Ötödik fejezet: Gelu nadrágja, avagy mivel tűnik ki az ember
A kép illusztráció
A
Gelu [ejtsd: Dzselu] nadrágja ragyogó darab volt, kávébarna, rettenetesen
széles mandzsettával; fey szinte repedt szét a fenekén, de lent bő volt, mint
egy mosófazék. Az övtartó vászondarabok is szélesek voltak, mert az öv sem volt
azért éppen cipőpertli szélességű, no, és mi éppen azt nézegettük, hogy olyan
széles, hogy nyugodtan be lehet takarni vele azt a nyavalyás féllitereres
rumosüveget.
Gelu életét hónapokig foglalkoztatta ez a nadrág,
mert gondos előtanulmányokat végzett. Erre több okból is sort kellett keríteni.
Nem utolsó sorban azért, mert azt a vacak pénzt is össze kellett gyűjteni.
Akkor még a megemelés előtti, ha nem tévedek, úgy ezer-háromszáz lejes havi
fixből, miből lejött az adó is, nem igen lehetett négy-ötszáz lejes szövetből
minden hónap utolsó vasárnapjára új
cuccot varratni. Mert ugye ott volt az a finom lakás, leírását megkapod egy
másik fejezetben, az öt ággyal, a veder vízzel, és nyáron, a mozgás biztosítása
végett kicipelt kályhával, a földes, de újságpapírral nagy demokratikussággal
lent, fent, körbe-körbe gondos aránnyal beborított falával, ahonnan Gelu a
legfrissebb politikai értesüléseit szerezte,amíg nem kezdte olvasni nálam az
újságokat. Ennek a lakásnak a csinosításához a későbbiek során magam is
jelentősen hozzájárultam, hogy megengedtem egyre csábosabb hölgyek, harci
repülőgépek, és filmszínészek nagy színes képeinek a kivágásához.
Nahát ez a kéjlak is belekerült
koponyaként százötvenbe, behordani nőnemű lényeket még gondos sorban – tehát
hogy egyszer te, egyszer én – a kirúgás veszélye mellett sem lehetett
bevezetgetni, mert éber szemmel, és ami még rosszabb, éber álommal őrködött a
jóhiszemű és jószívű, elkölcsökre felügyelő házi cerberus[1],
aki szigorú utasításnak és a palotateremnek, és az értékes felszerelésnek az
állapotára ügyelenedő napi ellenőrzéseket is bevezetett. Na, akkor reggelizni,
uzsonnázni, ebédelni és vacsorázni is kellett azért, mert egyrészt a
tizennyolcéves, egészséges jó markú munkásgyerek attól a híres jaurttól
[joghurttól]nem fogja nagyon lelkesen cipelni a többmázsás tekercseket. Na, és
akkor ott volt az egyetlen szórakozás, a kalandfilm, oda sem azért eresztik be
az embert, mert ő olyan jópofa gyermek.
Na és a táncnál is be kell
fizetni, és azért a belül dobogtó tizennyolcéves férfi öntudat érdekében
vásárolt Snagovnak [román cigarettamárka] is ára van, és mivel meglehetősen
jártas vagyok a rumok fajai, fokai, csomagolási módjai világában, azt sem adják
ingyen, és ha ugyebár az ember bevonul, ugyancsak királyi közérzet érdekében a
montázsról azzal az édes székely vagy román kislánnyal a bárba, mert már nagyon
unja a sétát a hölgy, akkor ott sem limonádét rendel egy mér komoly, önálló
keresettel bíró férfiú, hanem kávét, mert az olyan elegáns, és ráadásul hamar rá
is szokik az ember, (édesanyám parasztleány volt, és nem kergették leánykorában
őt sem az asztal körül, hogy nem itta meg azt a feketekávét, és a legjobb
esetben én is tejes kávét fogyasztottam a háborús éveket követő
gyermekéveimben, szóval most édesanyámnak is ez lett az egyetlen szenvedélye –
nálam szokta meg), és utána legalább egy kis konyakot hígításnak, ahogy Rejtő
Jenő kolléga nevezte volna (emlékeznek a
híres bemondására: kérek két deci bort három deci rummal hígítva), szóval az
ilyesmi mind-mind tetemes pénzbe kerül.
És aztán
ugyebár egy tizennyolc éves munkásember, aki éppen most került ki az iskola és az
internátus nyűgéből, és önálló ember számba veszik, ás maga keres, bevallom
őszintén, tapasztalataim szerint nem
Hegeltől bújta A szellem
fenomenológiáját, (én is akkor veszem elő, amikor aludni akarok, már vagy tíz
esztendeje, és most már túl is haladtam a tizedik lapot), hanem például
kicsípve, bömböltetett táskarádióval, vagy aminek még nagyobb tekintélye van
mostanában, egy kazettafonnal grasszál[2]
le-föl az ugyancsak grasszáló, és öreg fejjel egyre nehezebben érthető hévvel
és kedvvel tárgyalják, ellesett nagyoskodó biztonsággal a világ nyilván
legfontosabb dolgait, s aztán másnap jöjjön az a kedves munkanap, miközben az
élménycsere mellett szervezi meg a következő délután és estefele rendkívüli
izgalmú dolgait.
Egy ilyen buliba nyilván
az embernek a lehető legeredetibb szerelés kell, mert csak úgy érheti el az
ember a hölgyek ámulatát, és a kollégák kissé irigykedő elismerését. Tehát,
mint említettem, Gelu körültekintő tanulmányokat végzett a csodanadrág
érdekében. Először is jól kinyitotta, hogy milyen van a korzó sztárjain. Aztán
gondosan válogatva, többször megfelelő filmeket (őszintén bevallva, nemcsak a
szocialista országban készülteket). Na mármost gondosan tanulmányozott hazai és
külföldi folyóiratokat. Azt egy kicsit megtanácskoztuk közösen. Gelu rajzokat
készített. Megszervezte a pénzgyűjtést olyasformán, hogy egy-egy százast nekem
havonta kölcsönadott, hogy ne költse el, ez a szokása, mellékesen szólva,
nagyon a kedvemre volt. Volt olyan film, amit többször is megnézett, mert abban
egy ragyogó nadrágminta volt. Ezt nézte meg, és, -ha volt -bunyót. Másnap aztán
lelkesen mesélte nekünk, hogy akkor aztán olyan horgot vagy balesetet akasztott
be neki, hogy elpuhult, mint a tyúkhús a levesben, amikor ebéd közben többször
felhívják, egy kis baráti tereferére a feleségemet. Pokolian értette a
dolgokat, és nyilván mindent be is mutatott. Tudtommal viszont egyetlenegyszer
sem használt fel egyet sem, békés természetű gyerek volt.
Aztán meglett az anyag.
Azt hetekig, pontosabban elszámolásig csodáltuk, amikor megvolt az kis dohány,
hogy az ember a szabóhoz is elviheti.
Gelu hetekig érdeklődött már korábban, kit érjen az a felelősségteljes
megtiszteltetés, hogy a remekművet elkészítse. Hosszas töprengés után kiderült,
hogy a legszebb nadrágokat – Gelu megbízható információi szerint – egy
szakiskolás tanuló varrja, olyan áron, hogy idősebb szabómesterek is
belesápadnának az árba. De a rendtartás végett fel kellett jó előre, hetekkel
azelőtt iratkozni, mert túlterhelt volt munkával, és az ilyen fontos
termékeknél nem lehet csak úgy az ilyesmit elhülyéskedni. Amikor aztán a nadrág
elkészült, Gelu előbb a gyárban járatta meg. Nem vagyok valami nagy
ruhaszakértő, és általában csak azért szoktam néha valamivel jobban felöltözni,
mert egy nagyon régi illemkódexben úgy olvastam, hogy úriember kerüli a
feltűnést, és jól, feleségi, anyósi, és egyéb kemény ellenérzésekkel dacoló
szakállamat is azért vágattam le, mert mindenki úgy bámult rám az utcán, mintha
most érkeztem volna egy fegyenctelepről, ahol gutaütést kapott minden borbély.
De olyan volt az a Gelu nadrágja, olyan jól szabott és jól elmunkált, hogy
mindannyian elbámultuk. Az erre az alkalomra tartogatott magasnyakú pulóvert,
és nagyon jól mutató, de készruhaként vásárolt kabátot felöltve, nyilván dög
melegben is, tényleg olyan elegánsnak hatott, és olyan fess gyermek volt, hogy a mindig fontos dolgokban a montázs
mellett sétáló Gelut leánysóhajok simogatták, és a főtéren, a színház előtt
sétálgató galerinek napokig egy hőse volt, Gelu, és főleg a nadrág, a remek
szerelés mellett, amit Gelu viselt. Aztán nagyon sokszor jött be Gelu a
csodanadrággal, és akármennyire is vigyázott rá, egy olajos műhelyben nem
szoktak szűzi menyasszonyi ruhát és fátyolt tartalékolni. És aztán nem volt hol kezet mosni, és az öltözőben kicsi
olaj meg ilyesmi akadt a munkaruhák közelében, ezt el akarom mondani. Úgy, hogy
előbb egy kicsi folt, aztán még egy, mértani haladványban, ellepte a hírneves
ruhadarabot. Gelu vigasztalan volt. Aztán hamarosan, amikor már úgyis mindegy
volt, befogta munkanadrágnak. A formáját nem vesztette el, és mert nálunk nem
volt olyan szigorú a ruha külcsínje,
mint az amerikai nagykövet fogadóestjén a függetlenségi évforduló alkalmával,
és mert mi azért inkább társunknak éreztük az olajt, nem készítette ki
lelkünket a megolajosodott ünnepi lábravaló. Aztán Gelu szerelme az isteni
nadrág iránt fokozatosan kimúlt. Most már az az új terv foglalkoztatta: a
kazettafon. Erősen tetszett neki az én kis japán masinám. Interjúkat mondott
bele, meg vicceket, és néha énekelt. De azt a másik szobában, mert soha az
életben nem tanácsolta még neki, hogy népdal- avagy könnyűzene-énekesnek
menjen, és ebben valami szerepe a hangjának is lehetett. Egyszer-kétszer,
szorongó szívvel kölcsön is adtam neki. Semmi baja sem lett. Naponta legfeljebb
négyszer-ötször kapacitált, hogy adjam el neki, és ő majd kifizeti havi kétszáz
lejes részletekben.
- Gelu, eladnád valakinek, ha
tied volna, a jó subleredet?[3]
- Hogy adhatnám el a legfontosabb
műszeremet? Viccelődik, János úr? Itt nem mérhetek colstokkal[4],
maga mondja, aki megtanított a gép kezelésére?
- Nézd, öregem, nekem ez a magnó
szerszámom. Az írógép, a könyvek mellett a
legfontosabb szerszámom. Egy magnetofonnal fél óra alatt felvehet egy interjút,
ha jól beszél, esetleg annyi se kell. Ha körmölök, nem tudok úgy odafigyelni a
lényegre, és nem tudom úgy visszaadni a saját szófordulatait, akkor egy kicsit
minden szereplő úgy beszél, - különben a
híres szerénységemmel - én meglehetősen jónak tartom a stílusomat, de
töredelmesen bevallom, hogy amikor egyik-másik székely parasztbácsika elkezd
mesélni, a sárga irigység fog el, hogy milyen színesen, képgazdagon fogalmaz.
Öregem, én annak a a visszaadásához
magnó nélkül hozzá se fogok, érted-e? Csináltam már, és székelykedtem,
és mégis olyan halvány mása lett az öreg beszédjének, mintha a Cuvântul Nou-ba [Új szó, román nyelvű Kovászna megyei napilap, a
diktatúra idején] vagy a
Megyei Tükörben leközölték rossz
papírra, fekete-fehérben – hogy neked is egy ismerősebb példát mondjak -
Grigorescutól[5] a
Parasztlányát.
- Megértettem, János úr.
Utána alig kérte az üzlet nyélbeütését naponta egyszer.
- Nem is azért mondom, megértettem. Csak olyan nagyon tetszik nekem. És
annyira szeretnék egyet, hogy majd megbolondulok.
A nyelvről is valamit. Ha
ketten beszéltünk, mindig románul beszéltünk, úgy mindkettőnknek kényelmesebb,
és valamivel érthetőbb volt az a közölt híres információ. A gyárban, ha a
többiek is ott voltak, ha én automatikusan románra fordítottam, ő magyarul
válaszolt. Mondta, hogy tanulni akar, másrészt pedig Áron bácsi a munkaidő
végén már biztosan értené a negyedik szót. Lajcsi se olyan nagy nyelvtudós, de
neki megy. Gyurinak, Péternek valamivel nehezebben. Hamarosan már mindent
értett, amit mondtak neki, mert, mint több ízben is említettem, a hölgyek is
segítettek neki. Aztán beszélni kezdett: A csapat a térdét csapkodta, úgy
röhögött. Fájt neki.
– Mit gondoltok, ti olyan ennivalóan mondjátok a román szavakat?
– Geluban szép jóindulat van, hogy megtanulja az anyanyelvünket, és
gondoljatok csak bele, ebben tiszteletét fejezi ki velünk szemben. Máskülönben
szokott-e röhögni Gelu, ha Áron bácsi előteremti jó székelyes románsággal a
legújabb csodamondatot. Nem, Áron bácsi, hanem kétségbeesetten próbálja
megérteni, ami, tudjuk, nem mindig sikerül neki. Néha el-elmosolyodik, de hát
emberek vagyunk. Ha valaki röhög itt ilyenkor, az inkább én vagyok – Ne vedd rossz néven, tőlünk Gelu, csak
magyarul mást jelent, amit te mondtál. Egy disznóságot. Önkéntelenül robbant ki
belőlünk ez a hülye röhögés. Lehet, hogy néha majd gúnyolódni fognak veled,
gazemberekkel, és érzéketlen emberekkel minden népet megáldott az a jóságos
Úristen. De a rendes emberek tudni fogják, hogy ez tisztelet irányukban, és ők
segíteni fognak, és hálásak lesznek neked. És tudd meg, hogy nem árt több
nyelvet tudni. Ide figyelj, az angol világnyelv, az amerikai technológia
feljövetelével, és az amerikai életforma, életstílus háború utáni elterjedése,
na meg a te néhány kedvenc filmed és tévéműsorod is belejátszott, az egész
világ népei egy csomó angol kifejezést vettek át. Gondolom, nem próbáltam még,
de itt hirtelenében fel tudnék sorolni vagy ötvenet. Na most én találkoztam egy
angol ommal [emberrel] és a nejével. Elegánsnak voltak, kedvesek. Angolul
szóltak hozzám, és angolul talán úgy tanulnék meg, ha bezárnának egy cellába,
és addig nem engednének el. Nincs hozzá nyelvérzékem, nagyon idegesít, hogy
majd mindent másként olvasnak ki, pedig nagyon tudni angolul. Tehát a
pasasomnak franciául felelek. Néz rám hülyén. Nem tudnak. Aztán sorra
kipróbáltuk az oroszt, a románt, a magyart. Még a latint is. Aztán az én
világrengető angol nyelvtudásommal, amelybe több testrészem is élénken
bekapcsolódott, meghallottam tőlük, hogy ők csak az angolt beszélik. Mert azzal
mindenhova el lehet menni. No, mondom, nézze, ezek román lapok. Ezek magyarok.
Ezek itt franciák. Gondolom, a Le Monde- t, a Le Figaro-t, a l'Humanité-t ismeri.
Ez három nappal ezelőtt még Párizsban volt. Ezek itt oroszok. Tudják, mi
mindent lehet tanulni, vagy milyen élvezet nekem például elgyönyörködni a román
nyelv képszerűségében, a francia találékonyságában, s mindezt összeveti a
sajátommal? Pokoli öröm például egy jó idegen nyelvű szöveget lefordítani a
magaméra.... Sajnálom magukat. Meg kell mondanom, hogy keményen restelkedtek.
Úgy, hogy ne törődj te a mosolyokkal, nyomjad a szöveget, mert itt beszélni
kell. Én rendszeresen olvasok franciául, de amikor egy eredeti franciával
összekerülök, akkor szarom össze magam, csak hebegek, hogy meg tudom-e magamat
értetni, mert beszélgetni franciául egyáltalán nem beszélgetek.
Többet nem volt aztán
ezzel baj, és Gelu szépen haladt, persze a hangsúly az hangsúly marad, de Áron
bácsival kitűnően értekeztek már, az öreg is derekasan igyekezett.
Gelu aztán egy csodálatos
télikabátot látott az egyik barátján. És belebetegedett félig, hogy az üzletből
elkapkodták, mire ő valahogy összeszedte a szükséges összeget. A szeme könnyes
lett bele.
– Figyelj ide, Gelu – ezt már sokszor meg akartam mondani neked. Én
megértem, hogy szereted a szép holmit, igazad van, fiatal is vagy, a lányoknál
is nagyobb a sikered, mondom, megértelek. A kitűnés, a hír, a dicsőség utáni
ősi emberi vágy is természetes. De a külsőséggel való dicsőség és feltűnés a
legkevésbé rokonszenves, és a legkönnyebben elérhető, és valahol egy kicsit
hamis is. Tudod, jó dolog egy autó, de az a pincérlegény, aki könnyen keresett,
kialázkodott, kisvindlizett pénzéből hatalmas személyautó száguldozik, és úgy
néz ki ránk, az egyszerű gyalogosokra, mint alantas, és az ő fenséges
száguldozását szüntelenül kellemetlenségekkel fékező balfékekre, nos az a pasas
feltűnt, de értelmesebb ember, aki ismeri, az esetleg – gondolatban – utána
köp. Nem azt mondom neked, hogy a pincér szakma egy megvetni való szakma. Lehet
azt is becsületesen csinálni. Egyik-másik pincér olyan otthonossá, kellemesebbé
teszi a körülötted tanúsított figyelmességével a légkört, hogy amikor kijössz,
másmilyen ember lettél. Nem úgy értem, hogy Kozák Palival, meg velem olykor,
meg mondjuk Áron bácsival esik meg olykor. Tűnj ki a kitűnő munkáddal, a
szakértelmeddel. Legyen olyan ambíciód, hogy nálad nélkül ne szedjenek szét egy
gépet, és ha valamit egy másik üzemben módosítani kell, akkor téged hívnak el,
mert szakmai körökben már tudják, hogy van ott a Jajában[6]
egy moldvai srác, aki nem ismer lehetetlent. Olvass szakkönyveket, újíts.
Mondtam neked, miért nem felvételizel az estibe? A feleségem is megígérte, hogy
a matematikát átveszi veled. Történelemből, politikából foglalkozom én veled.
Ahelyett, hogy állandóan korzózol, inkább tanulhatnál egy csöppet. Mondtam, a
könyveket is megkapod, mindent, ami kell. Még egy jó szót is szólunk az
érdekedben. Szerintem a fejeddel mérnök is lehetsz. Tanulj meg például angolul.
Akkor kitűnsz, tényleg, és az igazi feltűnés lesz és becsületes. És az ilyen
kitűnés anyagilag is jobban kijön. Mert a te havi 1300-al úgysem tud lépést
tartani azzal a bárlegénnyel, aki vidámabb napokon egyetlen nap alatt annyit
keres. És az okosabb csajok is akkor felfedezik azt a nagyszerű embert, akihez
érdemes odakötni ezt a szaros életet, mert rád építeni kell. Ne irigyeld te
azokat a lepkéket, akik rajzanak az öntelt, autós pasas mellett, csak azért,
mert autója van. Lehet, hogy trippert adnak neki. És kívánom, hogy olyan
felesége legyen neki, amilyent megérdemel.
– Ma filozofikusabb hangulatban voltam, ne szidjatok. De nem mondtam
hülyeségeket. Amit Gelunak mondtam, azt nektek sem ártott meghallgatni, és jó
lenne úgy megrágni, öregfiúk. Persze, most nem fogom minden reggel hattól-fél
hétig, akkor, ama kellemes buszozások nyomában egy kissé harapósabbak vagyunk,
rágni a fejét azzal a remek mérnöknek, hogy kezdje meg a sürgős
előkészületeket, mert elektrotechnikai szakembernek kell kitanulnia, és meg ne
lássam egy nap itt a gép körül, ha nincs a kezében a Secolul 20 vagy a Korunk[7]
Áron bácsi kevés iskolát járt, amikor ú volt fiatal, el kell árulnom nektek, az
ilyesmi valamivel még nehezebb volt. Áron bácsi mással érdemelte ki a
tiszteletünket. A becsületességével, az egyéniségének megnyerő, szívélyes
voltával, tisztaságával, és azzal az alázatos szerénységével, amit tőle a
legkitartóbban irigyelek, mert bennem nincs meg, és aminek következtében bizonyos
fokig erőszakos természetemmel, néha a legjobb szándékaim ellenére, megbántom
az embereket.
Gyertek, taszigáljunk még az Ivánuskába[8]
valamit, vágjuk fel ezt a kis csomó másfelest. Éppen eleget pihentünk mára, és
Plugor már erősen figyelget, biztosan kell neki ez a vacak, csak nem akar
szólni, mert annyit cipeltünk mi, az én falumban az egyetlen pár bivaly, nálunk
az alföldön ökör se igen volt, csak lovak. Azt a fél falu leste, hogy ha
megunták a melót, nyomultak be a vályogosba, a nagy vízbe, kocsival egyetemben.
És az istenért nem volt szabad rájuk ütni, mert megharagudtak. Judik Gyuri
bácsi[9]
egy kicsit káromkodott, de aztán hamar megtanulta, hogy jobb őket csalogatni.
Mert máskülönben iszonyúan sokat húztak, és olyan barázdát szántottak, hogy
megnézhetted az abba vetett búzát azután. Persze, azért is, mennyire gazos,
mert hát, hogy őszinték legyünk, egy kicsit kényelmes volt a család. Na Péter,
Gelu, beállítani a gépet. A rajz itt van már rég. Aztán ellenőrzöm, mert,
megbízom bennetek, és merlek ellenőrizni. Nyomás!
Matekovics János
[Ez a fejezet kéziratban maradt,
sehol sem jelent meg]
[1] Az
alvilág kapujának őre Cerberus (más néven Hádész kutyája, görögösen Kerberosz).
egy többfejű (a későbbi művészetben állandóan háromfejű) kutya, mely Typhaontól
és Echidnától származott. "Ugatása érczhangú, egész valója rettenetes,
farka és sörénye kigyókból áll."
[2] Hetykén, kihívóan vagy gyanús módon járkál.
[3] Tolómérő vagy tolómérce
[4] Többnyire fából készült mérővessző, egyik
oldalán centiméter-, másik oldalán colbeosztással
[5] Lucian Grigorescu (e. Lucsián Grigoreszku) (1894-1965) román posztimpersszionista festő
[6] Betűszó,
helyesen IAIAME autóalkatrészeket és motorokat gyártó vállalat
Sepsiszentgyörgyön
[7] Irodalmi
folyóiratok.
[8] Gyári
gép, olló
[9] Judik Gyuri
bácsi apám szülőfalujában, Simonyifalván
volt a szembe-szomszéd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése