1974-ben Matek egy merész riportregényt kezdett írni a munkásokról. Az uralkodó osztály tagja címmel. Mától fejezetenként közöljük itt a regényt:
A párt fővezérének látogatása Kovászna megyében 1967- ben
Forrás: http://fototeca.iiccr.ro
MATEKOVICS JÁNOS:
AZ URALKODÓ OSZTÁLY
TAGJA
– riportregény –
Egy kis bájcsevegés
az olvasóval
Ez a könyv nem
udvariaskodik. Munkásokról szól és egy munkás írta. Aki azt mondja, hogy nem
vagyok munkás, mert egyetemi diplomám van, és vagy húsz esztendeje gyakorló, és
nem címzetes újságíró, azt én egyszerűen kupán verem. Címemet megkapja a
könyvben. Első sorban munkás és paraszt testvéreimhez szólok. És azokhoz, akik,
ha nem is munkások, és nem is parasztok, de dolgozó emberek, és őszintén
vonzódnak a sorsukhoz.
Ezeket az olvasóimat a
szívemhez ölelem. Nekik tártam ki a lelkem, olyannak, amilyen. A munkások tudni
fogják, hogy igazat írok. Más gyárakban is tudni fogják. Ha ők akarnak kupán
verni engem, mert hazudok, tessék, már említettem, hogy a címem a könyvben
megtalálható.
Persze, nem mondom, hogy
egy régi, olajozottan dolgozó, hagyományos nagyüzemben is pont ilyenek a
viszonyok, vagy hogy minden igazgató csak annyit lát meg a munkahelyen,
amennyit meglátott a miénk, ez alávaló rágalom lenne. De mi ilyenek voltunk.
Mi, akik a nagyobb méretű szocialista iparosítás első lépcsőjében
kínnal-keservesen, de mégis teljesítettük a kötelességünket itt
Sepsiszentgyörgy új ipari zónájában. A gyerek is hasra esik párszor, és az
orrát is betöri, amíg úgy jár, ahogy járnak az emberek.
A könyvem kivált majd egy
csomó indulatot, fanyalgást. Ez a dolog már saját otthonomban mgkezdődött.
Állok elébük.
Munkás-operetteket írjon
más. Akinek van pofája megírni azt, hogy minden olyan jó, semmi sem kerül
nehézségekbe, az emberek mind angyalok, meg ilyesmi. Az nem állít mást,
minthogy a szocializmus építése valami olyasmi, mint a szüreti bál, szól a
zene, a kondérban a láncon a szabad ég alatt fő a borjúpaprikás, kürtőskalácsot
sütnek nagy igyekezettel a nénikék, és csak fel kell nyúlni a zamatos
fürtökért. Ha van egy kis ideje, nem ártana, ha a pártfőtitkár néhány
beszédébe. Adjak bibliográfiát. Tessék.
De tulajdonképpen nem
kívánom megbántani az embereket, azokat sem, akik gyengék, és azokat sem, akik
saját kispolgári közhelyrendszerükből azt hiszik, hogy minden elkölcsi törvény
és magatartásforma felülbírálatának a letéteményesei. Nem ajánlom nekik a
könyvemet. A feleségem se olvassa el. Kétféle magatartásforma kínos egybehangolása sokszor felemészti az
erőnket. De mégis a feleségem, a nevemet viseli, és anyja kisebbik
gyermekemnek. Becsületes ember, de a legteljesebb pánikban kapaszkodik abba a
meggyőződésbe, hogy az ő közhelyrendszerének igaza van. Kitűnő tanárnő,
fantasztikus odaadással végzi ezt a munkát, ezt tanítványai százai
igazolhatják. Sokat szenved mellettem, és egyáltalán nem érti, hogy mi az isten
állata lehet az, aki én vagyok.
Azért tartottam ezt
szükségesnek elmondani, mert a könyvben többször nem a leghízelgően hivatkozom
rá, és nem szeretném, ha ezt valaki félreértené. Más emberrel boldogabb
lehetne, azzal, aki ugyanolyan, mint ő. Szerinte rettenetesen gusztustalan,
hogy a könyvben a dolgokat mindannyian, munkások nevén nevezzük, és ha Gelu
zoknijai büdösek voltak, akkor én elmondom,
ez mekkora bonyodalmakat okozott nekünk.
Rejtő Jenő, remélem,
elnézi nekem odalenn, a pokolban, ahol úgyis megbeszéljük ezt hamarosan,
személyesen, és remélem, valami vacak pia ott is kerül, hogy a stílusom
emlékeztetne az övére. El fogom magyarázni neki, hogy nem én vagyok a fő hibás.
Ő követte el azokat a könyveket, amelyeket a legnagyobb példányban olvasnak az
emberek ( a munkások is!) , és hogy magyar nyelv- és irodalom tanári diplomát
kapnék itt a szobában, ha egyszer befejezném a rendezést, és valamit konyítok a
műfajhoz – az egész magyar társalgási nyelvet (a köznyelvet is) hihetetlen
mértékben befolyásolta. És én nekem vissza kellett adnom azt, ahogy beszéltünk,
és ahogy nevettünk. Persze, nem magnetofonnal dolgoztam, és nem tudtam pontosan
visszaadni mindenkinek a beszédjellegzetességét. Áron bácsinál más – ő pontosan
úgy beszélt. Az igazgató is, meg még jónéhányan. A többi személyek egy kicsit
mind úgy beszéltek, mint én, az én stílusomban, ez elkerülhetetlen.
A különböző fejezeteket a
személyek közössége, és nyilván, az első személyes élménybeszámoló folytán is,
az én személyem, és személyes tapasztalataim kötik össze. Ugyanazokat az
embereket ismerik meg, majd minden fejezetben bővülhet a róla alkotott képük
egy-két vonással, de a fejezetek stílusa nem egységes. Vannak vidám, és kevésbé
vidám fejezetek. Áron bácsira visszaemlékezve kiborultam. Nyilván nem úgy
beszélek benne, mint amikor leírom a
konténer-ügyet. Az ember másként szóldogál a feleségének is a nászéjszakán, mint
mikor 1 lejen összevesznek. Hazugnak tartottam volna szerkesztgetni is,
erővonalakat, konfliktus-csúcsokat, oldásokat is, meg ilyesmi. Valamit konyítok
hozzá, drámákat is írtam, és még írni fogok.
De itt másról van szó ebben a könyvben. Ebben a könyvben az igazság
fontos rólunk, akik szereplünk benne, és ami nyilván sokat el kell mondjon
azokról a munkástestvéreinkről is, akik becsületes és hozzáértő mestereik,
mérnökeik, technikusaik vezetésével, a párt szava szerint megteremtik, – legyek
most egy kicsit pátoszos: – a jövőnket, a szocialista Románia iparát. Ha
elolvassák a könyvet, megértik, miét hangsúlyoztam a „becsületes és hozzáértő”
kifejezéseket. A tisztviselőket sem akartam mind megbántani – olvassák el az
idevágó fejezetet. Csakhogy a munkás nagyon zabos, mert tudja ő, mit dolgozik, és
mi függ tőle ebben az országban, és akkor az elegáns irodában, ahova ő olajosan
beállít, a kávét főzicskéző, a dobozból kivett eleganciájú, nálánál szebb,
pihentebb, fiatalabb lányok, fiúk, akik éppen elégedetten viháncolnak valami
jóízű pletyka nyomán, úgy kezelik őt, mint a kutyát. Rettenetesen sok lesz
ilyenkor az ember szívében a keserűség, az úristenit ennek a kurva világnak!
Na, most még a hitelesség
kérdéséről. A könyv minden epizódja megesett. De nyilván a részletek nem mind
pontosak. Az időrenddel is vannak differenciák. Lehet, hogy egy bizonyos
párbeszéd nem pont akkor esett meg, hanem máskor. Ez elkerülhetetlen, és nem
tartom lényegesnek. A napjaink meglehetősen egybefolytak, és mindannyiunkban az
emberek, és a velük történtek maradtak meg. Olyan tök mindegy, hogy a
konténeres buli volt elébb, vagy pedig a beszélgetés a filozófiánkról. A
munkavédelmissel folytatott beszélgetésem sem lehetett szó szerint pont ilyen.
Nem emlékeztem minden mondatra. De tény az, hogy nagyon dühösen beszéltünk,
tehát a könyvbeli stílusban megmutattam a ruhámat, a karomat, a hasamat, és
tisztességesen megzsaroltam, és akkor vittem az egész felszerelést.
Mégiscsak riportregényt
írok, nem napi riportot a Megyei Tükörbe. Megjegyezném, hogy meglehetősen jól
ismerem a hazai törvényeket, jogaimat és felelősségemet. Ha valaki olyan hülye
lesz, hogy sajtópert indít ellenem, tapasztalni fogja ezt.
Ez a könyv a munkásoké.
Higgyék el, hogy például ott lesz Kozák polcán is, pedig, őszintén szólva, ott
nem tolongnak emberfeletti mennyiségben az irományok. És még a fiainak a fiai
is olvasni fogják, akik nagyot röhögnek majd, hogy hogyan mentek nálunk a
dolgok, és ők már az iskolában, lehet, hogy az elemi iskolában is, legalább úgy
fogják ismerni például a mikrométert, ami Gelunak olyan nagy szenzáció volt a
kétesztendei szakiskola után, mint mi magunk.
Még valamit. 1974. június
első napjaitól 1975. június 1-ig dolgoztam a sepsiszentgyörgyi Autóvillamossági gyárban, aztán rettenetes
idegkiborulás jött közbe, betegszabadságra mentem, és nem mentem vissza többé.
Fojtogatta a torkomat annak a szükségessége, hogy most már az élményeimet
mondjam el. A gyárban bizony nem igen tudtam többet írni egy-egy cikkecskénél a
Tükörbe. Amikor hazajöttem, nemegyszer elaludtam az asztalnál, amíg a feleségem
elment a második fogásért. Egyszer, kiszámoltam, tizenhat tonna fém ment át a
kezemen. Nem tollaslabdákat adogattunk.
Egy hónap múlva, anélkül hogy valaki felhívott volna telefonon, értesített
volna, a konténeres igazgató-zseni a 130 i alapján felbontotta a
munkaszerződésemet. Gondoltam, tiltakozom majd. De aztán elröhögtem: elkéstél,
szépfiú. Ha már ennyire félsz az igazságtól, az első napon, ha valamivel
okosabb vagy, be se eresztel. Elkéstél, öregfiú. Játszadozzál a
munkakönyvemmel, ha akarod, neked adom. Én nem úgy élek, hogy élvezzem a
nyugdíjaskor örömeit. Addig én simán felfordulok. Állok elébe. Csak egyet
szeretnék, az úristenit: elmondani társaimnak, játszott (ne fejtegessük,
miért húzom alá!) drámákban, kiadott (ne fejtegessük, miért húzom alá!)
könyvekben, amit ez a kutya-sorsú, de mégis sok örömet hozó életem
összeszedett. Most a harmincnyolcadik
évem felé tartok, 1939. szeptember 3-án születtem. Volt néhány nagyon szép
évem.
Például amikor 1969
decemberétől, amikor a párt, személyesen Nicolae Ceauşescu elvtárs
rendelkezése nyomán megnyílt a fővárosi Petőfi Sándor Művelődési Ház elsőnek
kinevezett igazgatójaként, nagyszerű román és magyar személyiségek
támogatásával kialakítottam a Petőfi Ház profilját, megcsináltam a szükséges
átalakításokat, például azt, hogy berendeztem ott kiállítási csarnokot, stb. stb. Szép volt az
is, amikor az Ifjúmunkás szerkesztőjeként, kiötöltem, megszerveztem, és
levezettem az Ifjúmunkás Művelődési Versenyét, vagy amikor kiötöltem,
elképzeltem, és számos barátom segítségével megszerveztem az első hat
Ifjúmunkás-matinét.
De a leginkább magamhoz
való társakat, a legőszintébb embereket a munkások között kaptam meg. És ha
elvégeztem a munkámat, azt le lehetett mérőműszerekkel mérni, és nem kezdhettek
ki, mint máshol, vagy nem tulajdoníthatták el tőlem az általam becsületesen
elvégezteket. Köszönöm, fiúk! Ez a könyv a hála érte.
Ezt a könyvet, fáradt,
korán öregedett, beteg Édesanyámnak ajánlom, fájdalmas, tiszta és szomorú
szeretettel, Édesanyámnak ott Simonyifalván, Arad megyében, aki kisírta már a
Fekete Kőrös vizét is értem, és azért, hogy hihessen nekem.
Sepsiszentgyörgy, 1977.április 26.
Matekovics János
[Ez a rész még nem jelent meg.]
Naplójegyzetek
egy készülő riportregényhez[1]
Tavaly
júniustól dolgozom a sepsiszentgyörgyi
Villamos Autóműszerek gyárában, előbb szakképzetlen, most legutóbb pedig
szakképzett munkásként. Ezt a históriát majd a riportkönyvben részletesebben is elmesélem, most csak
annyit, hogy nem azért, mintha más választásom nem lett volna: ötesztendős
egyetemet végeztem. Saját jószántomból jöttem ide tehát, mintegy húszesztendei
újságírói gyakorlat és legalább száz, a gyárról és munkásokról írt cikk után,
többek között azért, hogy nézzük csak meg ezt a dolgot egy kicsit belülről is.
És a gyár, a gyári munka, őszintén bevallom, idebentről, hivatalos delegáció
nélkül, ezzel szemben a gép mellől kissé másmilyen. Nagyon megszerettem ezeket
az embereket, akikkel dolgozom, és soha sem csináltam titkot abból, hogy
elsősorban azokat az egyszerű munkásokat szerettem meg, akiknek a sorsában,
tudásom és egészségem, hivatásom korlátai között, úgy érzem, becsületesen
osztozom. Azokat a melósokat szerettem meg, akik előbb a csodabogarat látták
bennem, egyrészt, hogy mi a fenének kell egy újságírónak a gyár talán
legnehezebb gépét magának kiválasztania, ha már idejött, de a szinte mindig az
agyaraim között lógó pipa miatt is. De aztán, amikor látták, hogy nem játszom
az urat, a diplomást, s a munkát, a keserűséget, az örömöt, az elégtételt és a
dühöngést egyformán osztjuk meg, és ugyanakkor a fizetésnapon magam sem
restellek beülni az állomás melletti „munkaelosztóba”, amit a finnyásabb ízlésű
egyének gyakran Rapid vendéglőnek is neveznek, megnyílt előttem a szívük (ne
értsük félre egymást: az enyém is az övék előtt!) a maguk közül valónak
tekintettek, és ez nem az újságírónak játszott szerep volt, kitűnő érzékem van
az ilyesmihez, hanem a munkatársnak nyújtott baráti kéz, aki tudatában van
annak, hogy ő is csak egy a többiek közül. Mert hej, mennyire észreveszik a
munkások azt, ha valaki csak be akarja hízelegni magát, vagy nem egyenes ember,
lógós, hitvány lelkület! Megszerettem ezt a sajátos világot, amelynek a
hangulatát, igazi képét szeretném visszaadni készülő könyvemben. Az alább közölt
részletek – s ezt nyomatékosan hangsúlyozom: –
nem a már elkészült, nyomdába adható kéziratból kiragadott részletek.
Fésületlen naplójegyzetek csupán, friss, tehát nyers formájukban; az ember csak
ül az írógépe mellett, és egész arcán, lelkén szétterülő mosollyal
emlékezik, felidézi ezeket a
tényanyagukban nem mindig egyértelműen szívderítő emlékeket, amelyek
összességükben viszont mégis részei annak a leírhatatlanul nagyszerű műnek,
hogy a párt arányos iparfejlesztési politikája elhozta hozzánk is a gépgyártó
ipart, s százak, ezrek, tízezrek életében kezd kibomlani valami egészen új,
ismeretlen perspektíva, mert nemcsak ennek a városnak az arculata változott
meg, amelybe én nem születtem bele, de amit húzódozva, kelletlenül, de lassan
mégis egyre inkább az otthonomnak érzek, hanem megváltoztunk mi is, vegyek egy
lélegzetet, s írjam le: mi, sepsiszentgyörgyiek. Én most nem a gyár hangzatos
sikereiről írok, és nyilván, néhány kiragadott részletben arra sem lehetek
tekintettel, hogy a szerkesztés hosszas gyakorlatában kialakult méltányos
arányérzékkel a valóságnak megfelelően adagoljam az ún. pozitív és negatív
tényeket, emberi megnyilatkozásokat. A gyárunk, munkaközösségünk sikereiről
önök sokat elolvashattak a lap hasábjain. Valahogy úgy jött nekem, hogy a munka
ünnepén azokról a néha dohogó , néha
talán elfogult , máskor közömbös vagy bizalmatlan, és mégis annyira
rokonszenves, lelkemből sarjadtnak érzett emberek egyáltalán nem látványos
hétköznapjairól írjak, akik mégis felépítették ezt a gyárat, és néha bizony
szinte elviselhetetlen körülmények között mesterséget, sorsot tanultak és
tanulnak, és az általuk életre keltett, mifelénk sohasem látott gépek,
felszerelések
segítségével
ők lesznek azok, akik kézzelfogható valósággá gyúrják minden tervmutatószámunkat,
ünnepi felajánlásunkat, s akik teljesíteni fogják azt az egyáltalán nem
jelentéktelen vagy könnyű kötelességet
is, amit pártunk főtitkárának emlékezetes szavaiból mindenki egyértelműen
kiolvashatott. Ideíróm szó szerint, mit mondott NICOLAE CEAUŞESCU elvtárs tavaly szeptember 18-án, Kovászna megyei munkalátogatása során, a
Román Katona Emlékművének leleplezése alkalmával rendezett népgyűlésen az
autóvillamossági gyártól néhány száz méternyire: „A megye első titkára kérte,
hagyjuk jóvá Sepsiszentgyörgy municípiummá alakítását. Láttam, hogy ez sok
sepsiszentgyörgyi lakos kívánsága, én azonban két feltételt támasztottam, s
amennyiben a sepsiszentgyörgyiek egyetértenek majd velem, kívánságuk hamar
teljesülhet. AZ EGYIK FELTÉTEL AZ, HOGY AZ AUTÓVILLAMOSSÁGI VÁLLALAT MIELŐBB
FELFUSSON... Ezt az első, általam ennyire kiemelt feltételt azoknak a
munkásoknak, kommunistáknak, KISZ-tagoknak, és szakszervezeti tagoknak kell
teljesítenie, akiknek tiszta szívű, becsületes közösségében – szent
meggyőződésem – életre szóló élményekkel, tanulságokkal gyarapodtam, s akik
közül több nagyszerű emberkitartó, segítő, őszinte és egyenes barátságát
sikerült elnyernem.
Ellenőrzött tényekről beszélek.
Még
valami az alább közölt részletekkel kapcsolatosan: ez az írás egy – szándékaiban
legalább – irodalmi igényű riportnak nyersanyaga- Ne ütközzön meg tehát senki,
ha nem emelkedett hangvételben, nem pátosszal szólok a mindennapjainkról. Nem
szoktak azok olyanok lenni. Remélem, könyvem sem lesz olyan. S mi, melósok,
magunk között nem szoktuk felsorolni az összes munkahelyi besoroláshoz dukáló
titulusokat. Így lesz a művezető mesterből
egyszerűen Gyuszi, az igazgató elvtárból pedig: a diri. Ez nem jelenti
azt, hogy hivatalos érintkezésben így forduljunk hozzájuk: Na, Gyuszikám, vagy:
na, dirikém! Mi mindenkinek megadjuk, ha megérdemli, a tiszteletet.
M. J.
[Megjelent:
Megyei Tükör VIII. évf. (1975. május 1.) 1302. szám, 7. oldal.]
Első fejezet:
Kozák Pali odalép
Amikor
észrevettük Plugort, milyen gunyoros mosolyt görget felénk, ráadásul azt a
bibliányi mennyiségű bont lobogó extraköpenye oldalán, tudtuk, megint mehetünk
anyagért. Nem is akármilyen anyagért, és nem is akármennyiért. Akkor nem
élvezne így a mester, ha egy kis vacak textolitot hoznánk, vagy pár tekercs sárgarézszalagot
a hónunk alatt Kiss bácsitól. Ebből, uraim, akárki meglássa, kettő és feles
lesz, lemezenként kerek negyven kiló, aki felrakott már belőle vagy
százat-százötvenet, megérti, miért nem borult tizenkilenc esztendős főnököm,
Fülöp Lajcsi a Plugor nyakába. De az is lehet, hogy másfelest hozunk
tekercstámasztéknak, az se kutya. Persze, amikor tekercstámasztékot mondok,
így, magyarul, megütődve merednek rám, egyik-másik mérnök is gondolkodóba esik,
de aztán végül mégis csak mindig kiderül, miről van szó, néha úgy, hogy szabad
a gazda: megfejtem én a talányt. Hát suport bobina”, úgy már világosabb?
– Fülöp,
vörösrezet hoztok! Ötöst meg négy és felest.
Rosszabb,
mint gondoltuk. Lajcsinak még visszaszájalni sincs ereje. Nagy dolog. Az
arckifejezésével kisebb hordó káposztát lehetne megsavanyítani. Borzalmas ez a
lemez: kétszer egyméteres, súlya kilencven kiló körül mozog. A raktárban is a
leglehetetlenebb kuckóba gyömöszölik, drága a nyavalyás, azt szoktam mondogatni
Kiss bácsinak, hogy egy ilyen tábláért szívesen lemondanék a havi fizetésemről,
akár kettőről is. Aztán vágni is rettenetes, nem sima, mint különben is sokkal
könnyebb vas- vagy acéllemezek. Ráadásul a gilotin is négy milliméteres, ha nem
egyenesítjük ki, nem fér be a tapadók alá. Úgy hát ugrálunk rajta,
ütjük-verjük, mindennel, ami a kezünkbe kerül, feszítjük, nyögünk, folyik róluk
a veríték, káromkodunk, mint a kocsisok, és aztán oldalozva, lökdösve,
gerendával kalapálva, betaszigáljuk valahogy, ellenőrizzük az ütközőn, hogy
mindkét oldalon beér-e teljesen, a csodának van kedve félre vágni, ebből az
istenostorából egyetlen csík is valóságos vagyonba kerül.
…
Alig szeleteltünk le néhány csíkot, amikor látom, hogy arca eltorzul:
– Hamar egy
feszítővasat!
Rendelés teljesítve, Lajcsi elváltozott, sírós
hangon lamentál, és egyáltalán nem káromkodik, én is megijedek, mi a francot
csináltunk már megint?
– Beszorult!
Beszorult a lemez a kések közé, istenem, minek kellett nekem ehhez az
istenverte géphez jönni, nem tudtam megmaradni a présnél, most aztán
fizethetek, megint fizethetek!
-
Mennyi,
Lajcsi? – kérdem tárgyilagosan.
-
Vagy hatezer!
Hatezer lej, hatezer lej!... Mikor fogom kifizetni, katonának megyek, hatezer
lejt mikor fogok én kifizetni?
-
Tehát
koponyaként három – mondom higgadtan – valahogy majd legomboljuk, ha kell. De
nem hiszem, hogy kellene.
Lajcsi teljesen megkergült, ijesztő iramban
rohangál a gép körül ide-oda, csavarokat húz meg, aztán gyorsan megereszti
ugyanazokat, teljes pánikban, vállon ragadom:
-
Ide
figyeljen, Lajcsi! Nem fizetünk semmit! Mi szabályszerűen dolgoztunk, nem
tehetünk róla, hogy öt milliméteres anyagot adnak! Szóltunk már ezért?
Szóltunk, nem is egyszer! Hát akkor nyugodjon meg, mert nyakon verem!
Nem
használ, szédületes iramban elrohan, mestert riasztani, hívni a karbantartókat,
a mérnököket, mindenkit, azt hiszem, legszívesebben a dirinek is szólna, erősen
begyulladt a fiú. Én is elindulok, hogy felkutassam valahol Kozák Palit. Tudom,
hogy mit teszek.
-
Palikám, ránk
szakadt a mennyezet. Beadta a kulcsot a gilotin!
-
Beszorult a
rézkések közé, mi? És nem lehet kivenni semmi pénzért, ez az?
-
Veszélyes a
dolog?
-
Gyere,
menjünk.
Ekkor már ott zsibong az olló körül az egész
munkavezetőség, mérnökök tanakodnak izgatottan, , legalább nyolc-tíz
karbantartó piszkál a gépen, a lemez marad. Noszogatom Kozákot, látom, a szeme
mosolyog
-
Ne
hülyéskedj, gyere már, öregem, mert Lajcsi frászt kap, nem látod, hogy mit
csinál?
-
Hagyjad,
gyilkolják még egy kicsit!
Kozákot a nagy sürgés-forgásban észre sem veszik.
Tisztes távolban állunk, Pali fölényesen, huncutul mosolyogva, nekem nincs
kedvem huncutkodni. A gép körüli morajban lassan kiveszem a szólót: Ennek vége!, és szomorúan
lecsatlakoznak hozzá a többiek. Lajcsi a delírium határán. A főnökök arca: mint
temetésen a közeli hozzátartozók. Ha a gép leáll, napokon, órákon belül a
présműhely szabadságra engedheti a
munkásait. – a gépeket a mi Ivanocskánk látja el. Vagy pedig mehetünk
cigánykodni Szecsele városba az Electropreciziához, felrakjuk a teherkocsira az
anyagot, ott lerakjuk, behordjuk vagy száz méterre, az ollóhoz, levágjuk,
összeszedjük, kihordjuk és felpakoljuk a teherkocsira, hazajövünk, lerakjuk és
becipeljük a raktárba – költséges história. De miért olyan nyugodt ez a Pali?
Most komótosan odalép, úgy csinálnak neki helyet, mint amikor a gyakorlatozó
medikusok közé a betegágyhoz érkezett a híres orvosprofesszor.
-
Ha megengedi
a mérnök úr, én is megnézném!
Lehajol, nyúlkál egy cseppet, átmegy a gép túlsó
felére. Előbújik és halkan odaszól az egyik lakatosnak:
-
Egy
huszonötös kulcsot, légy szíves. – Pillanatok múlva mindenki dolgozik. Kozák
higgadtan rendelkezik: ereszd meg vagy három milliméterre, sok, visszább egy
csöppet.! Most amazt is! Na, most egyszerre! Megállni! Azt az anyát vegyétek le
teljesen. Körülbelül nyolc-tíz perc telik egy így, senki sem szól, nem
ellenkezik, csak Kozák hangját, szabatos rendelkezéseit hallani. Megállni! –
mondja, és aztán odaszól az egyik fiúnak: gyere fogjuk meg most itt ezt a
lemezt. Mozdítanak egyet rajta, és simán kiszedik. Halk csodálat, sóhajok a
kórus felől. Aztán Kozák odalép, rendelkezik, megszorítanak, eresztenek,
taszítanak, ahogy mondja, aztán feláll, és kezét törölgetve odaszól nekem:
-
Jancsi, hozz
egy ív papírt! Nálad biztosan van a táskában
Hozom a papírt és a golyóstollat, nyújtom oda:
fogalmam sincs, mit akarhat vele. Csak a papírt veszi el, odalép az ollóhoz, és
a kétméteres kések hosszúságában több helyen is lenyes egy-egy szalagot a
papírból. Káprázatos! Az elébb öt milliméteres lemezt se vágott el! Kacag a
szeme, amikor bohókás hivatalossággal felém fordul:
-
Nos,
Matekovics elvtárs, meg van elégedve?
-
Egy pillanat,
csak várja meg, kérem, hogy szedjem össze az államat innen a földről.
Leesett...
A többiek lassan elkullogtak, ketten maradtunk.
Lajcsi is lelépett valahová, valószínűleg madarat fogatnak vele a munka ifjabb
tündérei, képtelen lenne most egy helyben ülni. Letelepszünk az egyik
lemezrakásra Palival, előszedi a cigarettáját, én is jól megtömködöm a pipámat,
megengedjük magunknak ezt a kis lazítást. Azon gondolkodom, hogy az igazgató az
egyik éjszaka autóval hozta be, amikor a száztonnást nem tudták megindítani a
többiek.
– Meddig dolgoztál tegnap a száztonnáson? – jut
eszembe hirtelen. – Ma már egész nap döngetett.
– Késő este értünk haza. Az asszony is itt
megvárt. Minden kocsmát bejárt, azt mondta, fogalma se volt, hol lehetek. Dühös
voltam, az istennek se indult, azt mondtam, hogy nem teszem ki a lábomat a
gyárból, amíg el nem indul. – Ne gyilkold azt a matricát, te! – kiabál oda sz
egyik gépbeállítónak dühösen, mint mindig, ha szerencsétlenkednek a gép körül.
– Hány
túlórád van? – kérdeztem.
– Ugyan, ki
tartja azt számon?! Fizetni száznyolcvanat lehet, azt már régen ledolgoztam.
Van, amikor kiveszem szabadnapban, de csak bejövök, mi a csodát csináljak én
otthon? Ha az olvasást, rádiózást megunom, a kocsmába menjek? Azt se lehet
mindig...
Komótosan
felemelkedik, hórihorgas alakján lötyög a nadrágtartóval felfogott
munkanadrág. Nyilván már Brassóban a
Steaagul Roşu[Vörös Zászló]ban is
ez lehetett rajta műszak idején, s ugyanez a szakadozott, a nadrágból hanyagul
kilógó, eredetileg talán sárga-kockás ing. Másfélmétereseket aprózva megindul a
fiókja felé. Kulcsokat szed elő, valami van a hatvantonnással, kihagy. Én észre
se vettem.
(1974)
Matekovics János
[Megjelent: Megyei Tükör VIII. évf. (1975. május
1.) 1302. szám, 7. oldal.]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése