Matekovics János: ELÉGEDETT EMBER
A
szép tiszta udvaron egy hatalmas, ódivatú fürdőkádban három,
éppen kéznél levő unoka pröcköli a vizet a nagymama lendületes
asszisztációja mellett, s láthatólag a lehető legjobb
véleménnyel van erről a lehető legjobb világról. A falu
különben teljesen kihalt; ebben az ítélet-melegben, aki nem
dolgozik a határban vagy a bányában, talált magának
elfoglaltságot a lesötétített szobákban, a leeresztett firhang1
mögött. Román Árpád bácsit viszont alig lehetett előcsalni a
kertből, neki mindig akadt dolog; amikor belépünk a szobába –
úgy látszik, tekintélye van a nagymamának – levetjük a cipőt.
Magabiztos,
derűs férfi ül előttem, eszembe se jutott volna, hogy
nyugdíjasnak nézzem; az a fajta, aki az utolsó pillanatig nem
tudja elképzelni a tétlenséget, s eddigi élete jutalmaként fogja
fel a havonta kapott összeget, s eszébe se jut, rendeltetése
szerint mire való.
Odakint
tapadósan ömlik a kemence-meleg, és úgy látszik, nincs még
vége, van még tartalék; a víz idebent sem fagy meg; elkeseredten
törölgetem magam; Árpád bácsinak a szeme sem rebben. Résztvevően
figyel, s valószínűleg az jár az eszében, hogy odalent a
bányában mi lenne velem.
Azt
kérdi, hány éves vagyok? Néhány nap múlva, augusztus másodikán
töltöm a hatvankettőt, vagyishogy tegnapelőtt volt? No ez aztán
jól elfutott, észre se vettük, hogy ünnepeltük volna? Nem
ünnepeltünk semmit, nem volt alkalom rá, örökké munkán
vagyunk, muszáj dolgozni, ha a kollektívának es2,
magunknak es eleget akarunk tenni
Jula
néni hány éves, azt én hirtelenében nem tudnám megmondani, maga
biztosan könnyebben kiszámolja, 1914-ben született, várjon csak,
igen, ötvennégyet töltött. A három unoka körülötte az András
gyerekei, Andriska, Rita meg Melike. András lakatos itt a vargyasi
szénbányában, a felesége tanítóné, mind a ketten párttagok. A
legnagyobb fiú, Árpád, szabó az udvarhelyi konfekciógyárban,
most betegnyugdíjba3
tették, Ő es megnősült, van két gyerekük. Jula, a nagyobbik
lány Brassóba ment férjhez, az ura mozdonyvezető, ott es van
család.. A legkisebb, Vilma, itthon maradt, a férje bányász, most
szerelgetik4
az anyagot, hogy házat építsenek, van ott es három gyerek.
Örülök,
hogy jót mondtak magának a gyermekeimről. Én sem panaszkodhatok.
Tudja, itt nálunk dolgozni kellett, én es, az anyjuk es dolgozott
fogva reá voltak ők es fogva a munkára, én a bányában jártam,
és gazdáskodni es kellett.
Mi apa
nélkül nőttünk fel, tudja öten legények és két leány,
összesen heten voltunk testvérek: Az élők között a legkisebb én
voltam, volt utánam kettő, mert kilencen születtünk, de nem
maradtak meg. Édesapám, ugye kicsi korunkban kiment volt Amerikába,
mert a csűr leégett volt, beadósodott, el kellett neki menni. Hogy
mi miből éltünk meg, azt csak a Jóisten tudja, hát résziben
dolgoztunk, meg napszámba, ahogy lehetett: Apám aztán később
kezdte küldözgetni a pénzt, így gyűlögetett a birtok. Itt ennek
a háznak a helyén üres birtok volt, egy bárónétól vette volt
meg édesanyám, két rend való lett belőle, a testvéremmel két
felé oszlik. Nem volt itt semmi, én építettem, én rendeztem be
mindent.
Hat
hold birtok gyűlögetett össze, hogy mostanság, hol van? Én az
állami gazdaságnak adtam volt le 1954-ben. Muszáj volt, mert a
kollektívába5
akarták volt, hogy a fiam béálljon. Volt akkor már nekem kocsim,
lovam, minden, kínáltam es a kollektívának, hogy vennék el, de
nem fogadták el, csak ha a fiam es béáll. Amikor aztán hazajött
András a katonaságból, hat napot dolgozott a bányában csak, és
elszámolták. Hívott a mérnök, nagyon
restelkedett, de nem tehet mást, azt mondta, meg van kötve a keze,
nem maradhat ott a fiú. Hozzak írást a kollektívtől, hogy nem
kell nekik, akkor visszaveszik. Nem baj, mérnök úr, mondtam, van
máshol es bánya. András aztán négy évig Balánbányán
dolgozott, már korábban megnősült, ment véle a felesége es.
Akkor ijesztett meg engem valaki, hogy a szilikózist megkapja, ha
továbbra es ott hagyom. Azért lehetett engem megijeszteni, mert
fiatal koromban dolgoztam ott vagy hat hónapot, de olyan por volt,
hogyha megfordultam, nem láttam a társamat. Most vizesfúrás van
bevezetve, az már nem olyan, az már egészen más, de úgy
gondoltuk, mégis jobb, ha András hazajön.
Apám
14-ben ment volt ki, és csak 1920-ban jött haza. 1922-ben mégis
visszament, nem volt meg itthon a megélhetés. 1927-ben újra
hazalátogatott, és kivitte a lányát meg a vejit. 1938-ban
édesanyámat is kivitte, de édesanyám hamar hazajött, sajnálta
a gyerekeket. Én is akartam menni, de még mennyire, háromszor
készültem, de egyszer sem engedtek volt, be voltam sorolva.
1938-ban házasodtam, utána négy esztendőt katonáskodtam volt,
kettőt a koncsentrán6,
kettőt a magyaroknál. 1952-ben halt meg édesapám, a sógorom is
csak két évvel élte túl. Édesanyámat 1967-ben vesztettem el.7
Mint
mondtam, én már kicsi koruktól munkára fogtam a gyerekeket, és
ahogy akkorára nőttek, szerre dolgoztak az anyjukkal a mezőn Én
es mindennap, ahogy a bányából hazajöttem, mentem hozzájuk,
irányítottam magam, és dolgoztam én es vélük. Itt nálunk
mindig dolgozni kellett, nem volt az, hogy a gyerekek henyéljenek, a
kocsmában illározzanak8.
Én mindig úgy láttam, hogy a gyerek örökli az apjától, hogy az
milyen. Látja, hogyan viselkedik az apja, mit csinál, hogyan
becsüli meg magát, aztán ahhoz igazodik. Ez itt a faluban es
sokszor beigazolódott. A fiú apja részeges volt, a fiú es
részeges. Olyanok es vannak ugye, akinek nem fűlik a foga a
munkához, vagy szégyelli ezt az ilyenfajta munkát, ami nálunk
felé akad. Én a munkát sohasem szégyelltem, én mindig büszke
voltam rá, én nem tudtam munka nélkül élni, én a munkámon
keresztül kerestem meg a becsületemet. A vejemendőkben9
én azt figyeltem először, hogyan
viselkedik az a legény, megbecsüli-e a munkát, mert ha nem, akkor
én azt mondtam volna, hogy megállni, nem közénk való vagy, nem
adom oda a lányom. De nem panaszkodhatok, szeretik a munkát, a
munkájukon keresztül megkapják a fizetést, a fizetést meg tudják
spórolni, élnek, ahogy kell.
A
munkásembert, persze, most becsülik meg a legjobban. Nem mondom, a
jó dolgos embert régen es keresték, de most sokkal könnyebb a
megélhetés. Most és akkor nagy a különbség, mert akkor
dolgozott az ember részibe, felibe, amelyik olyan volt, napszámban
a nagyobb gazdáknak, de az bizonytalan volt, vagy akadt munka vagy
nem, egyszer így fizettek, máskor úgy, az ember sohasem tudhatta,
lesz-e rá holnap es szükség. De jelen pillanatban állami helyt
dolgozik az ember, megvan a rendes fizetése, és meg tud élni
belőle, nálunk a bányász keres fel 3000 lejig.
Nem
szoktam politizálni, pedig nagyon bé akartam volt állni a pártba,
de hogy apám Amerikában volt, rendre visszautasítottak, aztán már
én sem kértem többet. Ott vannak helyettem a fiaim. A rádiót
azért mindennap hallgatom, olvasom az újságot rendszeresen, és
úgy látom, Románia nemcsak idebent áll jól, de elég jól
rendezi a politikai ügyeit es az én véleményem szerint. Nem
tudom, hogy Románia a politikai ügyekben hányadik ponton áll, ezt
ugye a nagyobb fejesek tudnák megmondani, de én úgy látom, hogy
van a világban becsülete.
De
hallom, hogy dudálnak már odakint a társai, nehogy itt hagyják,
fejezzük be a beszélgetést. Csak annyit akarok még mondani, ahova
többször is elértem már, hogy a munkás ember a munkáján
keresztül keresi meg a becsületét. A hitvány munkás, én
legalábbis úgy láttam, az egyúttal hitvány ember es.
Igaza
lenne? Derűs, nyugodt, boldog ember. A filozófiája egészséges,
társadalmilag hasznos és mindenképpen rokonszenves. De mennyit ad
ez a filozófia vajon nekem?
Rossz,
poros úton rázódik velünk a kocsi. Tűrhetetlen a meleg.
(1968)
1
Függöny (német szó)
2Is
(székely tájszó)
3rokkant
nyugdíjba
4Szedik
össze (székely tájszó)
5Téeszben
6munkatábor
7Ez
a bekezdés az eredeti kéziratban húzva volt.
8Tkp.
Itt: "igyanak"
9A
vejjelöltekben
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése