A lány volt a tizenötödik

A kiadatlan dráma:

A LÁNY VOLT A TIZENÖTÖDIK

Színmű két részben

Írta: Matekovics János

- részletek -

1967-1969

                             "Hófehérke és a tizennégy törpe"

Szereplők:
A LÁNY	APA
EGYIK FIÚ	GONDNOKNŐ
MÁSIK FIÚ	IGAZGATÓ
A legényszállás lakói:
PROLETÁR	DOKTOR
ÖREG	BUNDA
RÓMEÓ	TULIPÁN
KASSZÁS	TESTŐR
FRANCIA	SZIMAT
GÓLIÁT	FRÖCCS
és mások

„Hófehérke elmesélte, hogy a gonosz mostohája el akarta veszejteni, de a vadász megkönyörült rajta, s ő egész nap szaladt, míg csak a házikóhoz nem ért. A törpék rábeszélték:

-Maradj itt nálunk, főzzél, takarítsál, mossál, varrjál ránk, itt nem kell félned senkitől.

- Szívest örömest –egyezett bele Hófehérke.

És ott maradt.”

Grimm testvérek

Ez a színdarab valóságos eseményekre épül. 1966 novemberében, Brassóban, a Hosszú utca 153-as szám alatt, a feketehalmi bútorgyár legényszállásán három hétig élt tizennégy fiú között egy lány, az egyik technikum hallgatója. A kihallgatási jegyzőkönyvek és a per egyéb iratai a városi néptörvényszék archívumában remélhetőleg még megtalálhatók. A darab bemutatójára meglehetősen sokat kellett várni. Az utolsó húsz évben nem ellenőriztük.

I. RÉSZ

Nyitott színpad. Közepéről aránylag széles lépcső vezet a nézőtérre. A színpad bal oldalán, hangsúlyozottan elkülönítve a játéktértől, kiugró erkély módjára áll oszlop-lábain a Tanúk emelvénye. Egy szál léckorlát keríti, erről spárgán lóg a tábla az építmény jól olvasható megnevezésével. A színpad előterét függöny határolja. A függönyön Edvard Munch norvég festő híres képének a Sikoly-nak (1894), felnagyított és az egész színt uraló másolata. Jobb oldalt egyszerű asztal két székkel. A színpadkép ne hasson kínos pedantériával; legyen az egészben valami esetlegesség, mintha csak néhány perccel ezelőtt támadt volna valakinek az az ötlete, hogy a színpadra ezek a dolgok kerüljenek.

Amikor szállingózni kezdenek a nézők, már szól a zene: végtelenül magányos, sejtelmes melódia ez, a festmény – sikoly utáni - hangulatában. De már most is, ha csak egy villanásra is, belecsörömpöl - egy-egy dzsessz akkord – mintegy előkészítve a tragikumnak és a komikumnak ezt a groteszk keveredését, amelyre gyakran kerül sor a darab folyamán. Persze, a rendezőnek és a színészeknek nem szabad elfelejteniük, hogy a néhány elidegenítő, legtöbbször meghökkentően váratlan, máskor operett-szerű momentum szerepe korántsem az, hogy bohóckodássá züllessze az előadást.

A szerző huszonhét-huszonnyolc éves, alacsony, hízásra hajlamos fiatalember, orrán hatalmas szemüveggel. Az egyik közbülső zenekari ülésről áll fel, és magabiztosan indul a lépcsőn felfelé; nyílt arcú, értelmes és általában szimpatikus fickó, de jó adag újságíró nyegleség szorult bele, másrészt viszont gyakori elszontyolodásaival, túlzó, kissé talán már elavult lobogásával valamennyire komikus figura is, de azért még véletlenül sem kell hülyegyereket csinálni belőle.

SZERZŐ: Kedves közönség, kedves fiatalok, kedves vendégeink! A darab szerzője szól önökhöz… Megkezdjük az előadást… Hogy őszinte legyek, most tulajdonképpen kísérletezünk is… Ne értsük félre egymást, ezt nem ezért jelentem be, hogy már eleve felmentést szerezzek a darab vagy az előadás hiányosságaira… A kísérleti jellegből viszont sok minden következik, amit csak akkor lehet helyesen értelmezni, ha tudják, hogy kísérletről van szó… Azt szeretnénk elérni, hogy figyeljenek meg, raktározzanak el mindent, és – még ha nem is hangzik túlságosan rokonszenvesen – vonjanak le következtetéseket…

(Ebben a pillanatban az előfüggöny mögül szörnyű csörömpölés hallatszik, mintha edényekkel, tányérokkal zsúfolt polcot döntöttek volna fel, majd dühös kiáltás harsan.)

IGAZGATÓ HANGJA: A fenébe az egésszel! Elegem volt!

(A szerző kínos zavarban feszeng, arrafelé tekergeti a nyakát, de aztán erőt vesz magán, mosolyogni próbál és folytatja, mintha nem történt volna semmi.)

SZERZŐ: Mondhatnám úgy is: meditációra hívjuk önöket… Ez a színdarab ugyanis valóságos eseményekre épül. 1966. novemberében, Brassóban, a Hosszú utca 153 szám alatt, a feketehalmi bútorgyár legényszállásán három hétig élt tizennégy fiú közt egy lány, az egyik technikum hallgatója. A kihallgatási jegyzőkönyvek és a per egyéb iratai a városi néptörvényszék archívumában 1970. táján még megtalálhatóak voltak. E dokumentumok hiteles másolatait magammal hoztam…

  Ember vagy, megcsúfolva is, önmagára zuhant kicsi ember; önmagunkra zuhant, kicsi emberek vagyunk mindannyian, ostobaságok zuhannak ránk, a magunk, és mások ostobaságai… de reggel mindig felkelünk, és évezredek óta hisszük, hogy lehet újrakezdeni… Érted?! Nem lehet, hogy ne legyen erőnk újrakezdeni… KELL LEGYEN ERŐNK MINDENT ÚJRAKEZDENI!

  A darab figyelmeztetni akart... Arra, hogy milyen könnyedén tudunk játszani az élet súlyos, és jóvátehetetlen dolgaival... ne higyjék, hogy a tragédia, a közöny tömény adagolásban , azonnal felismerhetően jelentkezik... Bár így lenne, akkor sokkal könnyebben, és még idejében védekezhetnénk... AZ ÉLET PILLANATOKRA SEM BOCSÁJTJA MEG A LAZÍTÁST, AZ ELERESZKEDÉST... erre akar figyelmeztetni ez a darab, a mellettünk élő ember sorsa iránti felelősségre... Vállaljuk ezt a szép, keserves emberi felelősséget becsülettel, ha meg akarunk állni önmagunk előtt... A szerző, Matekovics János, elnézésüket kéri a nehezebben elviselhető pillanatokért, amelyekért szerinte különben is a rendező a felelős. Ennyit akartam mondani. Köszönöm a figyelmüket. Jóéjszakát.

• VÉGE A DARABNAK –

Szováta, Marosvásárhely, Simonyifalva, Nagyvárad, Bukarest, Kolozsvár,

1968. március -1969. július.

Kis Matek-breviárium (4): Ahol "leakasztják" a lányokat

Barbárok, szelíden
1967. január 19, Ifjúmunkás

Ott állt meg mindjárt az ajtó mellett, oldalt, nem is próbált előbbre jönní a szék felé, amit amúgysem kínált volna fel neki senki. Az ember nehezen vesz erőt magán, hogy emberi hangon beszéljen vele. Szemét képmutatóan földre fordítja, valószínűleg ez hivatott a bűnbánatot jelképezni, itt, ami a kutyaszorítóban jó hatást tesz. Ebben a sajátos ruhában, lenyírva, szánalmas figurának fest Nitu Gheorghe, a negyed egykori réme, a — példakép.
—  Mivel foglalkozott általában munkaidő után?
Felkapja a fejét, de.csak súrolja a főügyész, Tentea Vasile tekintetét — ilyen kérdéseket eddig, a kihallgatások során nem tettek fel neki, a részletek felől faggatták, hogy melyikük mondta először, melyikük ment oda a lányhoz, és ütötte meg... — A legényszállásra mentem.
—  Ott mit csinált ?
—  Valahogy eltelt az idő.
—  Mit csinál, ha letöltötte a büntetését?
—  Visszamegyek, ahol voltam.
—  Visszaveszik?
—  Tudják, hogy dolgozom. Biztos visszavesznek.
Végigsöpör rajtunk a tekintete, konokság és rosszul leplezett gyűlölet csap felénk, aztán újra földre néz, arcára újra leülepedik a bűnbánat-máz. Hát szóval ez lenne a vezér.

(Részlet T. G. kiskorú, tizenhét éves vádlott vallomásából : „Hasonlóképpen kijelentem, hogy Nitu Gheorgne még elkövetett ilyen tetteket, és akkor engem is elvitt egy lánnyal és akkor vértestvérek lettünk, mert megvágta a karomat egy késsel, és az ő karját is megvágta, és akkor összetartottuk, és akkor azt mondta, hogy ezután most már mi vértestvérek vagyunk, és nekem is azt kell csinálni, amit ő csinál...")

A Steagul Rosu üzem - körülötte forgott egy fertály élete

S. C. tizenkilenc éves, jó megjelenésű vádlott, a Metrom vállalat esztergályosa :
—  Nitut jól ismerik a Steagul Rosu negyedben. Ha valamilyen botrány történt, ő biztosan benne volt. Én nem láttam ugyan verekedni (óvatos oldalpillantás a mellette álló Nitu felé — nyilván még most is tart tőle, még itt is !), de mondták eleget.
—  Maga  szerint  ki a hibás, hogy ide került?
—  Leginkább ő a hibás, Nitu. Ha nem jött volna akkor utánam, amikor mentem a lánnyal, nem történt volna semmi. De még csak nem is találkoztam volna vele.
—  Miért nem mentette meg a lányt?
—  Nem mertem. Akartam, de nem mertem. Egyedül  voltam,   hogy  is mertem volna. Ők vértestvérek, ezt mindenki tudja.

(Részlet B. E. nyolcadikos, 14 éves kislány vallomásából: „Akkor elváltunk, és én mentem a fiúval S. C-val. De a két fiú utánunk futott, hogy siessünk, mert a barátnőmet elvitte néhány fiú, a 47-es blokkhoz mentek, és ott meg akarják erőszakolni. Én akkor megkértem a fiúkat, hogy segítsenek a barátnőmet megszabadítani, és akkor a fiúk elvezettek a mezőn keresztül a Breiner Béla transzformátor állomás felé, és ott, amikor már a mezőn jártunk, akkor látszottak a fények, és a fiúk azt mondták, hogy az a 47-es blokk, és azt mondta Nitu Gheorghe, hogy na, anyukám, térjünk a tárgyra, és akkor én mondtam, hogy nem, és sírtam, de akkor ő azt mondta, hogy innen úgysem szabadulhatsz. A másik két fiú vagy tíz méterre tőlünk várt, és akkor Nitu két pofont adott, és én sírtam és védekeztem, de nem volt mit csinálni, és akkor odajött a másik, S. C. is, és én hiába sírtam, és akkor odajött T. G. is, és én hiába sírtam ...")

T. G. Hórihorgas, riadt arcú gyerek, minden pillanatban pityereg előttünk, önkéntelenül is sajnálja az ember, lerí róla a határozatlanság, a gyengeség. És ez a fiú volt Nitu „vértestvére"!
— Nituval voltam jóbarát, ő hívott ide-oda, én vele mentem mindig, ha hívott. Nagyot fütyült, hosszasat, és akkor én kijöttem a balkonra, ő meg mondta, hogy hova megyünk. A fiúk között ő volt a legerősebb, mindig kitalált valamit. Ő mondta, hogy mondjam azt a lánynak, hogy a barátnője bajban van. Mindig kitalált valamit.
—  Maga  szerint milyen az igazi barát?
—  Hát egy igaz baráttal nem hazudunk egymásnak, nem lopunk egymástól ...
—  Ki  a hibás azért, hogy idekerült ?
Felsír, teljesen összeroskad.
—  Én   vagyok a hibás. Mert   nem vettem észre semmit, mint a barom. Nagyon sajnálom, hogy csináltam. Nagyon sajnálam. Két kis húgom van nekem is. Két kicsi húgom van. és akkor, amikor azt mondtam a fiúknak, hogy magamhoz viszem a lányt, akkor rájuk gondoltam. Késő volf már akkor. De rájuk gondoltam, és akkor azért szólítottam meg a két őrmester urat, hogy íme, mit csináltunk ...
—  Mit gondol, a szülei megbocsátanak?
Hallgat. Nem, nem valószínű, hogy rnegbocsássanak, mi is tudjuk. Tisztességben megöregedett, egyszerű falusi emberek, akik életükben egy órát sem töltöttek a milicián, T. G. mondta  így.
—  És azután — mit csinál ?
—  Megyek az üzembe. Felöltözöm, küldök pénzt haza, és moziba  megyek, és könyveket olvasok, mert még sohasem   olvastam egy könyvet, komoly ember leszek, és egyedül leszek, nem kell nekem barát, senki sem kell nekem, senki a világon ..,"
—  Ne legyen egyedül — veti közbe a főügyész — mert    nagyon  gyenge az ember egyedül.  Éppen csak hogy válogassa meg a barátait...
T. G. most már nem is uralkodik magán, nem  töröli a szemét, nem néz ránk, most már befelé zokog, elvesztett évekért    oktalanságáért, mindenért:
—  Pedig  mondták,  hogy ne  barátkozzam vele ...  De én  nem ... Mennyit vesztettem ... mennyit vesztettem!
—  A lány is sokat veszített — erre nem gondolsz? — vágja el nyersen  a ügyész — ne csak magadra gondolj! — És utána — mondja enyhültebben —gyere el majd ide. Nem vagy elveszett ember, fiatal vagy. Mi majd segítünk neked, hogy elhelyezkedj    valahol ...

*

A Steagul Rosu negyed - többezer fiatalnak
nincs mit csinálnia

Kellemetlen kötelesség becsöngetni egy vadidegen házhoz és arról beszélni, amire kínos akárcsak emlékezni is. A sarokban zongora áll, a kislány játszik, magyarázza az anyja. Remeg a keze, gyors mozdulatokkal pirulákat vesz be, és minden második mondata, hogy az istenért nehogy kiíja a nevünket, mert én azt nem élem túl.
Elvált asszony. Egy esztendeje már. Kérdezném erről is, meg másról is, de lemondok róla. Ez most már nem segit. A gyermek naphosszat csatangolt a városban, szóba állt az utcán fiúkkal, külön útjai voltak — erről az anyjának, a fodrásznőnek kellett volna tudnia. De hagyjuk, nem vájkálok a sebben, amúgy is kell ezt neki éreznie.
A  lány hirtelen nőtt kamasz; behúzott  nyakkal ül előttem, és
amennyire a szemüveg mögött meg tudom  állapítani,  befelé  forduló,  réveteg tekintettel. („Foglalkoztam vele, mondta   az anyja, és rendbejött. Amennyire lehetett. De az ő  lelkivilágát összetörték.")
Belelapozok a leckekönyvébe : négyesek, ötösök.
—  Mi akar lenni ?
—  Be szeretnék iratkozni a líceumba,  és aztán  majd felvételizni fogok az egyetemen.  Francia  tanárnő akarok lenni...
Nézem : franciából ötösnél nincs jobb jegye.
—  Ilyen tanulással nehéz lesz. Hallgat. Meredt nyakkal ül, érzem,
menni kell.

*

Truta Ion ügyész : 
— Nem akarom felmenteni ezeket a fiatalokat, nem is lehet. Meg kell kapniuk és meg is kapják a megérdemelt büntetést. Csakhát ez nem egyedüli eset abban a negyedben. Itt egy másik dosszár, ahol ugyancsak egy kiskorúval történt hasonló tragédia. A Steagul Rosu negyedben nem ritka dolog. Brassó egyik legszebb negyede, több száz új blokk épült ott, gyönyörű új házak — és nincs a közelben egyetlen mozi. Mégcsak vendéglő sem, amolyan büfé van ott csak, „bomba", ahogy itt Brassóban mondják. Egyetlen klub van arrafelé, a Steagul Rosu üzemé, az is messzire van. Vagy tízezer fiatal él ott, és annak a tízezer fiatalnak nincs mit csinálnia. Csapatokba   verődve járják az utcát, és „leakasztják" a lányokat.

Bratu Mihai, a KISZ Brassó városi bizottságának első titkára :
— Sajnos, nem ritka ott az ilyen eset. És még súlyosabb dolgok is történnek ebben a negyedben. Állandóan bővülnek az üzemek, rengeteg fiatalt alkalmaznak az ország minden sarkából, nagyon nehezen győzzük velük a foglalkozást, és nagyon megnehezíti a dolgunkat, hogy abban a negyedben nincsen egy termünk, ahol tarthatnánk egy előadást, egy szimpoziont. Legalább egy moziterem lenne! De ha a fiatalok be akarnak jönni a városba, sokszor fél órát, órát kell várniuk az autóbuszra, és akkor is olyan zsúfoltság van, hogy az emberről leszaggatják a kabátot, valósággal letapossák. A legényszállásokon szoktunk rendezni egy-egy nevelő témájú előadást, sokszor még műsort is bemutatunk, de hát hány fiatal vehet részt ezeken ?!

Néhány szó befejezésül. Nem tudom, hogy a kislány útja hova vezet. Szeretném hinni, hogy magára talál. Remélem, hogy azoknak a fiataloknak is használni fog az a néhány év, amit ifjúságuk legszebb esztendeiből egy ostoba meggondolatlanság miatt megérdemelten elvesztenek. Az egy Nitu kivételével — őróla, még ha igazságtalan vagyok is, nem tudom ezt elképzelni. Bár volt már ilyen.
Senkinek a felelősségét nem akarom és nincs is jogom kisebbíteni. Jó lenne, ha a városi néptanács is levonná a negyedben történt tragédiákból a megfelelő következtetéseket.

Matekovics János

A szerkesztő megjegyzése: Az 1967-es esztendő nem csak az Ifjúmunkás életében, de Matek pályafutásában is kiemelkedő időszak. Fenti riportja, amivel az év indult, mintegy előre vetítette azt a témát, ami később, március 2-án egy sokkal keményebb, nyersebb és sminkeletlenebb változatban jön elő a lap hasábjain; a Hófehérke és a tizennégy legény című riportról van szó, amely meghozta szerzője számára újságírói-írói munkásságának a csúcsát, s amelyből később műsorra tűzött, majd még a bemutató előtt betiltott drámája ihletődött.

De 1967 nem csak az élet bugyraiból táplálkozó riportok, hanem a beinduló Ifjúmunkás Matinék esztendeje is. A rendezvények szinte teljesen lefoglalták Matek alkotó erejét - riportok helyett, amikedt pedig olvasói és szerkesztőtársai a Hófehérke után joggal elvárnak tőle -, megszületnek a Matinékon bemutatott és vitára bocsátott hangos ankétjai és színpadi jelenetei, amelyek aztán rendre a lapban is megjelennek. (Cseke Gábor)