóló] kis portréját a Cuvântul Nou 1975.július 23-i számából (Un mod şi un model de viată. Magyarul egy kicsi bajos, mondjuk: Életforma és életeszmény). Egy mestert külföldre küldenek, Olaszországba, szakképesítés végett, hogy megtanulja azoknak a berendezéseknek a felszerelését és működését, amelyek behozatalára ezután kerül majd sor. Visszaérkezik az idegen szakemberek társaságában, és megkezdik a felszerelést. De nem elégíti ki egyszerűen a végrehajtó szerepe. Mivel – a saját számításai szerint – jobb kihasználási paramétereket ér el, leszállítja a berendezések technológiai próbáinak idejét négy hónappal (!!!), megdöbbentve az illető szakterület „ászait”, akik természetesen négy hónappal hamarabb csomagoltak. Mi több: az olasz cég igényli a segítségét. A tanítványocska tehát együttműködik (ezt egy kis mosollyal mondja) volt oktatóival, akiket mintha kissé túlhaladt volna, de siet hazafelé. Túl sok mindent kellett itt elvégeznie. Itt beindított négy berendezést. Az ötödiket a sepsiszentgyörgyi Autóvillamossági Műszerek gyárába hozta, ahol úgy tervezi, itt is marad. Folytatta a kutatást; éjjel-nappal, sokszor reggel héttől éjjel kettőig. A gyárban hat hónap állt a rendelkezésére, hogy a berendezést üzembe helyezze. Egyetlen hónap (!!!) után a részleg teljesítette a kihasználási mutatókat, de persze, előbb megváltoztatta a terveket. Nehéz munka volt, mindent előre kellett látnia képzeletben, és ami a legfőbb: vállalnia kellett annak a felelősségét, hogy felborítja a tervet. Sikerült neki. Mi több: embereket sikerült nevelnie „17,18,20 éves gyermekekből”, közülük egyeseknek csak nyolc osztálya volt. (Nem javítom ki, amit róluk az imént arról írtam, amit róluk gondoltam, vagyis hogy mindannyian érettségiztek. Ez is Szabó Zoltánt dicséri. M.J.), igazi szakembereket nevelt, sikerült megtanítania őket a modern kémiára. Ehhez is munka kellett. Mi több: egy szakmai iskola egyszerű végzettjéből hosszú utat tett meg: Líceum, mesteriskola, jelenleg pedig diák a látogatás nélkülin. Kitűnő jegyekkel végezte el az első évet, abbahagyta a második évet, túlságosan sok dolga volt a gyárban, természetesen nem a „törvényes” nyolc óra alatt, hanem azokon, amiket jószántából töltött el, az öntudatának legmélyebb meggyőződésével, délutánokon és éjszaka.

Mi több: „nehézsúlyú” városokba szóló, kecsegtető ajánlatokat utasított el, nem ment például Brassóba, Temesvárra, Bukarestbe....

Mi több: a jövő évben jelentet meg egy szakkönyvet, amelyben egyetlen tanulmányt se használ fel, visszautasítván minden kompilációt: minden abszolút új lesz, minden a gyakorlat élő és meggyőző valóságából fakadt.

Mi több: gyártásba vett kilencvennyolc reagenst, és kiszélesítvén alkalmazási körüket, ezzel helyettesítette az importból behozottakat, s ezzel látványosan csökkent az önköltség, megtakarítottak valutát, miközben rendkívül jó minőséget értek el. Ez szinte kiszámíthatatlan haszon a gyárnak, a román iparnak, pláne, ha ezek alkalmazásának perspektíváját tartjuk szem előtt.

Ezt a mestert Szabó Zoltánnak hívják, és ő nem lehetett máshol, mint az áradások utáni helyreállítási harc élén. Réty, Maksa, Sepsiszentgyörgy. E helységekben Szabó mester „csoportja” bebizonyította szorgalmát, önfeláldozását, áldozatkészségét.

Mi több: Ő ezt életmódnak, életeszménynek nevezi.

Hát igen. Mit érez egy olyan riporter, aki meglehetősen jó véleménnyel van az orráról és a megfigyelőképességéről, és Szabó Zoltánból csak annyit vett észre, mint amennyit leírt. Az olvasó képet nyerhet ennek az embernek a szerénységéről, aki ugye ott mégis váltogatott néhány szót ezzel az újságíróval, és nem mondott neki az égvilágon semmit azon a pár szón kívül a fehér asztal mellett az olasz céggel kapcsolatban. De ott se mondta, hogy túlhaladta őket, csak, hogy hívták. Megígértem, hogy ez a könyv nem hazudik. Nekem igazén nem kerülne olyan lehetetlenül nagy fáradságomba, hogy szépen kivegyem a papírt az írógépből, és az előző öt Fekete-osztagos lappal együtt szépen eldobjam a papírkosárba, - van itt körülöttem vagy három – és menjek el szépen hozzá, és szépen egészítsem ki az előbbieket. Nem vagyok híresen szerény ember, azt szoktam mondani, legyenek szerények, akiknek van rá idejük, és Zoltán barátom eljárását enyhe hülyeségnek tekintem. De akárhogy is, ez nem menti az én piramidális riporteri kudarcomat. Ha ő tartja a száját, ki kellett volna nyitni. Ha vonakodik, rámenősebben. Megkörnyékezni, kiborítani, csinálni valamit, hogy magáról beszéljen. Ezt azért még megpróbáljuk. Hátha még lehet. Felkeresem ezzel a kis japánnal, a magnóval, és feltesszük neki a kellemetlen kérdéseket. Ha van még türelmük, lapozzanak egyet. A következő fejezet ezt a beszélgetést mutatja be. (Ha sikerül találkozzam vele, és nem éppen a japánoknál szerel egy á la Szabó felszerelést. Nem tudok róla '75 óta semmit.)

Matekovics János

1A Megyei Tükör szerkesztőségéről van szó.

2Tulajdonképpen guillotine, lemezvágó ollószerű gép a gyárban

[Ez a fejezet kéziratban maradt, sehol sem jelent meg]