2013. június 10., hétfő

Az uralkodó osztály tagja (4) Negyedik fejezet: Kozák Pali felesége

A kép illusztráció
Negyedik fejezet: Kozák Pali felesége

Kozák Pali körül, ezt már a legelső napokban észrevettem, tüsténkedett egy termetes hölgy.
- Ki ez az égi tünemény? - kérdeztem nyomban – mert félek, ha még sokat idejár, úgy zúdulnak fel bennem az érzelmek, mint a Niagara, és akkor szégyen szemre a kommunista erkölcsöm jóvátehetetlenül bajba kerül.
- Ez egy külön szám, világosít fel Fülöp Lajcsi, tizennyolc esztendős okítóm a gilotin rejtelmeiben -  azt kérem, az egész gyár ismeri. Itt volt nálunk a présműhelyben, de mindenkivel összeveszett Kozák miatt. Általában szívesen kurvázta le a családanyákat, és azok nem kedvelték ezt különösebben.
- Hagyja el, Lajcsi, eljön még az idő, amikor megtiszteltetésnek veszik, és dicsekszenek vele.
- Nagymama korukban?
- Valahol arrafelé.
- És a munkásnők meg akarták verni.
- Így, ahogy elnézem, meg is értem, hogy példás egységben, és lehetőleg szakszervezeti alapon akarták tenni.
- De aztán mégse verték meg.
- Miért, ő verte el őket?
- Nem, a nagy zúgolódásra elhelyezték.
- Nehogy megmondja, Lajcsi, hogy hova, mert tudom. Őt szokták elküldeni, mint mozgó kiállítást, amikor tehetséges ifjú kollégáim ide érkeztek néhány percre azokért a gyönyörű riportokért, amiket röhögve olvastunk a hallatlan élvezetből, mert mindig jó magunkról, munkásokról olvasni, hogy olyan marha lelkesek vagyunk, és állandóan idézzük, így egymás között, a vezércikkeket. Erről jut eszembe, milyen jó olvasni azt is, hogy mi vagyunk a megye új gépipara. Tényleg, fontos gyár vagyunk, senki se mondja, és tényleg egy csomó ember megkeresi itt azt az egyelőre nem elviselhetetlenül vastag kenyeret, és ráadásul szakmát tanul is, az se kutya.  De állandóan nevetőgörcsöket kapok, ha látom ezeket az általunk gyártott hatalmas gépeket. Legnagyobb termékünk az autóduda. Azt is tudom, hogy nem állnak itt tízliteres demizsonokkal sorban az eladási osztályunk előtt a fél ország beszerzői, fenntartva munkájukban a drága, -és nyilván nélkülözhetetlen – kereskedő honatyákat azzal, hogy adnának el nekik valami dudácskákat. Éppen a tegnap mondta itt valamelyik olajos úriember, hogy a legfelsőbb helyről tudja, mert neki ott rendszeres tájékoztatást adnak, hogy Sepsiszentgyörgyön megkezdték az ajtói villanycsengők helyett az autódudák szerelését, és nagyon jól beváltak. Főleg, amikor vagy egyszerre tíz helyen tesznek a vendégek egy alig várt látogatást. És hogy nagy az öröm a gyerekek között, akik ugyebár a jövő, s hosszú sorokban gyerekek állnak hosszú sorokban azok előtt a blokkok előtt, ahova már bevezették, és most legújabban már könyveket ajánlanak megvételre, hogy legyen valami ürügyük, amiért egy kicsit klaxonálhatnak, és mondotta továbbá az olajos úriember, milyen szép is ez így, amikor ilyen rohamléptekkel terjed a kultúra a dolgozó tömegek között.
- Úgy mesélik itt a táskás úriemberek, amikor egy lélegzetnyi szünetre tesznek szert abban az izzasztó munkamenetben, hogy még vagy három gyár ontja a drága árut, nemcsak a mienk. És még valami szövetkezet is.
- Gondolom, mezőgazdasági, nem?
-  Majd megkérdezem. Én János úrért mindent megteszek. De nem tetszett befejezni, hogy miért küldik oda Kozák Pali feleségét?...
- Értem, tehát ismét mellébeszélek. Tudja, Lajcsi, ez az én hajdanán űzött szakmámban meglehetősen divatban volt, és úgy látszik, rám ragadt. Szakmai deformáció. De látom már, jön is a tünemény. Hát nézze meg ezt a ragyogó munkaköpenyt. Ha megszemléljük, felfedezzük rajta a román iparban használatos hazai és külföldi festékek teljes árumintáját. Mit gondol, Lajcsi, lehet rajta vagy két kiló?
- Hűha, az közvagyon, János úr.
- Lajcsi, nem kellene már elkezdeni azt a hasznos munkát? Maga a főnök, de szerintem letelt a pipaszünet.
- János úr, túlságosan sokat akar dolgozni. Egész nap cipeltük azt a rohadt membránanyagot, mázsákat emelgettünk. Én mára teljesítettem a szocializmus építéséből rám jutó részt. Csak szólni merjen egy kukkot is Plugor!
A mester jön, én tisztelettudó vagyok, mintha  egy becsületben megrokkant öreg falusi lelkésszel beszélnék, akitől éppen meg akarom kérni a lánya kezét, Lajcsi pattog, felesel. Hm, hm. Itt nekem még tanulni kell.
- Egész nap hordtuk azokat a koszos tekercseket. Két mázsás is volt közte. Nem a mi dolgunk lenne. Tönkre vagyunk menve. Mára elég volt.
- De ugyan ki hordta volna be, Lajcsi, ugyan ki hordta volna be? Veronka?  Vagy hívtuk volna az irodából Bartók Ibolykát? Sok dolga volt ma...
- Nem csinálok semmit, mester úr, mára, nem bírok.
- Lajcsi, csak azt a kevéske textolitot kellene felvenni még, meg ezt a csöppecske bronzot.
  Figyelem a vita alakulását. Dagadozik a mellem a munkás öntudattól. Ha egyszer uralkodó osztály, akkor uralkodó osztály.
A mester továbbra is udvariasan könyörög, hogy csak szednünk kellene a raktáról az a kevés kis anyagot. Máskor nem így szokott beszélni, de nyilván most nagy szüksége van ránk. Lajcsi dúl-fúl, csattog, tüntetőn, nagy zajjal beveri a fiókba a szerszámait, belerúg a gilotin oldalába, és rettenetesen ssok baja van az Istennel, kifejti abbeli véleményét, hogy bánnak itt a munkásokkal, és hogy tulajdonképpen úgyis Kézdivásárhelyre akart menni, és nem tudja, hogy a francba volt ezt képes elfelejteni.
Látom, hogy Plugorban is már szépen szaladgál felfele tartó irányban az a bizonyos cukor, de türtőzteti magát. Pokolian kell az a nyavalyás anyag, mert valami apró karikákat nem csináltunk meg, elfelejtette ideadni a bonokat [a munkalapokat], meg a rajzot, és éppen az imént volt egy kedves beszélgetése a fejesekkel, ahol fontos értesüléseket szerzett, nem az utolsó sorban azt, hogy ha min nem csináljuk meg azt a vacakot, a montázsban leáll a munka, és esetleg elvárnak tőle is majd egy kis anyagi áldozatot. Hosszas pszichológiai, és főleg a gyakorlatban szerzett  előtanulmányaim nyomán látom, hogy itt most elszántan a küzdőtérre kell vetnem magam.
- Lajcsi, hagyja már abba. Elhozzuk azt az anyagot, és kész. És le fogjuk vágni. Nem szúrhatunk ki a munkatársainkkal: A mester úr is segített már rajtunk, és még segíthet is, mi sem fogjuk most benne hagyni a szarban. Vagy azt akarja, hogy szexuális felvilágosító előadást tartsak a montázsbeli lányoknak, mivel nincs mit csináljanak? Én megtartom szívesen, kedvenc témámról van szó, de az ilyesmit nem fizetik. Még nekem sem. Esetleg természetben kaphatok valamit, de nem hiszem, hogy hálaadó misét tartana érte a feleségem, és minden bizonnyal lelkendező  méltatások sem jelennének meg a Tükörben, ahová mély bölcsességű cikkeimet eregetem.
Lajcsi sértődötten elhallgat. De velem nem akar feleselni.
Plugor azzal foglalatoskodik, hogy elkönyveljen  magában egy jó pontot nekem, és megkönnyebbülten tolat, hogy szóljon a gépbeállítóknak, tegyék fel azt a pár darab koszos matricát.
- Okos embernem veszik össze a mesterével – mondom Lajcsinak csendesen. - Mert ugyebár például, amikor a múltkor kiborultam, és nagyon kezdtem vigasztalódni a raktár háta mögött a munkásszolidaritás szép példájával behozott üveggel,  és ti eléggé nem dicsérhető előrelátással, hogy úgy mondjam, rábeszéltetek, hogy Kis bácsinál, hátul a raktárban jótékony álomra hajtsam  a fejem, és Plugor rám talált, és elmosolyodott, és nem szólt semmit.
- Magával nem mert – János úr.
- Nem úgy van az, Lajcsi. Mit gondolt, én nagy élvezettel olvasgattam volna azt a referátumot, amit bő részletességgel, és festői fantáziával összeállítva, beadott volna az igazgatóságra? Mit gondol, csámcsogtak volna rajta egy csöppet a munkában magukat halálra gyötrő tisztviselő társaink, akik erre az alkalomra azér szakítottak volna egy kis időt?
Megyünk az anyagért. Amikor visszafelé jövünk, Lajcsi már fütyörészik, és boldogságában ezt-azt rugdos, a munka ifjabb tündérei kitüntető figyelmükkel árasztották el. Különben Lajcsinál elpárolog a harag egykettőre. Mint az én zsebemből a pénz.
Kozák feldúlt arcú felesége száguld el mellettünk.
- Valami nagyon nem tetszhetett a hölgynek - mondom Lajcsinak.
- Jujj, ezt kár volt kihagyni, a fene ette volna meg.
- Miért, mi van?
- Biztosan valami nem sikerült Kozáknak, és ilyenkor ideges, és ma már nagyon unta a tizedik szukkot [hűsítőt], amit az asszony reggeltől odavitt neki. Egész nap, ha valahogy el tud szelelni,jön, és mindenfélét hordoz neki a büféből, ás etetgeti. És akkor Kozák rákiált. Nem tudom, hogy nem hallottuk. Állítólag itt többen esküsznek rá. Jó időben az állomásig is elhallatszik. Nagy ritkán, szerencsésebb alkalmakkor  egy-egy pofont is látni lehet. És még ebben a hónapban  pofon nem volt, és mi már nagyon esedékesnek tartottuk. Éppen ma tárgyaltuk, a fene ette volna meg.
Később, ahogy jobban megismertem az embereket, jobban megismertem ezt az asszonyt is. Nagyon megszerettem Kozákot, és megtanultam tisztelni szakmai tudását, és azt a vad iramú munkáját, amit időnként megszakít ugyebár, hogy szépen fogalmazzak. De elnézik neki, mert van, hogy huszonnégy, negyvennyolc órát is egyfolytában végighúz, ha valamelyik gép nem megy, és ezt senki sem csinálja meg.      
Aztán, amikor együtt ült a törzsgárda a munkaelosztóban, vagyis a tapasztalatlan feleségek szerint az állomásinak vagy "Rapid"-nak nevezett vendéglőben, láttam, milyen szemekkel nézi és hallgatja Kozákot a felesége, és belém sajdult valami.
- Te, az istenit, Pali, azt hiszem, nem lehet rossz, ha az embert ennyire szeretik.
- Ragyogó asszony ez, Jancsi fiam, és nagyon jó anya. Én is nagyon szeretem, öregfiú, csak néha az ember idegesebb. Egy baja van, tudod, hogy borzasztóan féltékeny, de hát mit csináljuk.
Az egyik nap aztán Kozák olyan képpel nézett be, hogy meglepetten kérdeztem.
- Mi történt veled, öregem? Valamelyik kocsmába  mititejt [kolbászfajta, román nemzeti étel] akart csinálni egy részeg szakács az arcodból, és már nagyon előrehaladt a munkában, amikor a látványba belefelejtkezett közönség lefogta?
- Öregem, az este folytattam még, amikor te hazamentél. Éz aztán valahogy úgy esett, hogy az egyik oldalon felmásztam a biciklire, a másikon  pedig fejre estem. És, mert egy kicsit makacs voltam, és mégis minden alkalommal fenn akartam maradni, hát többször estem fejre, öregem.
De egy ilyen lelkes magyart nem lehet csak úgy lebeszélni az újabb kocsma felkeresésétől, hát én a jó technikai érzékemmel folytattam az utat, olyantán, hogy taszítottam azt a kurva biciglit. Aztán még mindig emlékszem a következő kocsma bejáratára is: És aztán emlékszem, milyen jó érzéssel ébredtem a tiszta ágyban, pizsamában, megmosdatva, levetkőztetve.
- A kerékpár megvan?
- Persze.
- Na, azt szívesen elnézegettem volna, hogyan vitted haza a jó technikai érzékeddel.
- Nem én vittem haza.
- Milyen megnyugtató, ha rendes emberekkel piál az ember.
- Az asszony hozta haza, öregem.
- Hogyhogy az asszony? Hát nem volt velünk....
- Nem jöttem haza, és már aggódott. És akkor végigjárta a kocsmákat. És a kocsmákban sem talált, és erre már ideges lett.
- Azt hitte, nőnél voltál?
- Világosabb pillanataiban tudja, hogy én ilyesmivel nem foglalkozok. Aztán mindenütt keresett. És a pakban megtalált, aludtam az egyik padon. A bicikli nekem dűtve.
Elnevettem magam.
- Tudtad te, amit tudtál, és választottál magadnak egy súlydobói alkatú fehérnépet.
De azután nagyon csendes lettem.
- Te, Pali, engem a jó modorú, diplomás feleségem nem keresett volna meg, és körülbelül a következő szöveggel búcsúzott volna tőlem, ha véletlenül mégis belém botlik, hogy dögöljek meg, ha leszoptam magam, mint egy disznó, és nem tudok parancsolni magamnak... Hát, hogy is mondjam csak, ... nagyon zokon vennéd, ha megcsókolnám a feleséged kezét?
- Én is megcsókoltam, öregfiú.
 MATEKOVICS JÁNOS

[Ez a fejezet kéziratban maradt, sehol sem jelent meg]

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése