A főtitkár látogatása Sepsiszentgyörgyön 1982-ben
Második Fejezet: A főmérnök bejött az öltözőbe
A párt arányos iparfejlesztési polititkájának köszönhetően Sepsiszentgyörgyön is felépült a gépgyártó ipar első, modern egysége. Természetesen egy teljesen új iparág meghonosítása, egy új üzem beindítása, a munkakollektíva kialakítása, szakképesítése és átállítása korábbi (túlnyomó részt falusi)életviteléről és életfelfogásáról, az ipari munkásság sajátos, korszerűbb életmódjára és életszemléletére, fegyelmezettségére nem egyszerű, és nem zökkenőmentes feladat. A túlságosan nagy lélegzetű feladatok teljesítése közben, néha a vállalatok vezetői megfeledkeznek olyan apró, "lényegtelennek" tűnő kérdések megoldásáról, amelyek pedig azoknak, akiket közvetlenül érintenek, nagyon-nagyon fontosak lehetnek, és ha áttételesen is, de érezhetően befolyásolják a termelést. Nem szabad semmilyen körülmények között sem szem elől téveszteni pártunk tanítását: "A sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építésének, és a kommunizmus felé haladásának az általános párt- és állampolitikája középpontjában állandóan az egész gazdasági-társadalmi fejlődés lényeges tényezője az ember, az ember szüntelenül növekvő és fejlődő életszükségleteinek teljes kielégítése, az emberi személyiség akadálytalan kibontakozása áll." Többek között ezért is éreztük tanulságosnak a naplójegyzetek alábbi részletét.[A bevezetőt a valószínűleg szerkesztőség írta]
Nem minden gúnya volt olyan, mint a miénk. Ott sötétlett közöttünk néhány pompás, új munka-mundér egészen idős öregurakon, meg kéthetenként legalább egyszer megszólaló fiatal legénykéken. Ezek az új segédmunkások voltak , s olyan áhítattal rebegtek felénk, öreg szakik felé, mint a bevonuló regruta a már frizurás és dörzsölt másodévesnek. Mi öreg Jaja-benszülöttek, morogva ráncigáltuk le magunkról ezt az újnevezett előírásos védőültözetet, amellyel az okosabbja óvatosan bánt azért, mert megesett, hogy foszlott, mint az átnedvesedett papír. Persze, ne legyünk tisztességtelenek, anyagja válogatja. Lajcsin még az iskolai díszeleg, tekercsdróttal felfogott gombokon, és még mindig bírja a strapát, de tulajdonképpen a gomb felesleges, Lajcsi a drótot többre becsüli, bár a blúzon jól lemérhető, hogy nem döntött még teljesen. Ehhez járul hozzá nála a remek farmer, feszül is, ahogy kell, és mint mondja, otthon egyszerűen kiugrik belőle, és el sem dől már, és pillanatnyilag annyi benzint nem tudunk szerezni, hogy ki lehessen mosni: különben is minek: Ennek a farmernek egyetlenegy kisebb hibája van. Néha az egyik legrosszabb helyen, makacsul mindig ugyanott, kireped.
Különben nagyon kedvelem az első overálomat, régi szép emlékek hatására így becézem, mintha kezeslábas lenne, és vígan lejtettem vele a hatalmas térségeken fel s alá. Egészen addig, amíg a gyakorta errefelé fotóriporterkedő Bartha Árpi barátom nem kapott lencsevégre a gép előtt. Százhetvenkét centimmel, nyolcvanennyihány kilómmal, s túlméretezett fejemmel, és lábszárközépig érő nadrágomban úgy festettem a boldog vigyorommal egyetemben , hogy nyomban merész lépésre szántam magam, s elhatároztam, hogy új munkaruhát veszek, megyek Ibolykához. Bartók Ibolyka, a vöröses hajú bérelszámoló, aki már az utolsó tartalékokat vetette be, hogy faluról hozott tartózkodását velem szemben úgy-ahogy megőrizze, tiszteletteljesen és gyorsan írta a papírt, én nem csüggedtem, kilőttem még néhány poént, de ekkor még tartotta a frontot, ő az újságíró elvtárssal beszélt. A mester végignézett rajtam, és azonnal aláírta a papírt. Nyomás a raktárba Pop kollégához, s mondom, mi a nagy helyzet, keressünk nekem való ruhát, férjek bele, és szívesen venném, ha leérne a cipőm száráig. Nem olyan egyszerű az, Matekovics. Hogyhogy nem olyan egyszerű, üti fel bennem a fejét a rossz sejtelem, előlegkor fizetek, mint a köles. Vagy olyan különleges anyag lenne? Ó, nem, de kell egyszer egy jegyzőkönyv. Aláírja Imets Gabi, a munkavédelmis, aztán írok egy szimpla kis kérvényt az igazgató elvtárshoz, arra ráír valamit a főkönyvelő elvtárs, iktatjuk a titkár elvtársnőnél, az igazgató elvtárs a kézjegyével látja el, s amikor az is megvan, jöjjek vissza bátran, s olyan cuccot keresünk, hogy hat nyelven beszél. No, keressük meg akkor Imets Gabit. Megyek az íróasztalához. Az elébb ment ki a gyárba. Érdekes. Járok száz-kétszáz métert. A kérdés ugyanaz. Látták az esztergák körül. Robogok a kész jegyzőkönyvvel. Ott tényleg volt, de aggodalmas arckifejezéssel elrohant. Papírlapokat lobogtatott, nem táskát, biztos? Papírlapokat, hál’ Istennek, akkor nem kellett a városba gyűlésbe mennie. Majd csak előkerül. A montázsnál is látták. Aggodalmas arckifejezéssel elrohant. Kicsit még lépegetek az útvonalán, de már ketyegek. A lesújtó végső információ: gyűlésbe hívták, de azt mondta, hogy biztosan visszajön. Visszajött. Délfelé már ott pompázott rajtam a csodálatos mez. A fiúk érdeklődnek, hogy nem volna jó mégis föléje húzni a másikat, nehogy ezt is bepiszkítsuk.
Szóval az öltözőben bontogattuk magunkról a gúnyát, mogorván és hatalmas iramban, mert kettőig kötelező a gépnél állni (lógni csak napközben lehet), meg kell mosakodni, és fel is öltözni, mert kettő után valamivel érkezik az autóbuszkaraván, s oda fel kell harcolja magát az ember, ha nem akar a strekken lekutyagolni az állomásig, ahol ugyancsak van az egy szál 5/A-ra két autóbuszra is elegendő kliens. Kötődés, a türelmetlenség nem kezdte ki a szolidaritást. Legfeljebb csak egy-két szóló káromkodás kacskaringózott a nehéz levegőjű csarnokban, s ilyenkor nem a sorstársakat emlegetik, s még a mestereket sem, ami nagy csoda, mert egyik-másik esetleg megérdemelte volna, de különben is, soha egyetlen mester sem öltözött velünk.
Ekkor lépett be a főmérnök, Benedek József, mint mindig, sápadtan, elkínzott arccal, s az elkövetkező tíz esztendőben, úgy látszik, nehezen kipihenhető törődöttséggel, ami már fel sem tűnt senkinek. Hirtelen csend lett, Karsai barátom csodálkozva bukkant elő az egyik kabáthely mögül, mi történhetett? Tamással szokásos baráti évelődésük is lehervadt, amikor megpillantották a gondterhelten szemlélődő főmérnököt. Esemény volt ez – az öltözőbe ritkán dugja be az orrát nagyobb gyári fejes: el is hiszem, hogy nem fűlik senki vezetőnek a foga. Cipőszekrényes, álló fogasok ötletszerűen összezsúfolva, hogy alig férünk közéjük, kell a hely. Raktárnak, persze. Összeakadozott papírzsákok, bakelit-alkatrészekkel. Bizonyára selejtesek. Az egyik fal tövén óriási árok, törmelékkel. Itt egyszer valamit berendeznek. Majd. Elfelejtettem mondani, hogy ez nem öltöző, hanem leendő festő- vagy mosóműhely. Az öltözőket a brassói építővállalatok, a megyeközi kooperáció nagyobb üdvére, eddig még egyetlen határidőre sem fejezték be. Állítólag a másik , a majdanán bepucolandó adminisztratív épületben elszánt lelkesedéssel iparkodik ilyen irányban vagy két-három építő: A többi csoportot elirányították a fontosabb építkezések, üzembe helyezések színhelyére. Minisztériumban küldött jelentéseknél úgy mondják, nemigen szokták beszúrni azt a mondatot, hogy a fürdőt meg az öltöző még mindég nem adtuk át. A raktár másik oldalán, a női öltözőtől elválasztó pannók mellett sorakoznak a hatalmas kartonkötegek. Azt hiszem, két lej lehet darabja. Onnan szoktunk kiszedni egyet-egyet, hogy valamire kirakjuk a tízórait. Fáj a szívem, tiltakozik a közvagyon iránti tiszteletem, de ez a szokás. Közismert takarítónőnk, aki a vele kötekedő éretlenebb suhancokkal csarnok-derítő patáliákat rendez, a divatból lassan kimenő fuvarosok modorában, ugyanilyen lapokra gyűjti a szemetet. Mindenki látja, figyelem hónapok óta. Valahol nekünk is igazunk van. Adjanak normális szemétlapátot, stb. Az igazgatóságnak, persze most, a gyárinduláskor másban tényleg nem is fő a feje. A gépek nem érkeznek meg sem külföldről, sem belföldről rendesen A bennfentesek szerint az éjszakai váltás aluszékonyabb, és Bacchus híveinek ismert tagjai itt, a papírgúlák között találnak anyaméh-meghittségű menedéket. Még a bennfentesebbek azt is tudják, hogy nem éri meg. Előbb-utóbb elkapják az embert. Figyelem a főmérnököt megcsóválja-e a fejét. De nem néz felénk. Elkeseredten figyeli a még fel nem szerelt, földre fektetett, és mennyezetről leeresztett szellőztető-melegítő csöveket. Össze-vissza horpadtak – lesz bajuk, amíg mindent helyrepofozza a karbantartó részleg néhány túlterhelt bádogosa. Tengernyi keserűség van a hangjában, úgy mormolja:
– Mennyi semmirekellő ember van azért! – aztán sarkon fordul, és kimegy. Most nem köszön, mint amikor bejött. Pedig mindig köszönni szokott, erre emlékezünk.
– Ide bezzeg nem méltóztatott fordítani azt a patriarchális fejét – káromkodja el mellettem magát valaki. Bennem is forrt a méreg, felpattanok, és már rohanok is utána.
– Főmérnök elvtárs!!!
Jól ismerjük egymást. Az Ifjúmunkás tudósítójaként számtalanszor beszélgettünk. Írtam is róla. Ez egy kicsit láthatólag zavarja a hozzám való viszonyában. Még nem döntötte el,. Hova tegyen. Majd kiderül, ezt most hagyjuk. Tudom, hogy szigorú, őszinte és egyenes ember, Úgy mellékesen szólva, kiváló szakember, két egyetemi diplomával, hatalmas tapasztalattal, és olyan odaadással a gyár dolgai és munkásai iránt, amit az itt töltött hónapok alatt beszélgetéseken sem halottam, hogy valaki kétségbevont volna.
– Főmérnök elvtárs!
– Mi a baj, Matekovics? Megunta az ollót? Akar valami könnyebb munkát? Szóljon...
– Az ollót, jól tudja, én választottam, és egyelőre nem adom be a válópert. Dühös vagyok önre.
– Rám, miért?
– Ezért az öltözői bejövetelért! Valóban disznóság, amit azokkal a vacak csövekkel csináltak! De éppen magáról nem képzeltem volna, hogy csak ezt látja meg. Kérem, egy pillanatig, ne rohanjon, ha lehet, ez nem mehet így tovább! Minden gyűlésen verjük a mellünket, hogy a legfontosabb az emberi tényező, de az, hogy önök mindent elkövetnek, hogy az emberek szakmát tanuljanak, megkapják a rendes fizetésüket, az rengeteg, de nem minden! Munkáslélek- és munkalélektan is van a világon, csak itt nem hallottak róla!
– Valamit csak hallottunk – Elmosolyodik – Na, ne tüzeljen annyira, és adja elő higgadtabban, mi a helyzet. Miért akar most engem lenyelni?
– Meglátta azokon a vacak csöveken a horpadást. Igaza van, nincs mit mondjak. De ez csak az egyik oldal volt. Abban a helyiségben is. Ha a másik oldalra néz, akkor meglátja a teherautónyi szemetet is. Nincs szekrényünk, ahová elzárjunk valamit! Nincs egy szál tükör ebben az egész hipermodern üzemben, ahol például eltakarhatnám a maradék hajammal a kopaszságaimat. A nőknek sincs. Látja, megyünk haza. Nézze meg a kezem! Milyen? Olajos. Nincs, ahol megmosni a kezem. Hol mossam meg? Látja azt a vízcsapot? Megnézte azt maga legalább egyszer?
– Nem figyeltem!
– Persze, ott áll mellette az új gép, amit még mindig nem sikerült beindítani Meg ott van arrébb az a rossz konstrukciójú százhatvan tonnás hidraulikus prés. Az is mindig elromlik, ugye. Azokat látta?
– Persze, hogy láttam, naponta látom, a nyavalya törje ki őket, viccelődik?
– Nagyon lekötelezne, ha megnézné a vízcsapunkat! Ez a vízcsap itt, a modern vasgyár közepén tényleg olyan, mintha a háború idején egy nagyon gyámoltalan sokgyermekes hadiözvegy javítgatta volna, amikor lélegzetvételnyi ideje maradt. A lefolyó persze, mindig eldugult. Az ember mindenféle csodakotyvalékkal és csodakeverékkel dörgöli kezéről az olajat, hogy levigye ez a jéghideg víz. Főleg a gyöngébb nem, neki, úgy látszik, fontosabb. Akkor egy praktikus agyvelőben megszületett a gondolat, hogy le kell szerelni a lefolyót. És lőn. És akkor egy másik praktikus elme talált egy pléhcsíkot, kicsit meggörbítette, olyan vályúfélének, az egyik végére madzagot kötött (ha elszakadt, újrakötik), s azt pedig köté fel a kagylóhoz. Nézem a főmérnököt.
– Nem láttam ezt a monstrumot – mondja zavartan.
– Tudja, mennyien használják ezt az egy szál csapot, amikor történetesen a víz is kifolyik? Az egész présműhely. A raktárosok. Vendégeink is vannak az esztergáktól. A buli különösen akkor érdekes, amikor csengetik a tizenötperces uzsonnaszünetet. Aki hamarabb abbahagyná, és kezet mos, az megkockáztatja a három-öt százalékos büntetést. Ha a mester aznap éppen elhatározta, hogy nevelni akar. Elárulok önnek egy titkot: én már nagyon régen nem mosok uzsonnakor kezet. Azt hiszem, szeretem is már az olajos szalonna, kenyér, főtt tojás, stb. ízét.
– De hát a WC-n van mosdó, ott meleg víz is folyik!
– Arra az U-alakban meghajlított a falak mellett körbefutó csőre gondol, amelyet egyetlen csaptő lát el, s a csövekbe fúrt lyukakon – azt hiszem, lehet ott vagy kilenc-tíz – folyik le a vályúba az istenadta lé. Ühüm.
– Főmérnök elvtárs! Megsaccolta úgy egyszer a távolságot a présműhely túlsó végétől addig az úgynevezett mosdóig?
– Nem.
– Szerintem lehet úgy száz-százötven méter. Na most, gondolja el: csengetnek. Az ember leállítja a gépet, kiveszi a munkadarabot, eldugja valahová a sublert, ha történetesen van egy fiókja, bezártja mert 160 lej. Utána elmegy a szappanáért és a törölközőjéért, a présgépen itt senki sem tartja.. Utána szépen elkutyagol a WC-ig. Ott egy kicsit még sorba áll, ugye, sokan vagyunk. Akkor visszakutyagol, elzárja a törölközőt és a szappant, és előszedi az uzsonnát, mert ugye, azt nem vihette magával. Akkor keres egy helyet, ahová lehúzódhat. Széket már nem keres, tudja, hogy nincs, elkaparintották a gépek mellől azok, akik nem finnyások, és nem mosnak kezet. És kipakol, feltöri a tojást, mert nem hozhatja pucolva – kérem ne tessék türelmetlenkedni, ezek számunkra halálosan komoly dolgok, nem viccelek, több hónapja csinálom, és tudom, hogy úgy begorombulok egy-egy szünet után, hogy csapkodok, elszabom az anyagot, mindannyian idegesek vagyunk, csapkodunk, gondolja, ez nem termelési tényező? Szorozza csak be a munkások számával! Nem beszélve arról, hogy a munkás közérzetét az ilyen apróság mennyire befolyásolja, úgy érzi, hogy ő senki-semmi ebben a gyárban, holott a terméket ő állítja elő.
– Butaságot beszél.
– Persze, ne haragudjon, de tényleg nagyon mérges vagyok! Itt van ez a nagyszerű gyár, amely munkát, kenyeret, mesterséget ad, és még sok mindent, s akkor ilyen apróságokkal belerondítanak az egészbe. Most nem tartom szükségesnek, hogy idézzek fontos pártdokumentumokból – legalább olyan jól ismeri őket, mint magam! De ezt így nem lehet! Nem éri meg!
– Azt hiszem, igaza van, Matekovics! Erről még beszélgetünk! Feltétlenül keressen meg, és jegyezze fel az észrevételeit és a javaslatait.
Csendes, fáradt mosollyal fáradt mosollyal megy tovább. Körülöttünk, tisztes távolságban, figyel az újabb váltás.
Betegszabadságom, majd az azt követő rendes évi szabadság után, május elején újra munkába álltam. Sok minden megváltozott. Átadták rendeltetésének például az új adminisztratív épületet. Alig akartam elhinni. Megnyílt az új öltöző s a mosdó tükrökkel, hideg-meleg vízzel, s egyelőre még kétnaponként és kiplakátozott órarenddel, de működik már mindét nem számára a zuhanyozó. A lenti fogasok felkerültek, s állnak glédában, szabályos térközökkel. Rend és tisztaság mindenütt. A mosdóban folyik a meleg víz. Nem mindig, de hát hol folyik most Sepsiszentgyörgyön állandóan a víz. A melósok kurjongatnak a víz alatt, a mosdót veti fel a hangulat. Az öltöző nem szemetes, a mosdóban egyetlen tükör sem tört el, s nem hiányzik egyetlen csap sem. Kár, hogy a fogas-szekrények ajtaját leszerelték. Nem volt valami extra minőség, az tény, s két-három lépésenként látott az ember sarkaiból kifordult szekrényajtót. Erre leszerelték a többi ajtót is: ne csúfoskodjanak ott foghíjasan. Borka Mis barátom, a segédmester mondta, ő felel érte, hogy a főmérnök ebbe az öltözőbe is bejött. Megnézte a leszerelt szekrényajtókat, és megcsóválta a fejét.
Matekovics János
[Megjelent: Megyei Tükör, VIII. évf. (1975.június 13.) 1308. szám]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése