- Vázlatok egy arcképhez - (1)
Többször szívesen elláttuk volna a baját.
Néha részletekbe menően, és nagy élvezettel ecseteltük, hogyan is tennénk.
Érdekes módon, viszont csak mérgesek voltunk rá, de nem haragudtunk valójában is.
Veszedelmes fegyvere volt, kellemetlen fegyvere: a legrosszabb pillanatainkban sem tagadhattuk le, hogy neki van igaza.
Például üldögél az ember belenyugodván a világ alakulásába, főnökei hangulatába, és teljes megelégedéssel a mai nap teljesítményeit illetően, s közben elmereng azon, hogyha sikerül műszak végén valamelyik 6-os tragacsra feljutni szardíniának [felgyúródni a munkásbuszra], akkor otthon, a ma esetleg idejében elkészült ebéd után, ezzel s ezzel boldogítja majd a fent említett világot, s önmagát. Azt a félórácskát majd csak kibírjuk valahogy, nagy igyekezettel...
És akkor megjelenik, ironikus mosolyt tolva elől, Plugor Gyula, a mester, és hozza az újabb bonokat [munkalapokat] Ezeket még ki kell szednünk a mai nap a raktárból. Ha nem szedjük ki, holnap reggel áll a gilotin, és az általa kiszolgált présgépek java része, amíg be méltóztatnak jönni az elvtársak a raktárba, s az irodába, tehát legalább hét óráig.
Persze, hogy igaza van. De nem ölelgetjük, és nem csókolgatjuk a homlokát. És felettünk, valahol nagyon messzire, iszonyúan csuklik valaki vagy valami.
Vagy a Kis bácsi raktárában már éppen csak a polcokat nem forgattuk fel, hogy alájuk is bekukucskáljunk: nem rejtőzik-e ott valahol az a nyavalyás anyag, amit annyira követel rajtunk Plugor. Nincs, és az istennek sincs. Dühösen, szemrehányóan rontunk be az irodájába: miért járatja a bolondját velünk. Bekapcsolja szokásos mosolyát a két füle irányába, és jön velünk. Persze,hogy pár másodperc múlva leteszi az inkriminált csomagot. Fülöp Lajcsi, akkori főnököm tágra nyitott szájjal kapkodja a levegőt, én pedig kínomban röhögök, újra csak megfogott bennünket...
De mielőtt belemerülnék a kedvenc témámba, a néhány esztendővel ezelőtti autóvillamossági gyári emlékeim taglalásába, hadd próbáljam meg elmondani, ki is ez a fiatal, talpraesett mester, akit, ha rajtam állt volna, nem engedtem volna el a gyár présműhelyéből, ha térden állva könyörög is érte a cigerettagyári vezetőség.
Most harmincegy esztendős, tehát huszonnyolc, huszonkilenc évet számlált, amikor nekem volt a mesterem. Az autóvillamossági gyár első pillanataitól, a legelső gépek felszereléseitől kezdve vezette a présműhelyt, s az elején még az esztergákért is ő felelt, és nem lehetett ellene panasz. Idősebb munkatársaink is úgy dohogtak ellene, ahogy a megfenyített gyermek truccol a szüleivel: a lelkük mélyén ők is elismerték, hogy neki van igaza. Kiváló mester volt, született vezető, a tartásos, határozott, a leggyötrőbb pillanatokban is nyomban dönteni tudó, a felelősséget vállalni merő, a beosztottjait rövid gyeplőre fogó, ugyanakkor akkor értük tíz körömmel verekedő ember, aki, azt hiszem, bekötött szemmel is szét tudta volna szedni, és és össze is tudta volna rakni akármelyik présgépet, s ezt mindannyian elhittük róla, anélkül, hogy hencegett volna vele. És ha valaki nagyon tamáskodott, hogy nem megy a gép, nem jó ez vagy az a munkaanyag, nem lehet teljesíteni annyi idő alatt a normát, vagy ilyesmi, elindította a már említett mosolyt, és odaállt vagy odaült a megfelelő gép mellé, előszedte a panaszolt darabokat, s felszólította az illetőt, mérje az időt. Vagy pedig: így kell azt csinálni. És megint csak nem kapott büntetést. Persze, néha egyik-másik „gyengébb” bohó munkatársunk rendezett egy kis maszek hepajt, főleg a fiatal munkáslányokkal szemben, néha keményebb volt, mint azt a helyzet megkövetelte: - Kikérem ezt a reakciót: ha egy bájosabb női lény előtt is megpendít valamit, védekezésből, bölcs előrelátásból magam is ridegebb, ironikusabb leszek akkor, már szinte nem is ember, hanem szobor.
Legutóbb a cigarettagyárban találkoztam Plugor Gyula főtechnikussal- akivel az idősebb, tehát az én kezdeményezésemre, csak aztán, miután már nem dolgoztam a keze alatt – már esztendők óta bensőséges barátokká váltunk. Apró irodában ült, állványos munkaasztalán jegyzetek, köpenyén személyes fényképe lóg egy kitűzőn, ül egyedül mint egy igazgató, mínusz a titkárnő, és a terem.
– És te csinálsz is itt valamit? – kérdeztem meglepetten.
– Néha előfordul – feleli merev arccal. Látom, egy hullámhosszon vagyunk.
– Megfizetik?
– Képzeld el...
Érdekes részleteket tudtam meg később a cigarettagyárban dolgozó Plugorról, a főgépészről, s azon belül a lakatosműhelyről is, ahol dolgozott. Nem utolsósorban például azzal kapcsolatban, hogy a sepsiszentgyörgyi cigarettagyár nemcsak a maga szükségleteire gyárt cserealkatrészeket, de az egész ország iparának szállít, akkora sikerrel, hogy alig győzik a rendelést.
Az egyik importált cigarettatöltő gép működésekor aránylag gyorsan elhasználódik egy bizonyos nagyon fontos alkatrész, név szerint nem jegyeztem fel, írásom szempontjából nem is ez a lényeges. Ezt az utóbbi nagyon fontos alkatrészt természetesen kifelejtették a behozatalra kerülő termékek listájáról, vagy pedig takarékoskodtak a valutával, nem lényeges, az viszont az, hogy a gépben derekasan kopott az utolsó darab, és ha az is beadja a kulcsot, az egész vonal megáll, és vele együtt nyilván a tervteljesítés. Az igazgató Plugort hívatta, aki a gyárban az újításokért , ésszerűsítésekért, az új technológia bevezetéséért felel. Hogy meg tudná-e csinálni azt a vacakot? Ő meg, mondja, de ne legyen nagy baj belőle, ha véletlenül mégsem sikerül. De nem hinné, hogy ne sikerülne. És akkor számol, rajzol, esztergál, edz, meg minden. Végül elkészül a próbadarab, amit Szecselevárosra küldenek, a gyémántkővel lecsiszolandó. Hevertetik egy teljes hónapon át, és nem csinálnak vele semmit. Plugor feldühődik (erre jól emlékszem még a „Jajából”), elhozza, s maga áll az esztergapad elé. A mérések, a próbaműködtetés fényesen igazolja az alkatrész erényeit. Nem emlékszem rá egészen pontosan, de az általa készített „játékszert” tizenöt- vagy tizenhatezer lejre értékelik.
– Remélem, ellátjátok vele az ország többi cigarettagyárát is, nem?!
– Nem híreszteltük el. Ha ráállunk a gyártásra, akkor én mással már egyáltalán nem foglalkozhatom.
Pedig foglalkozik mással is. Amikor ott jártam a gyárban legutóbb, magyarázgatott egy kis berendezésről. Villanymotorát mutogatta, utána még következett egy csomó minden szerelék, a részleteket majd később részletesebben elmagyarázza, ígérte, de az elmúlt napokban sehogyan sem sikerült nyélbe ütni azt a bizonyos találkozót. De hát ez is csak részletkérdés, a lényeg az, hogy ez a cigarettatöltő, amit készít, a maga nemében teljesen újszerű lesz. Gondolom, elkészültekor amúgy is hírt adok a Tükör (s e sorok) olvasóinak.
– Te, Gyuszi, mégis, miért jöttél el te az autóvillamossági gyárból?
– Ez hosszabb mese lenne, most sincs annyi időm. Egy dolog viszont lényeges: az, hogy milyen közösség van itt a cigarettagyárban. Ha tudnád, milyen jó lélekkel, milyen nyugalommal, milyen bizalommal lehet dolgozni ebben a közösségben! És elismerik a munkádat, öregem. Itt elismerik...
Matekovics János
[Megjelent: Megyei Tükör, 1706. szám 1977. július 13; az eredeti kézirat elveszett]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése