Kinek van igaza?

                                                                             

MATEKOVICS JÁNOS:

KINEK VAN IGAZA?

• Egy nap a sokezerből. Vitaindító jelenet -

(Elképzelhetetlenül rendetlen szoba. Baloldalt ágy, végével a közönség felé. Jobboldalt két karosszék, egyik feldőlve. Az ágy lábánál fogas, rajta a normálisnál jóval nagyobb , nevetséges sapka. Mindenütt eldobált ruhadarabok, ételmaradékok, üres konzervdobozok. A színpad két oldalán, hanyag testtartásban, ha lehet, a falnak támaszkodva áll a két rezonőr¹ , vagyis EGY LÁNY A FALUBÓL és EGY LEGÉNY A FALUBÓL. Fejük felett nagybetűn, jól olvasható táblán: Egy lány... stb).

LAJI: (álmosan, kócosan, de rendesen felöltözve ront be) Rozi, te, Roziii! Mozogj már, te lusta dög, mert hozok egy veder vizet!... Roziii! Keresd már meg a sapkámat, hol a sapkám, az istenit annak a sapkának, hogy ebben a házban semmit sem talál meg az ember, az ilyen asszonyt ki kell nyújtani... Roziii! Azt akarnád, hogy én keressem meg a sapkám?!... Hát mi a fészkes fenének tartok akkor feleséget?... Ha ebben a minutában nem kerül elő a sapkám, kinyújtalak! (Kirohan)

EGY LÁNY A FALUBÓL: Figyeljenek, kérem, nagyon figyeljenek! Nézzék meg ezt a szobát, alaposan nézzék meg! Minden szóra figyeljenek, s ne veszítsenek el egyetlen mozdulatot! Íme, egy házasság, amely rosszul alakult. Ha megkérdeznék Rozit, ő biztosan azt mondaná, hogy Laji a hibás. Ha Lajit kérdeznék meg, ő Rozit mondaná hibásnak. Ha megkérdeznék Pletykás Zsuzsát, Rozi szívbél barátnőjét, ő Lajit szidná. Laji anyja, az Anyós persze megint csak Rozit szapulná. Dehát akkor kinek van igaza? Ki a hibás azért, ha ennek a két fiatalnak a házassága rosszul alakult? Figyeljenek, kérem, nagyon figyeljenek! Minden szóra figyeljenek, ne veszítsenek el egyetlen mozdulatot!

ROZI: (Berohan;slampos, a ruhája lóg, szakadozott és kiabálóan piszkos, a haja a lehető legkócosabb, tele szalmaszállal. Harisnyáján a szem leszaladt, vastag öltésekkel hevenyézte vissza, az egyik lecsúszott; arca túlzottan, feltűnően kormos) Hol van már megint az az istenverte sapka?! Hogy az a sapka sosincs meg. Mert ez a gyilkos irígyli, ha szundítok egy csöppet. Mert, hogy ő mennyit dolgozik. Meggebed szegény asttól a fene nagy munkától. Mintha én nem dolgoznék. Amiért nem ugrok ki a kakassal együtt... (Ásít, nyújtózkodik.) Csak egy csöppet pihengéljek még! (az ágyra dobja magát.)

LAJI: (dühösen, be) Hol a sapkám, te némber!... Persze, hogy megint ledöglöttél! (Durván lerántja az ágyból.) Mozgás, azt a szakramentumát, mert agyonütlek! Hol a sapkám?!!(Komikusan rohangásznak le-fel, néha egymásnak ütköznek; nekirohannak a fogasnak, feldöntik, a sapkát többször is leverik, visszateszik, és kiabálják közben: Hol az a nyavalyás sapka, az az istenverte sapka! stb.)

ANYÓS: (be) Hogy tőletek az embernek egy perc nyugta sincs! Én még ilyen asszonyt nem láttam! Olyan ez a szoba, mint egy kupleráj! Persze, hát hogy is kerülhetne elő az a sapka! Behajtanál ide egy disznót, és azt se találnád ebben a felfordulásban. (Ő is rohangál velük egy darabig, aztán felfedezi a sapkát) Persze, hogy én találom meg, én kell megtaláljam! Mi lenne veletek, ha én nem lennék! Jaj, fiam, nagyon bevásároltál te ezzel a Rozival!...

LAJI: (Fejébe csapja a sapkát, megcsókolja az anyját, és köszönés nélkül elrohan.)

ANYÓS: (Elrévedezve) Milyen drága gyermek... (Eszébe jut) és milyen undok perszóna a felesége... (Méltóságteljesen kivonul)

ROZI: (Előtérbe jön, látszik, hogy pokolian álmos) Na, végre, hogy a finom familía kivonult. Megeszik az életemet. Nos, legalább pihenhetek egy csöppet... (Az ágyra veti magát)

EGY LEGÉNY A FALUBÓL: (Előtérbe jön) Figyeltek, ugye, jól megfigyeltek mindent? Íme, hogyan kezdődik a nap egy olyan házasságban, amely rosszul alakult. Pedig, ahogy mondani szokás, szerették egymást. Rozi jól tudott táncolni, és Laji is ügyesen mozog.Ezér aztán legtöbbször együtt táncoltak. Akkor Laji anyja azt mondta a fiának, hogy ez a lány neked való, fiam. Jó gazdák a szülei. Rozi anyja is azt mondta Rozinak, hogy ez a legény neked való, lányom, dolgos, és jó gazdák a szülei. És, mert a Rozi-korú lányok már sorra mentek férjhez, s mert a Laji-korú legények sorra bekötötték már egy-egy falubeli lány fejét, összeházasodtak.

EGY LÁNY A FALUBÓL: (Egy legény mellé áll) Az első hetek úgy teltek el, mint az ünnepnapok. De az életben nagyon, de nagyon kevés ünnepnap van...

EGY LEGÉNY: És, persze, jöttek a hétköznapok. Egyik hétköznap a másik hétköznap után.

EGY LÁNY: Azóta aztán így élnek.

EGY LEGÉNY: Így, ahogy látták. De ez még csak reggel.

EGY LÁNY: Még az egész nap hátra van...

EGY LEGÉNY: Jól figyeljenek meg minden szót, minden mozdulatot. Ki a hibás? Miért élnek így ezek a fiatalok?

(Visszamennek.)

PLETYKÁS ZSUZSA: (lelkendezve, be) Rozi, kelj fel, te, hétlusta, hát tudod-e kivel találkoztam az utcán? A drágalátos Lajikáddal. Úgy tett, mintha ablaküveg lennék., nem is köszönt. Hogy nem süllyed el vele a föld...Tudod-e, kivel ment a drága gyermek? Na, kivel? (Mintha kígyó marta volna, úgy pattan fel Rozi; nyilván sejti már) Kovács Marival, azzal az ártatlan szendikével, a KISZ-titkárral. Úgy susmutoltak, hogy nem is lehetett hallani…

ROZI: (berohan a szobába) A Kovács Mari?!… Azt mondod, hogy a Kovács Mari?!….

(Vad, komikus sebességgel kezd rohangálni körbe-körbe. Zsuzsa vele párhuzamosan rohan a két-három méter átmérőjű körben. Csak a szöveg elejét halljuk; Pletykás Zsuzsa jelentőségteljes gesztusok kíséretében táplálja be, miközben a mellette rohanó Rozi ég felé emelt karral fenyeget. Később már csak a pletyka pantomimja marad; a szöveg egybefolyik…

PLETYKÁS ZSUZSA: Mondtam neked, fiacskám, hogy tiszta hülye vagy. Azok között van valami...

ROZI: Megtépem! Megcibálom! Leöntöm lúggal, leöntöm zsíros szódával, leöntöm petróllal² , és meggyújtom, nem! Benzinnel öntöm le, az sokkal jobban ég! Nem! Az nincs itthon, mégiscsak petróllal öntöm le a drágát, szóval azért gyűléseznek annyit, éjjel-nappal csak a gyűlésen jár az eszük, leöntöm Lajit is!!!....

ZSUZSA: Tiszta hülye vagy, drágám, tiszta hülye, azok között van valami, van azok között valami, ha láttad volna, hogyan mentek az utcán, tisztára, mint a szeretők, meg se láttak engem, csak duruzsoltak, csiri-csuriztak, viháncoltak, mint a kecskegidók, mint a kecskegidók, azt hittem, megpukkadok…

ROZI: (Komikusan felvisít, és az egyre gyorsuló körforgásból, mint az elvetett diszkosz, kirohan) Megtépem! Leforrázom! Megpörkölöm...

ZSUZSA: (a nézőkhöz) Hát hagyhattam volna, hogy a barátnőm falu csúfja legyen?!... Muszáj volt szólni neki. Még hogy a Kovács Mari! Hová tette ez a Laji a szemét?! Még hogyha rajtam felejtette volna... azt megérteném... (Ellágyulva mereng, de mintegy megijedve a gondolattól) Na, csak azt próbálta volna meg! Ki is kapartam volna a szemét! De menjek, mert vár rám az a hárpia Marcsa néni a zöldségesben. És megint leszedi rólam a keresztvizet. (El.)

EGY LÁNY A FALUBÓL: (előrejön) Remélem, mindent megfigyeltek. A fiatalok tehát dolgozni vannak. Laji sarjút kaszál.

EGY LEGÉNY: (mellé áll) Nem együtt dolgoztak ma sem, nem dolgoznak együtt soha. De még ha ők akarnák is, ellene lennének a többiek.

EGY LÁNY: Örökös civódásuk idegesítette őket. Mindenkinek megvan a saját baja És akkor még jöjjenek Lajiék?! …

EGY LEGÉNY: A munkának vége, az emberek szállingóznak hazafelé. Semmi említésre méltó dolog nem történt: olyan volt ez a munkanap is, mint a többi, mint a többi ezer. De, íme, jön már a mi barátunk is, Laji, szívbéli komájával, Boros Gyurkával....

EGY LÁNY: Figyeljenek tovább, nagyon figyeljenek!

(Visszahúzódik. A Kantinos³ asztalt hoz be, rajta hatalmas felírás: KOCSMA. Üvegeket, poharakat hoz, az asztalhoz húzza a székeket.)

BOROS GYURI: (Italos, kapacitálja befele Lajit) Anyámasszony katonája vagy te, Laji komám! Egy pohár borocska még nem a világ! Hagyjad már az asszonyt, üljön a fenekén! Én fizetem, komé, ne ficánkolj már annyit! Tán csak nem gyulladtál be Rozitól?! Erősen a fejedre nőtt, ki gondolta volna? Papucskormány, Laji, papucs! Erre iszom egyet, te ne is gyere, te somolyogj csak haza szépen Rozi naccságához. Papucs- Laji! Papucs- Laji! Papucs- Laji!

LAJI: (dühösen) Mindjárt megmártom benned a bicskát, ha sokat duruzsolsz a fülembe! Papucs a nagyanyád, nem én! Irány befele, én fizetek!

(Túlzó, komikus szertartásossággal koccintanak, felhajtják hatalmas poharaikat. A hatás kedvéért Kantinos esetleg vizeskancsókba, vagy köcsögökbe is öntheti az italt, s az asztal közepére jókora demizsont vagy kishordót is állíthat. Fokozatos lerészegedésüket túlozva, a lehető legkomikusabban kell ábrázolni, de a rendező vigyázzon arra, hogy fel lehessen azárt ismerni a faluban szokásos italozás jellegzetes megnyilatkozásait. Ki kell választani egy közismert mulató nótát; amikor harsogni kezdik, bújjon be egy odatévedt zenész; jó lenne, ha a helybéli kocsmában is általában ő nyekergetné a talpalávalót. A kocsmázók egyre jobban elérzékenyednek, a már síró Laji pénzt ragaszt a zenész homlokára, őt is, Gyurit is csókolgatja….)

LAJI: Gyurikám…. drága Gyurikám…eltékozoltam a legénységemet…. Az én szép, férfias legénységemet…És most már sohasem jön vissza….(Bőg) Sose házasodj meg!… Minden legény bolond, aki egy lánynak….aki egy lánynak beköti a fejét…

(Felállnak, összeölelkezve, az iménti nótát fújva az üvegekkel -esetleg a hordóval vagy a demizsonnal – kidüllöngéznek, nyomukban az alázatos zenésszel, akinek a homlokán még mindig ott a bankó. A Kantinos kiviszi az asztalt, a kellékeket, s helyreállítja a kezdeti szobabelsőt: Még a széket is felborítja. Közben morfondírozhat magában: Nem ez volt felborulva, a másik, az ördög vigye el, öregszem, kihagy az agyam, stb.

EGY LEGÉNY: (előrejön) Különben majdnem elfelejtettem, hogy ma van Rózsa napja. Rozinak tehát ma lenne a nevenapja

EGY LÁNY: (mellé áll) Látták, ugye, Laji már ünnepel. Laji el is kezdte már az ünnepet....

EGY LEGÉNY: De figyeljenek tovább! Figyeljék meg a folytatást!

ROZI: (most ünneplő ruhában lejt befelé, járatlan kézzel, rikítóan kirúzsozva; a ráaggatott cafrangok még jobban kihangsúlyozzák slamposságát) Nem hinném, hogy most is elfelejtené. Igaz, hogy tavaly meg tavalyelőtt elfelejtette. Pedig legénykorában mindig eszébe jutott... Egyszer nyakláncot hozott, emlékszem, aztán meg kendőt. De akkor csak a szeretője voltam... A tavaly nem is tudta, hogy Rózsa napja van... Csak egy hónap múlva mondtam meg neki...

PLETYKÁS ZSUZSA: (lélekszakadva, be) Rozi, baj van, nagy baj, Laji, meg a Boros Gyuri a kantinban leszopta magát, mint a disznó, összeölelkezve húzatják a főutcán véges-végig....

ROZI: (felvisít) Jaj, istenem, hogy miért nem rogy rájuk az ég! És Rózsa napján tette ezt velem, hogy én milyen szerencsétlen vagyok!...

ZSUZSA: De iparkodok, mert még itt talál. Csak azt akartam, hogy tudjad, mihez tartsd magad. (Gyorsan el, Rozi kikíséri; túlozva zokog.)

LAJI: (hatalmasan elázva, de ellágyulva, a világot magához ölelni akaró állapotban tántorog befelé) Rozii! Gyere elő, anyjuk, béküljünk ki. Gyere be, tubicám, puszi, tipegjél be, galambocskám... Hazajött apjukod....

ROZI: (kintről kiabálja) Részeg disznó, hát hazajöttél, hogy nem sül le a pofádról a bőr, pucolás vissza oda, ahonnan jöttél, te semmirekellő, elittad a rengeteg pénzt!....

LAJI: (mulyán) Rozi... Rozika... ne haragudj... tubicám... megvan a pénz... itt a zsebemben, ni... mindjárt elő...kotorom... (nyúlkál a zsebeibe, elővakar egy rettenetesen nagy bicskát, kinyitja, hadonászik vele) Nem... ez a kacorom⁴ … (becsukja és a zsebe mellé teszi; persze, fel se tűnik neki, a koppanást se hallja meg. Tovább kotorász, és előráncigálja törölköző-nagyságú zsebkendőjét) nem, ez a… rongy…, amivel az orromat… (kifújja az orrát, harsogva trombitál, aztán valamennyit visszadug belőle; kutat tovább, és előveszi a zsebtükrét, belevigyorog) Nem…ez se… ez a tüker… (nézi magát, kivillantja a fogát, morog, mintha ijesztgetne valakit, aztán ezt is, mint a bicskát, zsebe mellé teszi. Rendre kiforgatja az összes zsebeit – lyukasok, egyik-másikon hatalmas, élénk színű folt) … nincsen pénz, tubicám, … de majd keresek én…és veszek neked egy kosztümöt, minijuppát⁵, hogy kilátszódjon a bugyogód…

ROZI: (még mindig odakintről tüzel) Vegyél annak a drágalátos anyádnak, ne nekem!

ANYÓS: (ugyancsak kintről, de másik oldalról rikoltozik befelé) Elhallgass, pokolfajzatja, hogy nem szégyelli magát a cafrangos ringyója, hát nem velem kötekedik?!... Arra való sem vagy, hogy megfőzz egy pityókalevest⁶, az én főztömön élősködöl, tönkretetted a gyermekemet! (Ordítozón, túlozva sír.)

ROZI: (ordítva, még mindig kintről) Vén ringyó, mindig elsózza a levest, és még maga kiabál, hát a disznó árát nem mi kerestük ki, azt se tudja, mit csináljon, a zsírjából megélne, nem sül le a bőr arról a ráncos boszorkány-képéről, hogy uszítja a fiát ellenem...Befogja azt a ronda száját, amíg rá nem ülök…

(Amíg folyik a szópárbaj, Laji a színpad közepén komikus igyekezettel csendesíti az éppen soros kiabálót, pisszegve, fejcsóválva, mint egy fontoskodó, de alapjában véve mégis rokonszenves kisgyerek. Rozi és Anyós vészjósló arccal, seprűvel rohan elő. Mindketten vívóállásba helyezkednek: bal kar fel, seprű előre. Nagyon gondosan, mozdulatról mozdulatra kidolgozott, szabályos vívás, persze, a komikum felé túlozva. Közben hatalmas dobbantások, kölcsönös ijesztgetések, grimaszok. A törvívást ugyancsak jól kidolgozott kardpárbaj váltja fel – a filmekben látott hasonló jelenetek tudatos paródiája.)

LAJI: (tetszik neki a dolog) Jobban vívtok, mint Jean Marais^7…. Adjatok nekem is egy seprűt!

ROZI: (vívás közben süvölti felé) Elhallgass, te szoknyapecér, mert még te is megkapod a magadét Kovács Mariért!

LAJI: (felkapja a fejét) Kovács Marit ne bántsd, ne merd a szájadra venni a nevét!

ROZI: Véded a ringyódat, mi, azért koslatsz a gyűlésekre mindig, hogy ott ülhess a Mari szoknyáján, hogy nem szégyelled nős ember létedre!!

LAJI: (hevesen, mintegy kijózanodva) Marit ne merd bántani, annyit mondok! Téged is hívott mindig, miért nem dugtad oda a mocskos orrodat… De te csak alszol, meg a bendődet tömöd, téged csak az érdekel, mit zabálsz!….

ROZI: (visítozva) Elegem volt! Elegem volt! Egy percig sem maradok ebben a nyomorult házban, egy percig sem maradok! Hogy csapna bele az istennyila! (Elrohan. Nekimegy valaminek, elvágódik, aztán bömbölve el.)

LAJI: (megdöbbenve) Hadd menjen, ordítani fog, bömbölni fog utánam! (Túlozva, komikusan felzokog)

ANYÓS: (csitítgatja, mint a kisgyermeket, zsebkendőjével törölgeti a szemét) Ne sírjál, szemem fénye, egyetlenkém, drága kincsem, jól megleszel édivel… (Rikácsolva) Kitaposom a beledet, ha még egyszer visszahozod! Ide nem teszi be még egyszer a lábát az a koszfazék! Ide aztán nem… (Elvezeti a teljesen elgyámoltalanodott Lajit.)

EGY FEGÉNY: (előrejön) Nos, megfigyeltek mindent? Tetszett?

EGY LÁNY: (mellé áll) Döntöttek már? Tudják, kinek van igaza?

EGY LEGÉNY: Lajinak?

EGY LÁNY: Vagy Rozinak talán?

EGY LEGÉNY: Esetleg – egyiküknek sem?

EGY LÁNY: Érdemes lenne ezen talán „egy csöppet”, hogy Rozi kedvenc szavával éljek – elvitatkozni….

EGY LEGÉNY: Nem tudom, rajtuk segíthetünk-e, de magunkon . talán... (a nézők közé vegyülnek.)

• VÉGE A JELENETNEK -

1Rezonőr = A komédia fontos szereplôje, feladata, szerepe, hogy az eseményeket, a szereplők magatartását tárgyilagosan megítélje.

2petróleum

3A vendéglős

4bicskám

5?

6 burgonyalevest, krumplilevest

7 Jean-Alfred Villain-Marais (Cherbourg, 1913. december 11. – Cannes, 1998. november 8.) francia színész, rendező, író, festő, szobrász, fazekas-keramikus, kaszkadőr és újító.

A legény és a kés

MATEKOVICS JÁNOS:

A LEGÉNY ÉS A KÉS

• Vitaindító jelenet –

(A jelenet indulásakor hátul, a vetítővásznon a rendőrségtől beszerzett felvételek váltakoznak – gyilkossági helyszínek, újrajátszások, áldozatok, – miközben nagyon szomorú népi muzsikát hallunk. A színpadon mindvégig fakó, állott fény. A távolból fojtott sikoltás ér ide. Sokkal később lajbiban, feltűrt ingujjban tántorog elő a Legény, és jellegzetes mozdulattal elhajítja a még mindig a kezében szorongatott óriási kést: Odavonszolja magát a színpad közepén álló asztalhoz, amelyet roskadásig megtöltenek a különböző nagyságú és fajtájú, részben feldöntött üvegek, poharak. Az asztal mellett két szék: itt az imént ketten italoztak; az egyik feldöntve. A Legény megragad egy üveget, hosszasan, daccal, eszelősen tölti magába az italt, percekig önti, emberfeletti mennyiséget hörpöl fel, miközben hátul hátul váltakoznak a képek, mindig ugyanaz a négy-öt, jól megkülönböztethető felvétel, és mindvégig ugyanabban a sorrendben. Az EGY EMBER, AKINEK VAN BÁTORSÁGA BELESZÓLNI a színpad mélyéről jön előre, lassú, súlyos lépésekkel, és oldalt , a falnak dűlve fáradt mozdulatokkal cigarettára gyújt. Hangjában keserűség; a népi ballada pátosza ez, és semmiképpen sem könnyfacsaró szentimentalizmus.)

EGY EMBER: Ez az ember megölt egy másik embert.

Ez az ember megölt egy huszonegy éves legényt!

Ez az ember gyilkos!

Ez az ember leszúrt egy huszonegy éves legényt.

Hátulról szúrta le, orvul verte belé a kést.

Ez az ember gyilkos!

Ennek az embernek vér szárad a kezén…

ANYA: (a színpad ellentétes oldalán jelenik meg, feketében; nem sír. Emlékezései alatt még mosolyog is – az ilyen mosoly ragadja torkon az embert…) Mindig kivette a vödröt a kezemből, kivette mindig, én nem is tehettem a vödörre a kezemet. Édesanyám, azt mondta ilyenkor, maga csak ne cipekedjen annyit, eleget cipekedett az életben már, kímélhetné magát egy kicsit, azt mondogatta…

LEGÉNY: Én csak ijesztgettem, ki a fene gondolta volna, hogy ez lesz belőle, én csak úgy elővettem a kést, hogy megijesszem, miért kellett azt mondani neki, hogy gyáva vagyok, na, gondoltam, majd megmutatom neked én, ki itt a gyáva, majd meglátjuk, gondoltam, ki fog itt szűkölni, mint a kutya, és előrántottam a kést, de én nem akartam a vérét, hogy is akarhattam volna, én csak úgy elővettem a kést….

EGY EMBER: Mindig csak úgy előveszik a kést. Sohasem akarnak mást. Ugyan, miért akarnának. Mindig csak úgy előveszik…

ANYA: Amikor a munkából hazajött, mindig azt kérdezte, hogy sütne-e nekem pityókát¹, édesanyám, mindig a sült pityókáról kérdezett….

LEGÉNY: Most már nincs mit csinálni, ha egyszer így volt az megírva... Kapok, mondjuk, vagy tíz-tizenkét évet. De amilyen erős vagyok, hat év alatt ledolgozom…. (Nézegeti a kezeit) Erős vagyok, mint a tölgy, úgy vertem bele a kést, de úgy belevertem, hogy a hegye kijött elől…

ANYA: Amikor meglátta a gyerek először a traktort, mind rimánkodott, hogy ültessük fel, hiába mondtuk, hogy a bácsi nem engedi, váltig rimánkodott, nem volt mit tenni, meg kellett kérni a traktorost, hogy engedje meg, aztán amikor felültettük, úgy szorongatta a gyermek a két kezében a kormányt, de úgy, de úgy, hogy még ez a traktoros ember is nevetett, mert áldott jó ember volt, most is önti el a könny a szememet, ahogy ül ottan fenn, a traktoron…

LEGÉNY: Az ital vette el az eszemet, az az átkozott ital, az ital zavarta az agyamba a vért, amikor azt merte mondani, hogy gyáva vagyok, nem kellett volna neki azt mondani, hogy gyáva vagyok, nekem senki emberfia nem mondhatja azt, hogy gyáva, még ha akkora traktoros ereje van is, de én a vérét nem akartam, én csak elővettem a kést, hogy begyulladjon, egyszerűen csak úgy elővettem, legalább akkor nem kellett volna szájalnia, akkor kussolni kell, ha valaki előveszi a kést, a késsel szemben nem kell hőbörögni, tüntetően hátat fordítani, még akkor, ha olyan marha nagy traktoros ereje van is…

ANYA: Megölte a gyermekemet, az én szerelmetes gyermekemet…. Mire neveltem fel, óh, istenem, vénségemre nem lesz, aki adjon egy pohár vizet… Puszta a ház, könnyes a házunk, temető a mi házunk, a mi házunkban minden megfeketült…

EGY EMBER: És az emberek nézték. Nézte a falu. Az emberek nem avatkoztak bele. Az emberek gyakran látnak errefelé kést. Az emberek ezért még jobban félnek a késtől. Az emberek örülnek, hogy nem az ő életüket fenyegeti a kés… Az emberek nem akarnak rosszban lenni azzal, akinek a kezében könnyen felvillan a kés…

TANÚ: (Az Anya mellett jön előre; Egy emberhez) Tudom, hogy rólam beszél. Rólam, aki ott voltam. Én is ott voltam, mint annyian mások. Ott volt a fél falu. Én nem vagyok hős. Nem szoktam rárohanni a késsel hadonászó, részeg bunkóra, hogy elvegyem tőle a kést. Milyen szép lett volna, ugye, egészen ellágyulsz, ha odarohanok közéjük, hogy engem szúrjanak meg? Vagy, mit gondolsz, szépen meghunyászkodott volna, és ideadja nekem, hálából, emlékül a kést, amiért megakadályoztam a gyilkosságban?!…Ugyan, ne kacagtasd magad!…

EGY EMBER: Ott álltál elejétől végig. Te elejétől végig mindent láttál. Te azt is tudtad, az egész falu tudta, miért gyűlöli egymást ez a két legény. Tudtad azt is, hogy baj lesz, mert a két legény a kocsmában iszik. Egy szót sem szóltál, hogy ne igyanak. Nem szaladtál haza, hogy szólj a szüleiknek. Nem hívtál oda józan embereket. Nem értesítetted a milíciát.². Nem próbáltál beszélni velük, amikor még lehetett volna talán, amikor még az első üvegnél tartottak. Jó, lehet, hogy nem hallgattak volna rád, de te nem is próbálkoztál, senki sem próbálkozott... Ott álltatok mindannyian, és senki sem próbálkozott, és amikor elfordult a legény, és a másik felemelte a kést, amikor még oda lehetett volna ugrani, és meg lehetett volna ragadni a gyilkos kezét, akkor is bárgyú kíváncsisággal nézted a jelenetet, mint egy ritka, rettenetes tétű, újrajátszhatatlan cirkuszi produkciót... Meg se mozdultál, remegtél, nyüszítettél gyáván, az aljas izgalomtól remegtél gyáván, és vártad, hogy felszökjön a vér, a huszonegy éves legény vére, még annyi becsület sem volt benned, hogy legalább eloldalogj, mint egy megvert kutya, te csak bámultál talán, élvezted is ezt az ingyen, halálos előadást…

TANÚ: Semmit sem értesz, idegen vagy itt, Ma ide kukkintasz be, holnap oda, és nagy pofával igazságot osztogatsz, és nem tudod azt megérteni, hogy én nem lehetek haragban velük, mert én itt maradok, a kocsma is itt marad, és továbbra is inni fognak, és ha isznak, eszükbe jut minden mozdulat, és a büntetésnek is vége lesz, és nehogy azt hidd, hogy szelíd birkák osonnak be a börtön után a faluba, és nehogy azt hidd, hogy a falu megveti őket, én pedig itt maradok, és nem vagyok hús, és nem is akarok hős lenni, én csak békességet akarok, de hiába mondom ezt neked, úgysem érted, honnan lenne fogalmad neked arról, mi szedeti itt elő az emberekkel a kést, semmi sem egyszerű, pedig te mindent egyszerűnek gondolsz, téged még sohasem fenyegetett a kés, hagyj engem békén, hagyj békén bennünket, van elég bajunk nélküled is....

EGY EMBER: Hiába beszélsz itt nekem mellé, hiába köntörfalazol, ne siránkozz, és ne sajnáltasd magad, hitvány alak, hogy lehet hazug szalmaszálakba kapaszkodni, amikor megöltek egy huszonegy éves legényt, ártatlanul, amikor megöltek egy huszonegy éves legényt, akkor nincs magyarázkodás, akkor csak gyáva lapulás lehet, s ha egyáltalán kinyitod a szádat, akkor azt sikítsd világgá, hogy gyáva hernyó vagy, hogy gyáva hernyók voltatok mindannyian, akik ott lapultatok, hogy gyilkos vagy te is, nemcsak bűnpártoló, gyilkos, és még sokszorosabban az, mert ártatlannak képzeled magad, és felmented magad, amikor megöltek előtted, a kinyújtható karod előtt, egy huszonegy éves legényt, és te még csak meg se mukkantál, még csak nem is kiáltoztál, nehogy megzavard a gyilkos kezet, nehogy eltévessze a halálos döfést véletlenül… Semmi sem lehet indok arra, hogy csak úgy lemészároljanak egy embert, mint egy semmiről sem tudó, ostoba vadállatot, az ital átkos gőzére hivatkozva, mert talán te is ölnél, ha nem lennél még arra is gyáva, de ki tudja, holnap nem öntöd-e magadba te is két kézzel az italt, hogy legalább a nyamvadt lelkiismereted előtt fölmentést nyerj, s hogy egy újabb, iszonyú gyilkossággal önmagad előtt bizonyíts... óh, milyen utolsó, rongy alak vagy!…

LEGÉNY: (valami keserű, siralmas hallgatót morog maga elé, a szín még jobban elsötétül; Tanú visszahúzódik.) Hat év alatt biztos ledolgozom. Nem lesz könnyű, de kibírom, Dolgozni mindenütt kell, nem igaz? Az a hat esztendő úgy eltelik, hogy észre sem veszem…

ANYA: Az egyetlen gyermekemet, az én szerelmetes gyermekemet….

EGY EMBER: Hogy tudod megsimogatni azzal a kezeddel egy gyermek fejét?

ANYA: Az én fiam vérétől véres kezeddel, hogy mered megsimogatni egy gyermek fejét…

EGY EMBER: Hogy nem dugdosod a kezedet, hogy nem rejtegeted a véres kezedet, hogy mered még az emberek felé nyújtani a kezedet, hogy nem töröd le a kezedet tőből, hogy nem rejtegeted, dugd el a kezedet!…

ANYA: Hogy nem lesz méreg az étel, amit a fiam vérétől véres kezeddel a szádhoz viszel, hogy nem mosod napfelkeltétől napnyugtáig a vértől szennyezett kezed, hogy nem dugdosod lúgba a kezedet…

(A Legény szinte önkívületben emelkedik fel, egészen a rivaldáig vánszorog, és eszelősen mered előrenyújtott, idegenné vált kezeire.)

EGY EMBER: Hogy nem ordítasz a kezedért, a véres kezedért, hogy mered álomra hajtani a fejedet, hogy lehet egy nyugodt pillanatod, gyilkos, hogy nem őrülsz bele, hogy időtlen időkig, most már mindörökké véres a kezed, hogy nem üvöltesz, üvöltened kellene, üvölteni, gyilkos, üvölteni, üvölteni, üvölteni, ÜVÖLTENIII!!!…

(Vadul csattogni kezd a zene, a színpad teljesen elsötétül. Amikor kigyulladnak a fények, teljesen üres.)

• VÉGE A JELENETNEK -

1Krumplit, burgonyát

2Rendőrséget